Csendben fekszem az ágyamon.
Némán bámulom a plafont, s
elmerülve egy gondolattal,
halkam dúdolok egy dallamot.

Nyugodtan lélegezve ágyamon,
beszúr egy éles fájdalom,
könnyek szöknek a szemembe,
Elhalgat a dallamom.

Dúrván törlöm meg szemem,
Nem engedek utat nekik,
Kik a szemeből szöknének ki,
csúf, és rideg börtönükből.

Párnámba fúrom a fejem az ágyon,
orromon szívom be a huzat illatát.
Elterleve figyelmem a kínról,
kezdek el egy új melódiát.

Arra gonodlok, hogy hajó az ágyam.
Lágyan ringok egy óceánban,
És minden szép. Minden jó,
Vidámmá teszem a világom hangjait.

Kósza könnycsepp csorog arcomon,
Utálom, hogy tudok sírni,
némán folytom el a hangom,
Csak a rossz dolgokra gondolok.

Ismét párnám ment meg, s az ágyam.
Valamikor elaludtam, s láttam...
Ott voltam a hajón, és
kalózként énekeltem áriákat.

Bárcsak minig aludhatnén ágyamon,
akkor talán nem őrőlne fel a csend,
képzeletem szárnyra kélne, és enyém lehetne minden tenger hangneme.