Fekete fehér világokba,
Szállítom az ecsetem,
Utitársam festékeim,
S megfestem az egeket.

Viszek bele kéket, sárgát,
Pirosat és bíbort,
Este fele mást színezek,
S kiöntöm a fényport.

Bejárom a hegyeket,
Miket zöldre festhetek,
teszek bele barnát, sárgát,
S kergetem a szeleket.

Fehér, szürke keveredik,
Ezüst cseppentek belé,
Ez lesz majd a Holdnak fénye,
S világít majd csendesen.

Megfestek egy szivárványt is,
mi színbe ölt most egy hegyet,
Hegy tetőjén hófúvás van,
S lám! Megfagyott kőzetek.

Megnézek egy ilyen ásványt,
Lila, rózsa, ibolya,
Smaragd, azúr, mindenféle,
S csak sorolnám a színeket.

Tovább nézem én az eget,
S gondolkodok mi legyen,
Jaj de hoppá félre léptem,
S kiborult a festékem!

Hát most aztán mit tegyek?
Át festhetném széppel.
Megkeresem fényporomat,
S pöttyöket nyomok a képre.

Elégedetten szemlélem,
legszebb csillagos egem
munkám ezzel véget érne,
S lassan tovább megyek.

De egy tanácsot adnék még:

Bármerre is jársz most épp,
Hogyha szürke részhez érnél,
Ecsetemet ott találod, s
nyugodtan színezd ki vele a világod.