Lorie

Mekkora egy állat az én barátnőm! Bár tudom, hogy semmi sem élteti jobban, mint az, hogy zavarba hozzon a pasik előtt, de akkor is!!! Így is nehezen kezdtem újra a randizást, ő meg még direkt csinál paradicsompürét az arcomból.

- Szóval hány darab óvszert tartalmaz a táskád? - szólal meg a határaimat feszegetve a mellettem ülő sofőr. Persze, hogy még rátesz egy lapáttal! Ezek ketten imádnak cseszegetni, mert tudják, hogy lehet.

- Eleget ahhoz, hogy az összeset kibontsam, összekössem és megfojtsalak vele - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt sértődötten.

- És abban hol az élvezet? - kérdezi Darren komoly hangnemben, de tudom anélkül, hogy ránéznék, hogy épp egy fogsormutogató mosolyt fojt el. Bár valahogyan el tudnám érni, hogy befejezze, mert eléggé zavarban vagyok.

- Én élvezném, mert végre nem szívnád a véremet - vonom meg a vállaimat. Továbbra sem nézek rá, mert a fejem vetekszik egy rák színével. Bár szerintem ezzel ő is tisztában van. Hiszen a drága Amy barátnőm világossá tette.

Én mondtam neki, hogy nem kell, nem vagyok olyan könnyen kapható, hogy az első józan alkalommal széttegyem a lábam egy srácnak, akit alig pár hete ismerek. Egy elég jóképű srácnak. Amy viszont erősködött, mert szerinte „eléggé ki vagyok éhezve szexuálisan", mire én tovább hajtogattam, hogy ez nem oszt, nem szoroz a tényen, hogy alig ismerem. Legyintve csak annyit jegyzett meg, hogy „kár, pedig igazán pókhálótalaníthatna valaki odalent, főleg, ha ekkora szerszámmal dolgozik". Na igen, kérdéses, hogy ő ebben miért olyan biztos, de csak egy párnát vágtam hozzá reakcióként. Nem akartam tudni, hogy honnan tudja ezt, de mintha olvasott volna a fejemben, megjegyezte, hogy „láttad te már szürke melegítőnadrágban?" Nem, nem láttam. Még.

- Kár lenne azt a sok óvszert ilyesmire pazarolni, amikor sokkal okosabban is használhatnád őket - szakítja meg a gondolatmenetemet azzal a férfias hangjával. Legszívesebben letörölném róla ezt az ezer wattos mosolyt, amivel a zavarbaejtő kijelentéseit teszi, de azzal tönkretenném a szimetrikus arcát, amiért tényleg kár lenne. Miért gondolok én ilyenre? Miért nem tudom egyszerűen csak pofán vágni?

- Neked nem az útra kéne koncentrálnod? - kontrázok neki durcásan, de bár meg se szólaltam volna, hiszen akkor parkolt le a kis egyszintes háza előtt. Hogy nem vettem észre, hogy már meg is érkeztünk? Sokszor nem értem magam.

- Ügyes húzás, Picúr, de mint láthatod, már nem kell az útra koncentrálnom, így az összes figyelmemet rád szentelhetem - vigyorodik el szemtelenül a kékszemű mielőtt kiszáll a kocsiból. Már én is nyitnám az ajtót, amikor hirtelen kitárul és én majdnem kiesek rajta. Ám mielőtt megtörténne a meghitt találkozásom az aszfalttal, egy kar szorosan a derekam köré fonódik. - Értem én, hogy elájulsz tőlem, de azért ne ennyire - jegyzi meg pimaszul, mire legszívesebben ellökném magamtól, de így, hogy az arcunk alig pár centire van egymástól, talán jobban vonz a gondolat, hogy megszűntessem ezt a távot és azonnal megízleljem azokat az ajkakat.

Mintha egy gondolatolvasóval lenne dolgom, hiszen azonnal megragadja az arcomat és lágyan, de mégis szenvedélyesen megcsókol. Ezt meg hogy csinálja? Hogy egyszerre gyengéd és vad? Nem tudom, de az alhasamban ébredező pillangócskák igencsak kívánósak. És persze türelmetlenek. Talán még ma este megtörténik? Fogalmam nincs, de remélem, hogy nem. Nem tudom, hogy mennyire állnék készen rá. Talán az egész után sírva menekülnék Darren elől. Vagy éppenséggel felé. Ezt már csak itt elgondoljuk. És mindenki tudja, hogy a „talán" meg a „mi lett volna, ha" gondolatok sosem biztosak, de mégis megtesszük, mert valahogy genetikailag belénk van kódolva.

- Gyere, Lenie, menjünk fel, mert kissé csípős az idő és nem szeretném, hogy megfázz - szakítja félbe a csókunkat és karon ragadva berángat a lépcsőházba. Én pedig hagyom magam, mert megbízom benne.

