A kanapén ülve a telefonomat szorongatom, és közben a semmibe meredek. Két dolog aggaszt.

Vajon mikor fogom kitörölni a halott barátom számát? Mert amióta meghalt, a telefonomat nem igazán használtam másra, csak hogy zenét hallgassak, és aggódó hívásokat meg üzeneteket fogadjak. Ezért sem szembesültem a ténnyel, miszerint még mindig ott virít a névjegyzékben. Eddig nem. De most a névre nyomva azt firtatom magamban, hogy töröljem-e vagy sem. Felhívni nem fogom, azt tudom. Ki tudja, lehet, hogy már odaadta a szolgáltató másnak, és ha tárcsáznám, már nem a szokásos hang köszöntene. Nem tudom, hogy van-e elég lelki erőm megnyomni a kuka ikont.

A másik dolog pedig a családom. Már vagy két hónapja nem beszéltem velük, miután elég bunkón leráztam őket. Nem hívtak fel, nem látogattak meg. Csak abban a hitben folytatták az életüket, hogy majd, ha már minden rendben van, akkor keresem őket. Ha már nem áll szándékomban belefojtani magam az önsajnálatba.

Nagyot sóhajtok, majd anya névjegyére nyomva a fülemhez teszem a telefont. Kicseng. Az ujjaimat rágom az idegesítő hang hallgatása közben. Egyszer csak megrezdül a telefonom jelezve, hogy anya felvette.

- Szia anya, én vagyok az - kezdem a legnagyobb zavaromban.

- Lorie, kicsim hogy vagy? Olyan rég nem hallottam felőled, csak Amy mondta, hogy élsz...

- Anya, bocsássatok meg, hogy olyan morodtalanul rátok szóltam. Ti csak segíteni akartatok rajtam, én meg tiszteletlen voltam veletek.

Úgy érzem, ezt már nem tartogathatom magamban ezt a bocsánatkérést. Annyi embert haragítottam magamra a temetés óta, talán el kéne kezdenem megbékíteni őket.

És itt nem Dan szüleiről van szó. Velük néma egyességem van, hogy majd, ha már a gyász nem vakít el minket, akkor felvesszük egymással a kapcsolatot. Ezt az egyességet a temetésen egy pillantással pecsételtük meg. Még szavakra sem volt szükségünk. Sajnos egyikünk sincs könnyű helyzetben. Ők az egy szem fiukat gyászolják, én pedig a lelki társamat.

- Annyira örülünk, hogy visszatértél közénk. Nagyon nehéz volt végignéznünk, ahogy önpusztítással próbálod elnyomni a gyász által okozott fájdalmadat - mondja anya sírós hangon, amitől nekem is elszorul a torkom.

A szülőknek van ilyenkor a legnehezebb dolga, hiszen tudatában vannak a nyomorodban, de nem tudnak úgy segíteni, ahogy azt szeretnék, mert a gyerekük két kézzel löki el őket magától. És semmit nem tehetnek, már csak hagyniuk kell, amíg rá nem jön arra, hogy segítséggel sokkal könnyebb legyőzni a szorító érzést a mellkasban.

✨

Miután letettük mindketten a telefont, megkönnyebbülve teszem le azt a dohányzó asztalra. Ez már megvan, most már csak az összes többi ember következik.

A következő két órám azzal telt, hogy felhívtam Cindy-t, akivel kedvesen elcsevegtünk, és megegyeztünk abban, hogy a következő szombaton beülünk a Rose Garden kávéházba. Szeretem azt a helyet, annyira hangulatos a krém falakra festett rózsákkal, hogy még a meggyötört lelkek is elfeledkezhetnek a problémájukról hála a családias és nyugodt hangulatnak, ami a helyiségben honol.

Aztán jött a fekete leves. Ugyanis a listán Landon is rajta volt. Mivel együtt vezetjük a praxist, ezért nehéz megegyezni olyan kérdésekben, miszerint már elég jól vagyok ahhoz, hogy ismét más problémáira tudjak összpontosítani.

- Még nem állsz készen erre, Lorie - jelentette ki nemrég a munkatársam.

- Honnan tudod? Érzed az aurámat? Ez hülyeség! Ráadásul rengeteg a kimaradásom, és neked is jól jönne, ha újra meg tudnád osztani velem a pácienseket - érveltem ésszerűen, amivel csak egy ideges sóhajt csikartam ki belőle.

- Erről nem nyitok vitát! Ha vissza szeretnél jönni, akkor 10 alkalmat kell végigülnöd velem, hogy megbizonyosodhassak arról, hogy tényleg készen állsz a visszatérésre. Ez az egy feltételem van.

