Néma szobroknak éneklek,
Csendben figyelnek rám.
Néha madár száll fejükre,
eme néma délután.

Lázasan figyelek rájuk,
Vajon hallanak még engem?
Ősznek szava beköszönt,
s elnyom most e csendes este.

Ázott fejük, mint régi márvány,
Mohás hajukat mossa eső,
A szél megszárítja nékik,
S nyugodtan álldogálnak ők.

Néha csak szobor lennék én is,
Nyugdton álldogálnék ott,
Nem zavarna engem semmi,
szobrot állnék mindenségig.

Márvány fejem szépen nézne,
Mohás hajam fújná a szél,
Nyugodt lenne lelkem csendje,
S bágyadtan álmodnék.