Amint belépünk a lakásba, ugyanaz a letisztult lakás fogad, amire a múltkori ittalvásom után emlékeztem. Fehéz falak, egyszerű bútorok, domináló szürke színek. Igazi legénylakás, kár lenne tagadni.

Persze teljesen megértem a férfiak gondolkodását is ilyenkor. Minek keverni a színeket, venni pár vázát és szétoszlatni a lakásba, esetleg díszpárnákat vagy szobanövényeket? Úgy is csak porfogóként szolgál és mind tudjuk, hogy hímnemű pajtásaink kedvenc elfoglaltsága közé nem tartozik a takarítás.

Na nem mintha én ezzel le akarnám szólni a pasik ízlését. Teljesen természetes dolog, hogy szeretnek mindent a legegyszerűbben tartani. A dekorálás a nők dolga.

Emlékszem, amikor először mentem fel Dan lakásába egyetemistaként. Minden annyira egyhangú volt. Én személy szerint hiányoltam belőle az élénkzöld növényeket, a bohókás díszpárnákat, a családi fényképeket tartalmazó képkereteket és persze a faliórákat, te jó ég! Egyetlen óra volt a hálószobájában, az éjjeli szekrényén. Nem is csoda, hogy minden reggel késve ért be az óráira. Aztán persze jöttem én, aki „hoztam neked valamit" címszóval mindig becsempésztem pár kisebb apróságot. Egy-két vicces feliratú hűtőmágnest, egy kis asztalterítőt, egy kis szobrocskát a komódra, meg persze képkereteket, amikbe a legszebb emlékeinket tettem. Hallottam is Dan dörmögését, amikor kivettük a mostani lakást és össze kellett csomagolni, de rá sem hederítettem. Egy apró szájrapuszival megenyhítettem, mert tudtam, hogy nem bír nekem ellenállni.

Azon kapom magam, hogy egy könnycseppet hullajtok a halott vőlegényem emlékére, amit amilyen gyorsan csak lehet, letörlök. Nem akarom, hogy ez az este megint csak rólam szóljon.

- Minden rendben, Lenie? - érinti meg a vállamat egy vaskos kéz, mire felpillantok a gazdájára, aki aggodalmas tekintettel vizslatja az arcomat. Ennyit az inkognító sírásról. - Ne fogd vissza magad miattam, ha sírni kell, akkor csak engedd el. Shrek is mindig mondta, hogy jobb kint, mint bent - simogatja meg az enyhén nedves arcomat, én pedig el is felejtem, hogy éppen bőgni készültem, hiszen egy orbitális nagy horkantás szabadul ki a számból, amit színtiszta nevetés követ. - Most meg min nevetel? Ne neveteljél! - mondja nekem, de már ő sem bírja tovább, így két idióta röhög az előszobában.

- S...Shrek? Ez komoly? - törlöm le a könnyeimet, majd megpróbálom visszatartani a következő nevetéshullámot.

- Most miért? Ennyire meglepő, hogy láttam az egyik leghíresebb Dreamworks mesetrilógiát?

- Amilyen nagy medvének kinézel, azt hinné az ember, hogy te ekkorának születtél - kacsintok rá, a következő pillanatban már a dörmögős nevetése lepi be az egész lakást.

- Na de Lenie! Ennél okosabbnak gondoltalak! Persze, hogy voltam gyerek. Méghozzá a legszívdöglesztőbb gyerek az egész világon - húzza ki a mellkasát, én pedig egy fejcsóvával reagálok a mondandójára.

- Ahhoz, hogy elhigyjem, bizonyítékokra van szükségem.

- Hirtelen pszihológusból átmentél rendőrbe? Éles váltás, nem mondom, kicsike - nevet az eddiginél hangosabban a kékszemű.

- De viccet félretéve, szívesen megnézném azt a szívdöglesztő kisfiút - nézek rá huncut mosollyal, mire ő megrázza a fejét.

- Ugye tudod, hogy ha tetsziknek az ilyen dolgok, az már bűntetendőnek számít? - jelenti ki pimaszul, én pedig egy isteneset sózok a mellkasára. Persze úgy tesz, mint akinek nagyon fájna, de látom rajta, hogy meg sem kottyant neki. - Az erődet pedig tartalékold későbbre. Még szükséged lesz rá - kacsint rám ismét, majd megragadja a kezem és a nappali felé vonszol. Még gyorsan lerúgom a cipőimet, hogy ne caplassak végig a tiszta lakásán, de tartanom kell a tempót, amit azzal a 46-os lábával diktál. - Gyere, Lenie, nézzük meg a világ legkirályabb gyerekmeséjét!