Az utunk a teremig csendben telik. Na jó, igazából Amy valami förtelmes zenét énekel telitorokból, én pedig pofákat vágok hozzá, miközben az ablakon kibámulva ismét Dan-re gondolok.

Enyhe hányingerem lesz. A gondolat, hogy ő már nincs itt, maró savként emészti fel a lelkemet. Lehet, hogy nem kéne ennyire túldramatizálnom a dolgot, de nem megy. Egyszerűen nem. Már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Itt hagyott engem ebben a világban, amikor megígérte, hogy mindörökre velem marad. Hogy összeházasodunk. Hogy lesz négy gyerekünk (hát igen, egyke gyerekekkénk nagy családot szerettünk volna.) Hogy együtt öregszünk meg.

Erre most mi van?

Semmi. A nagy semmi.

Az sors kiszámíthatatlan. Mindig akkor ad, amikor a legnagyobb szükségünk van, és mindig akkor vesz el, amikor a legkevésbé számítunk rá. Ki a franc gondolta volna, hogy aznap látom utoljára őt? Az ilyen meg sem fordul az ember fejében.

- Nagyon csendben vagy, minden oké? - szólal meg mellettem Amy, amitől picit megrándulok. A lakásom és a Sweat között 40 percet kell kocsikázni, aminek mi megtettük a felét.

- Persze, csak gondolkoztam - nézek rá kedvesen, majd miután gyengéden megsimogatja a karomat, újra felhangosítja az autórádiót, amiből most OneRepublic szól, én pedig újra elmerülök a gondolataim tengerében. Ami persze ismét az én elhunyt vőlegényem körül forog.

Annyi szerelmes regényt olvastam már, és mindegyikben a pasi halála után a lány terhes marad. Akkor még azt hittem, mekkora klisé ez az egész, de most milliószor verem a fejem a falba, amiért az utolsó együttöltött éjszakánkon védekeztünk. És nem, nem szakadt el az óvszer. Hibás sem volt. És ha most terhes is lennék, akkor nagyon jól titkolja a testem. Vagy valószínű már teljesen elhalt volna az embrió a rettentően magas alkoholfogyasztásom miatt.

Szóval itt állok majdnem 22 évesen a lelkitársam elvesztése után, és nyugodt szívvel jelentem ki, hogy kész roncs vagyok.

Dan elvesztése után rengetegszer végigjártam az eddigi életem útját az összes döntésemmel együtt, és őszintén szólva nem igazán tudom, hogy mit rontottam el. Vagy hogy rossz embernek számítok. Mert véleményem szerint nem. A szüleim is büszkék rám. Dan nagyon sokszor hangoztatta, hogy nálam tisztább lelkű emberrel nem találkozott. De akkor mi a probléma velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? A sors megfosztott a boldogságomtól. És azt sem tudom, hogy mi fog következni.

Mármint igen, az egyetlen igaz szerelmem már nincs. Ő volt az, aki megtanított szeretni önmagamat, viszont amióta nincs, azóta én megint csak egy rakás szarnak érzem magam. Egy lánynak, aki csúnya. Aki kövér. Akinek az élete egy nagy szerencsétlenség. Ez lennék én.

És a legnagyobb kérdés, ami szerintem minden egyes embert foglalkoztat: fogok-e még valaha szeretni?

Magamat vagy másokat a barátaimon kívül.

Túl tudom-e tenni magamat ezen annyira, hogy egy kapcsolatba bonyolódjak bárkivel is? Hogy újra érezzem a szerelem édes ízét? Hogy igent mondjak valakinek az oltár előtt? Vagy hogy gyerekeket szüljek neki?

Ha az életem egy sorozat lenne, most valaki megszólalna: „Tartsanak velünk a következő részben is."

De ez nem egy sorozat. Csak az életem.

- Lorie, megérkeztünk - érinti meg ismét a vállamat Amy. Észre sem vettem, hogy a konditerem parkolójába értünk, hogyan lehetséges ez.

