Kint a dombon, egy fa áll.
Most éppen piros a levele,
Bár lassan tombul e szín,
És más lesz a levele.

A réten egy madár száll.
Lassan énekelni kezd,
Lent ülök a fa tövében,
S hallgatom az éneket.

Messze visz a dallama,
El a világunk elől.
Itt mindig csak zene szól,
Kellemes és dallamos.

Körbe járunk hegyet, völgyet,
Apró réteken visz át.
Megérzem a szabadságom
Édes illatát.

Aztán persze felébredek,
Egy alma esik a fejemre,
Megőrzöm az álom képet,
S ismét újra kelhetek.

Ez lenne az én nyughelyem.

*örömmel jelentem, ez lenne a 200. Versem:3*