Három hónappal később

Február már a végét súrolja. Lassan beköszönt a tavasz, de a hideg még mindig ugyanúgy uralkodik, mint eddig. Talán valakinek szólnia kéne már a Napnak, hogy „hahó, szarrá fagyunk", dehát a Nap ránk sem hederít. Biztos barchobázik Szaturnusszal vagy sakkozik Vénusszal.

92. Pontosan ennyi nap telt el azóta, hogy Dan szíve leállt. Bár az orvosok azonnal cselekedtek, sajnos a teste nagyon rossz állapotban volt, így feladta a harcot. Számomra pedig aznap megszűnt létezni minden.

Azon a napon sírni nem tudtam. Olyan sokk hatása alatt álltam, hogy fel sem fogtam, mi történik. A vőlegényem temetéséig semmi. Azt a pár napot vissza sem tudom idézni, és nem azért, mert sokat ittam, hiszen az alkohol nem az én drogom. Nem éltem vele akkor sem. Csak a temetés utántól. Mert akkor már nagyon kellett.

Anyáék, amikor megláttak, meg sem kérdezték, hogy mi történt. Tudták, hogy abban a pillanatban dőlt össze az én kis biztos lelki világom.

Livia és Vincent számára is nehéz volt, ami teljesen érthető. Egy szem kicsi fiúk már a múlt. Nem ölelgethetik meg kedvükre, nem viccelődnek majd a béna baseball csapatokról, de még a rendőrökről sem. Még soha nem láttam egy anyát ennyire sírni és egy apát ennyire megdermedni. Ennyi volt. Az élet közbeszólt, hogy neki Dan kell, és csak úgy kérdés nélkül elvette tőlünk. Nem is elvette, inkább kitépte a kezünk közül, pedig mi minden erőnkkel azon voltunk, hogy itt tartsuk. De ez nem így működik. Az emberek sosem rendelkeztek ekkora hatalommal, és soha nem is fognak.

Anya és apa hazakísértek, Livia pedig, mielőtt kiléptünk az intenzív osztályról mondta, hogy majd tájékoztatnak a temetés részleteiről, szerencsémre a szüleimnek volt annyi lélekjelenléte, hogy ezt felfogják, hamár a lányuk átment egy instant zombiba. De nem ítélkeztek. Mélyen belül bennük is lejátszódott a másik elvesztése, és ezek után már nem kételkedtek az érzéseimben. Csak csendben támogattak.

Az összes barátomat és kollegámat értesítették az esetről, amíg én ültem a kanapén. Üveges tekintettel meredtem magam elé, és egy szót sem szóltam. Nem mintha meg tudtam volna szólalni. Egyszerűen nem ment. Minden alap emberi funkciót elfelejtettem, és már csak annyi ment, hogy ülj és nézz ki a fejedből.

Szerencsére a temetést nem húzták, 5 napra rá megtörtént a hivatalos búcsúvétel, amikor is leesett, hogy Dan nincs már többé. Már sosem jön haza fáradt, de mégis hatalmas mosollyal az arcán, sosem ölel majd úgy, mintha érezné, hogy kapaszkodóra lenne szükségem, sosem tapogatja majd a kis gödröcskémet az arcom bal oldalán. Nem mondja, hogy a világon mindennél jobban szeret, azt sem, hogy siessek a zuhanyzással, mert indulni kell. Nem ébreszt kávéval, nem zárja a napunkat egy mézédes csókkal. Semmi. Az eddig jól felépített és megszervezett életünk pillanatok alatt szertefoszlott.

Akkor sírtam először Dan halála miatt.

Cindy és Landon kényszerszabadságra küldtek, mondván, hogy így nem dolgozhatok. Nem hibáztattam őket. Olyan voltam, mint a homokvár, amit eltapostak. Amy pedig hazautazott, mondván, hogy a munkájához elég egy laptop, úgyhogy amíg a szülei megtűrik, itt marad. Persze nekem azonnal leesett, hogy csak bébiszittert játszik, nehogy véletlen bármi kárt tegyek magamban. Érted? "Véletlen".

