Azonban nem az történt, amire Thor számított. A sziklafal peremén megálltak, Loki felé fordult.

- Szeretsz engem, testvér? - Kérdezte könnybe lábadt szemmel Loki. - Szeretsz engem olyannak, amilyen vagyok? Szeretsz engem minden bűnömmel együtt?

A másik várta, hogy megvillan a tőr, várta, hogy ismét - mint annyiszor már - érezze annak a tőrnek a jéghideg pengéjét a húsában. De nem történt semmi. Loki állt, és várta a választ, a rémalak szintén, mindketten feszülten figyelték Thort.

- Mire készülsz Loki? Mi ez az egész? - Thor tudott ugyan a kövekről, de nem tudott azok természetéről. Látomásában látta mind a hatot, ötöt azon az átkozott kesztyűn, és egyet, annak a lénynek az homlokán, amit az ő villámai keltettek életre.

- Ahhoz, hogy ez a Végtelen kő felszabaduljon, rettenetes árat kell fizetni. És ezt én fozetem meg. - Loki most aprócska gyermeknek tűnt, arcán félelem tükröződött, és Thor újra olyannak látta, mint régen. Félszeg fiúnak, aki felnéz a bátyjára, és követi árnyékként mindenhová. Bármit megtesz azért, hogy testvére elfogadja, hogy apja elismerje, és ugyanúgy szeresse, mint őt. - Neked kell fizetned!

- Ez őrültség Loki! Biztos van más módja is! - Thor megrázta öccsét, akinek összekoccantak a fogai. - Nem nézem még egyszer végig a halálodat! Nem teheted ezt velem! - Thor arcán könnyek peregtek. Ha most Loki meghal, oda a jövő. Nem lesz az, aki kimenti őt és Janet Asgardból, nem lesz, aki megmenti a népet Hela elől, és nem lesz az sem, aki visszatér hozzá a halálból. Loki végérvényesen meghal, és az ő keze által. - Nem tudom megtenni!

- Ígérem testvérem, ez lesz az utolsó alkalom. - Loki félszegen rámosolygott. - Felragyog még a mi Napunk!

Bátyja hátrahőkölt, emlékezett még erre az ígéretre. - Nem! Loki, menjünk, keressük meg a többi Követ! Menjünk vissza Midgardra, ott a Jogar, meg az Idő köve. Várjuk meg, amíg megszerzik a Gömböt! - Thor magánkívül ordított öccse arcába, aki halvány derűvel az arcán tűrte ezt.

Thor magához szorította, és már nem tudott érzelmeinek parancsolni. Teste remegett, hangosan zokogott, az elmúlt évek minden fájdalma, minden szenvedése most tört ki belőle. Loki szinte elveszett bátyja ölelésében, de nem sírt. Egyszer régen megfogadta, hogy nem sír többé úgy, hogy Thor lássa. Kibontakozott Thor öleléséből, de a kezét nem engedte el. Húzta magával a szikla széléig, ott megálltak.

- Nincs más lehetőség! Thanos minden perccel egyre erősebb. Azt hiszed nem tud róla, hogy itt vagytok? Elárulok neked valamit. Azzal, hogy az elmémbe hatoltak, nemcsak hogy irányítani tudták minden tettemet, hanem látják, amit én. Fogadom, hogy Thanos az összes csatlósát már ide irányította, hogy akadályozzák meg azt, amire készülünk. Meséld el majd a társaidnak, hogy nem vagyok olyan gonosz, mint gondolják. Nem akartam bajt és fájdalmat okozni senkinek, nem vagyok ártatlan az igaz, de csak egy báb voltam, akit zsinóron rángattak. De most szabad leszek. Az élethez sincs jogom. ­Akkor régen apánk mentett meg, és most beteljesítem a végzetem.

Loki széttárta karjait, ruhája átváltozott, aranyszínű sisakja megvillant a fején.
- Emlékszel, mit mondam neked? Nem is olyan régen volt. Egy szavamat sem hitted el, talán most majd igen: Sokszor féltékeny voltam rád, de soha nem kételkedtem benne, hogy szeretlek. Te vagy a testvérem és a barátom!

Lehunyta szemeit és várt. Magában fohászkodott, és elköszönt. Elköszönt mindenkitől, és megbocsájtott mindenkinek, és ő maga kérte a bocsánatot.