Loki életében először nem tudta mi történik körülötte. Mindig mindenki előtt járt egy lépéssel, vagy inkább tízzel, de most zavartan tekintett körbe. Csak annyira emlékezett, hogy ketten ragadták meg, és ő belezuhant a sötétségbe. Gyűlölte ezt, a zuhanást, aminek nem lehet tudni, hol lesz vége, és hogy ott minvár rá. A bizonytalanság volt az egyetlen dolog, amitől félt, és ezért rettegett a haláltól is. Mi lesz utána? Senki nem tudja.

Amikor - ki tudja mennyi idő múltán - magához tért, ismerős helyen találta magát. Kitört üvegablakon át a lemenő nap fénye elvakította. Mellette a széttört padlón tátongó lyuk, fájó emlékként hasított meggyötört testébe. Elrablói fojtott hangon beszélgetett egymással, háttal állva neki és hiába is próbálta, erőltette a szemét, hegyezte a fülét,  nem tudta jól kivenni, kik azok, mert jótékony álnoksággal takarta el őket a félhomály. Azonban azt jól látta, hogy az egyik magas, izmos és nagyon emlékeztette valakire, valakire, akire ha csak rágondolt keserű méreg járta át a lelkét. Ez pedig nem más, mint Thor, Odin fia, akivel együtt nőttek fel, együtt harcoltak, együtt játszottak, testvérek voltak, de aztán egy nap minden összeomlott. Azon a napon Loki addigi élete semmivé vált, ködbe veszett, mint a Vanaheim-i csata. Mindig is tudta, hogy ő más, mint a többiek, soha nem érezte igazán, hogy Asgard az igazi otthona, hogy ide tartozik, és azon a napon minden értelmet nyert. Megtagadta apját, megtagadta bátyját, megtagadta magát is, csak egy valakit nem volt képes megtagadni.

- Frigga! Anyám, királynőm, a te hiányod jobban fáj, mint bármi más életem során. - sóhajtott magában. - De vajon szólíthatlak-e anyámnak egyáltalán, és te szólítasz-e ezek után fiadnak?

Loki emlékezett rá, hogyan próbált anyja kapcsolatba lépni vele, mert képtelen volt beletörődni az elvesztésébe, de ő nagyratörő vágyai miatt nem engedhette meg, hogy bárki letérítse arról az útról, ami végül ide vezetett. Kudarcot vallott, és ez jeges marokkal szorította a torkát. Sem a Tesseract, sem a Jogar nincs már nála. Megbízója fenyegetése még most is visszhangzott a fejében, pedig elméje már kezdett tisztulni.

Ő nem ezt akarta, nem ezt a zűrzavart, csupán csak egyet akart. Meghalni, megsemmisülni. Elviselni a kudarcot, a számonkérést, a megaláztatást? Bukott királyként élni? Soha! Véget vetni mindennek, csak ezt akarta.

- Érted tettem, apám! - Loki még élénken emlékezett hogyan próbált még akkor is, ott, a semmi felett lebegve kétségbeesetten megfelelni. - Érted és mindannyiunkért!

Esdeklett a bocsánatért, az elfogadásért. És mi volt a válasz? Akit egész életében tisztelt, az, aki a példaképe volt, lemondott róla. Elengedte a jogart, el az uralkodás utáni vágyat vele együtt.

Emlékezett a véget nem érő zuhanásra, arra hogyan várta a halált, ami nem jött. A halál nem jött, de jött helyette más, pontosabban jöttek mások, akik már várták. Emlékezett arra, hogyan ajánlották fel neki, vagy szövetséges lesz, vagy halott. Az előzőt választotta, de később rájött, hogy van a halálnál is rosszabb. Egy olyan urat szolgálni, aki maga a halál, a kegyetlenség, aki pusztításra vágyik, holott teremthetne is.