És mit is mondjak még? A következő időt, mint minden szerettét elvesztő személy az önsajnálatban fuldokolva töltöttem. Csak szemét vackokat voltam hajlandó magamba tömni, nulla huszonnégyben pizsamában töltöttem a napomat, és klisés szerelmes filmekkel sanyargattam magam, míg zokogva álomba nem zuhantam. Ez volt a napi rutinom.  Jó, oké, arról se feledkezzünk meg, hogy nem volt szívem Dan ruháit sem eladományozni, sem eldobni, így a kedvenc darabjai mind vagy rajtam pihentek, vagy azokat szorongatva aludtam el, hátha egyszer csak megjeleni bennük. De nem történt meg. Azt hiszem, búcsút inthetek eme gondolatoknak.

A színes ruhatáram? Átváltozott teljesen. Miután egy teljes idegösszeroppanás közepén találtam magam, és az összes élénk színű ruhámat kidobtam a picsába, beszereztem egy egész ruhatárnyi fekete cuccot. Mindent, amit el lehet képzelni: farmert, pólót, pulcsit, kabátot, bakancsot, sőt még kalapot is. A színkavalkádból hirtelen egyetlen árnyalat maradt. A halál árnyalata. A kétségbeesés árnyalata. Ez lettem én Dan halála után. Egy kétségbeesett lány a húszas évei elején, aki képtelen volt bármit kezdeni az életével, ezért a kanapén fetrengve, cigarettával és borral a kezében várta, hogy véget érjen a rémálom, amiben él.

Ma reggel is ugyanezt a tevékenységet készülük folytatni. Alig keltem fel az ágyból enyhén másnaposan, azonnal a konyhába veszem az irányt. A kávégépem az én reggeli megmentőm, nélküle már rég nem bírnám. Ezért megfőzöm az erős feketét, amit minden reggel elfogyasztok. Segít egy picit megszűntetni a fejfájásomat, ezért sem nélkülözöm.

A második korty életelixír után csengőszó üti meg a fülemet. Fasza! Vajon most melyik emberke próbál kirángatni az önpusztító életmódomból?

Az ajtót kinyitva egy felpakolt Amy-t pillantok meg. A barátnőm, amint meglát, enyhe undorral végigmér, majd köszönés nélkül berobog a lakásba engem félrelökve. Kösz, tesó!

- Elég lesz már ebből! - rúgja félre a földön hagyott boros üvegeket idegesen. - Ez így nem mehet tovább! Már három hónap telt el, te pedig még mindig a hattyúk halálát játszod. A szüleid és a barátaid aggódnak érted.

- Egyikőtök sem ért meg - rázom nemlegesen a fejem, majd visszaslisszolok a konyhába, hogy elfogyasszam a maradék kávét.

- Ez igaz, egyikünk sem tudja elképzelni, hogy érezheted magad, mennyire ki lehetsz készülve. De azért tehetnél valamit, hogy bele ne fulladj az önsajnálatba.

- Ha most te is azért jöttél, hogy kioktass, akkor tudod, merre van az ajtó - jelentem ki sértetten.

- Nem ezért jöttem. Azért jöttem, hogy kirángassalak ebből a nyomasztó lebújból - áll meg előttem, majd a vállaimat megragadva eltol a kanapéig, ahova leültet, miközben ő a szatyrokban kezd kutakodni.

- A lakásomról beszélsz - jegyzem meg mellékesen, ám ez a megjegyzés a barátnőm füle mellett szélsebességgel suhan el.

Pár ruhadarabot előkap, és szó szerint szembedob vele. Még csak kikerülni sem tudom, a következő is a fejemen landol. Nyögve rángatom le magamról őket még idejében, így a fejem felé száguldó Nike cipőket ki tudom kerülni.

- Amy, meg akarsz gyilkolni, te gyászbánat? - kérdem tőle, mire ő hirtelen felegyenesedik, és a szemembe néz.

- Hova gondolsz? Nem megölni próbállak, csak megmentem a kis segged. Ezeket neked vettem. Vágd le róluk a cetliket, és vedd fel őket most! Nem fogom végignézni, ahogy itt ülsz, aztán majd évekkel később meg arról nyavalyogsz, hogy elpazaroltad a legszebb éveidet - hadar a legjobb barátnőm, ám mivel kezdem elveszíteni a láthatatlan fonalat, rákérdezek.

- És mire gondolsz?

- Egyszerű. Elviszlek edzeni.