Talán úgy, hogy ha Dan a gondolataid központja, hirtelen megvakulsz? - kérdi irónikusan a belső hangom, mire visszamorgok neki egy „kössz tesó"-t. Amy furán néz rám, ám szóra sem méltatja. Tudja már, hogy ilyenkor magammal beszélek, és nem érdemes beleszólnia. Ilyen őrülten is elfogad.

Lazán kiszállok a kocsiból, és a hátsó ülésről kiveszem a táskámat. Miután a legjobb barátnőm is megteszi ugyanezt, lezárja a kocsit, és energiával teli indul el a bejárat felé. Inkább szökell. Legalább az egyikünk boldog.

Amy-nek már van bérlete, így az épületbe belépve közli velem, hogy előbb a recepcióhoz kell mennünk, hogy az űrlapot kitöltve bejutást nyerjek a természetes endorfint termelő helyre. Boldogsághormon. Rám férne már.

Amint belépünk az elektromos ajtón, egy hatalmas előtérben találjuk magunkat. A recepciót sem kell keresni, hiszen az ajtóval szemben van.

- Na jó, szólok Darren-nek, hogy te is szeretnél bejelentkezni ide - lép pár lépéssel előrébb, így hamarabb eléri a pultot, és a kihelyezett aranyos kis csengettyűt megnyomja. Nagyot sóhajtva caplatok én is utána, amíg el nem érem az említett helyet.

Csendben várom, amíg meg nem érkezik az említett személy, aki a bal oldalon lévő kis ajtón lép ki. Nem mondom, szemrevaló pasi, de Dan-nél nem néz ki jobban. Bár igéző kék szemei igazán csábítóak, Dan borostyánjaihoz képest kutya fasza, már ha lehet ezt így mondani.

- Amy, jó téged itt látni! - üdvözli a srác a barátnőmet, aki egy kuncogással leinti a bepróbálkozását.

- Neked is szia, Darren. Ezt pedig úgy mondtad, mintha olyan ritkán tenném be a lábamat a terembe.

- Mikor is jártál itt utoljára? 5 napja? - vakargatja meg az álla alatti részt, mire Amy csak a szemeit forgatja. Sosem említette, hogy az egyik barátja a Sweat-ben dolgozik. Mondjuk az utóbbi időben elég rossz barátnő voltam, így nem is csodálkozom, hogy lemaradtam ilyesmikről. És nem csak az ő életében. Cindy és Landon is biztosan hiányol már, de én el vagyok foglalva azzal, hogy belefojtsam magam az önsajnálatomba.

- Jó lesz az 2 hétnek is - válaszolja nevetve a barátnőm, majd rám néz. - Ő itt Lorie, és szeretne bejelentkezni hozzátok.

- Szóval csak megfűztél valakit, hogy veled eddzen? - ingatja a fejét a pultos, majd bal kezével a hajába túr, és a jobb kezével az asztalról felkap egy üres nyomtatványt meg egy tollat. - Akkor tudjátok, mi a dolgotok ezzel. Amúgy Darren vagyok - néz rám mosolyogva, mire eléggé kényelmetlenül érzem magam a közelében.

Utoljára Dan mosolygott rám ilyen csillogóan. De ő már nincs.

- Lorie - bököm ki zavartan, és az üres nyomtatványra szegezem a tekintetem. Gyorsan kitöltöm azt, és közelebb csúsztatom hozzá. - Tessék.

- Rendben van, a tagsági karkötő egy hét múlva érkezik meg, de minden nap járhatsz, ha a kedved úgy tartja. Csak figyelj rá, hogy ha be akarsz jönni, előbb a recepcióhoz gyere, ahol a szerződésed másolatát és a személyidet kell felmutatnod, majd kapsz egy próbaidős karkötőt, amit minden egyes edzés után újra le kell adnod, okés? - magyarázza nekem, míg én mindenhova nézek, csak a szemébe ne kelljen.

- Persze. Köszi - nyögöm be, majd a pultra helyezett kék karkötőt felmarkolva már el is iszkolok. Tényleg nem bírok a közelében lenni, amikor úgy néz rám, mint a következő zsákmányára.

- Ez meg mi volt? - jön utánam Amy.

- Semmi - mondom ki azt a szót, ami három hónapja a legjobban leír engem. Ugyanis egy nagy nulla vagyok.