Átérzem, ha úgy érzed,
a világ most utál.
Tudom milyen nagyszerű,
kit szeretsz, az utál.

Ismerem a gyűlölet,
önfajta formáját,
tudom milyen kegyetlen,
Ha rémes álmot látsz.

Elhiszem, ha azt mondod,
Eleged van, persze.
Tudom milyen egyedül,
a földön fetrengve.

Megértem a világod, hisz
most elég szarnak látod,
tudom milyen fekete,
de te is majd meglátod.

Átlátom a lelkedet, lehet
jobban mint gondolnád,
tudom, hogy a szíved mélyén
boldogságod pótólnád.

Érzem az írsában, mit
szóban elmondanál,
tudom, hogy minden rossz
csak téged ma megtalál.

Ismerem azt a tényt, hogy
vezesd el figyelmedet,
tudom, hogy ilyenkor mennyit
Árthatsz a testednek.

Megjártam már azt az utat,
mit te végtelennek ítélsz,
Tudom, hogy ez hihetetlen,
de hidd el végig nem nehéz.

Én sem tudom a legjobban
kifejezni magamat,
tudom, hogy remélem,
megérted mit akartam.

Én sem voltam egyedül,
de ezt akkor nem láttam,
Tudom, hogy majd megint
egyszer, vidám leszel lazábban.

Mind a három apró dolgod,
Rendbe rakod egyszer,
Tudom, hogy ez sikerülhet,
mert látom ez lehetséges neked.