Így hát mit volt mit tenni, beleegyeztem ebbe. Nem arról van szó, hogy a fizetésem elvágta volna, csak annyira nyomasztó ez a négy fal. Minden rá emlékeztet, én sokszor elszorul a torkom, ha a halálára gondolok. Mert ki ne tenné? Túl friss még az élmény.

Arról nem is beszélve, hogy utálom, ha feltételeket szabnak nekem. Tudom, hogy az én érdekeimet szolgálják. Landon nyilván nem akarja, hogy a népszerűségünk elsuhanjon annak köszönhetően, hogy a pácienseimre vetítem ki a magánéleti problémáimat, amikor ők azért jönnek hozzám, hogy közös erővel keressük a megoldó kulcsot. Meg kell tanulnom szétválasztani a munkát a magánélettőt, ami egészen a krachig nagyon jól ment. Most már nem biztos.

Ezek a beszélgetések annyira kifárasztottak, hogy megéheztem. A hűtőhöz csoszogok, hátha találok benne valami ehetőt. Kinyitom, és szomorúan konstatálom, hogy nincs szerencsém. Az óra még csak hetet mutat, a boltok még jócskán nyitva vannak. Rendelni nincs kedvem, inkább főznék valami egészségeset, hamár elkezdtem sportolni,

Gyorsan felkapok valami meleget, mert a februárhoz nem igazán felel meg a jóganaci meg a sportmelltartó. Miután késznek titulálom magam, a komódomról elveszem a pénztárcámat, a konyhából felkapok egy vászonszatyrot, és a cipősszekrényhez lépek. Felhúzom a kényelmes bakancsomat, majd sálat, sapkát és kabátot veszek, majd az ajtót bezárva kilépek a nagyvilágba.

Fülhallgatót nem teszek be, főleg, ha sötétben mászkálok az utcákon. Tudom, hogy ez a városunk egyik biztonságosabb környéke, de sosem lehet tudni, melyik ember kezd egy kattanásra őrült ámokfutásba. És ezt az egy dolgot ígértem meg annó Dan-nek. Hogy esti órákban sosem hallgatok zenét.

Ismét rá terelődnek a gondolataim. Annyira hiányzik, hogy a boltba mehessek, mielőtt hazaér a munkából. Hogy megfőzhessem neki a kedvencét, ami a rakott tészta. Hogy kicsíphessem magam, mire hazaér. Hogy várhassam haza.

De most hiába várnám. Már nem fog belépni azon a rohadt ajtón!

Megfogom a kabátom ujját, és a szememhez emelve agresszívan letörlöm az előbuggyant könnyeimet. Ez lehet, hogy nem egy jó ötlet, hiszen most a szemem körül irritáltá válik a bőröm, és úgy nézek ki, mint egy vörös panda. Na mindegy.

A bolt nincs messze, csak 5 utcával arrébb. Amint odaérek, egy kosarat veszek, majd elindulok vadászni. Megint elkövettem azt a hibát, hogy nem írtam bevásárlólistát, ami enyhén szólva eddig mindig katasztrófához vezetett. Csak reménykedni tudok benne, hogy a mai estén megkönyörülnek rajtam az égiek.

A zöldség-gyümölcs részlegen a kosárba kerül egy karfiol meg brokkoli, amit még ma gyorsan megfőzök, majd több fajta gyümölcsöt válogatok össze, mert a reggelt smoothie-val szeretném kezdeni.

Még tavaly szülinapomra kaptam anyáéktól egy kis gépet, mondván, hogy sosem eszek gyümölcsöt, ami nem igaz. Néha eszek azt is, de valahogy sokkal jobban vonzanak a zöldségek ízei.

Persze a reggeli ötletemhez még kell egy kis joghurt is, hogy krémesebb legyen. Meg méz, mert ezek nem szezonális gyümölcsök, így kizárt, hogy édesek. Ha már a tejtermékeknél járok, veszek sajtot is, mert imádom. Meg természetesen a salátában is jól mutat.

Mivel húsféléket ritkábban eszek, és inkább a halat preferálok, a konzervek mellet elhaladva bedobok a kosárba pár tonhalkonzervet is. Valamiért az összes ilyen konzerves hal közül ez az egy nyerte el a tetszésemet. Dan mindig utálta az illatát, de miattam azt is elviselte.

Hamarosan elhaladok a fagyasztott áruk mellett, és a fagyiknál kötök ki. Nem lehet ellenállni a hideg finomságnak, és mivel ma bőven bűnözhetek még, kinyitom a fagyasztót, és behajolok, hogy előkapjam a finomságot.

- Ez aztán a látvány - hallok meg egy mély hangot, mire gyorsan felegyenesed, és megfordulok.

Kár volt.