Dallam csendül valahol,
Száll felém a távolból.
Letűnt korok hangjai,
Ím, ismét mernek szólni.
Üvölt a csend a teremben,
Majd vörös dallam sikolt fel.
Az üresség hirtelen beszél,
S én egyedül állok a terem közepén.
Körülöttem a semmiből
Egy árnyalak jő.
Aztán még egy és még egy.
A terem tele lett.
A csend megszólalt, suttog.
Szájuk nem mozog, mégis hallom.
"Ne feledd, ne feledd..."
E suttogástól fáj a fejem.
Letűnt korok szellemei,
Grófjai, hercegnői, hősei.
A múltunk, mit elhagyunk,
És a feledés gödrébe taszítunk.
A csendet átváltoztatják üvöltéssé,
Az üres tereket átalakítják telivé.
Szólnak, mégis sokan nem figyelnek,
Pedig ők segítenek, intenek.
Óvnak attól, hogy elfeledd,
Hogy a mát lehetővé a múlt tette.
Hozzád is szól a letűnt korok szelleme:
"Ne feledd, ne feledd..."