Mindenki kifejezi, ha fáj valami,
legyen gyermek, kamasz,
vagy felnőtt az illető.

A gyermek sír, ha éhes,
ha fáradt, ha fáj valamilye,
Így szól hozzánk.

A kamasz tagad, ha fáj,
ha vidám, ha bántják.
Nincs semmi baj-mondják.

A felnőtt hazudik. Másról
és más problémákat, csak
a valós indok maradjon rejtve.

De mit tesz, ki sír, tagad és hazudik?
Álnokul átejt mást, vagy őszinte?
Ezek a rendes emberek.

Ki tagad, ki sír, ki hazudik,
Önmagát és mást véd ezzel,
El mondja, de nem is ha baja van.

Nevet a fájdalmán, de nem tagadja,
mégis rejtve marad, hisz;
Biztos minden rendben vele.

Sír akkor, ha úgy akarja, de
mindig tudja, hogy nem kap
segítséget.

Hazudik, ha kérdik: mindig vidám?
Azt feleli: Igen.
Ezzel védi a sebzett lelkét.

Mindenki máshogy tekint ránk,
De mi vagyunk az igazi emberek.
Rejtve maradt őszinte csodák.

Mindenki más a nem normális.
A világi, az elfogadott, a mindenkori. Sírnak, vagy hazudnak, tagadnak.

De mit tegyen az emberek ellen,
ki szintén ember, de másnak
Született?

Sehova se tud beilleszkedni,
Mindenhol megvetik majd.
Mit tegyen hát?

Csak élje túl a világában, hogy
másként lát dolgokat.
Vidámnak, de szomorúnak.

Ilyen ember vagyok én is.
Ugyanolyan, mint ilyen társaim.
Ismerik a világ fekete és fehér dalát.

Ilyenek az igazi emberek és
Ők mind ezt teszik:
Sír, tagad és hazudik.