Pár nap telt el azóta a nap óta, amióta végre ismét tartozom valakihez. Egyszerűen mámoros az egész kapcsolat, még valószínűleg éljük az úgy nevezett kapcsolat eleji „rózsaszín ködöt", mert úgy érzem, mintha lebegnék és egyszerűen minden nagyon szép lenne. Máskor meg eszembe jut, hogy oké, most még az enyém, de mi lesz, ha az élet úgy dönt, hogy nem jár nekem a boldogság, a második esély, és őt is pont olyan játszi könnyedséggel veszi el tőlem, ahogyan pár hónapja a vőlegényemet is. Tudom, hogy nem szabad engednem, hogy ez árnyékolja be ezentúl az életemet, de nagyon nehezen zavarom el az ilyesfajta gondolataimat.

Inkább a napsütésre koncentrálok, amíg el nem érem az iroda épületét. Az elmúlt hónapok sötétsége egészen megbénította az agyam érzelmeket irányító részét, ezért is esik nehezemre élvezni a májusi Nap meleg sugarait. Ez az utolsó előírt ülésünk. Ezután folytathatom a munkámat, amit annyira szeretek. Már nagyon hiányzik, hogy segíthessek másokon, de a családomnak és barátaimnak igaza van: nem húzhatok ki másokat a futóhomokból, ha közben én is süllyedek. Önmagamat kellett előtérbe helyeznem, hogy helyrejöjjön az ítélőképességem.

Az automatikusan nyíló ajtóhoz érve mosolyogva belépek és a lifthez veszem az irányt. Amíg várom, hogy jöjjön értem a felvonó, egyetlen emberre gondolok, aki jelen pillanatban az agyam és a szívem nagyrészét elfoglalta azzal a csábos stílusával. Mindig nagyot dobban a szívem, amikor rámnéz azokkal az óceán mélyégével rendelkező kék szemeivel. Meg persze a csibészes mosolyával, ami azt sugallja, hogy ezentúl minden a legnagyobb rendben lesz, ne aggódjak.

A liftben belépve a szokásos megnyugtató zenét hallgatom, mint eddig minden alkalommal, amikor véletlenül otthon hagyom a fülhallgatómat. Igaz, ez ritka eset, de ma megtörtént, mert késve indultam el, hála Darren bugyiszaggató nézésének. Dehát ki vagyok én, hogy pont amiatt panaszkodjak? Nem is tudnék rá panaszkodni, hiszen mindent megtesz, hogy a kedvemben járjon.

Idő közben felér a lift az emeletünkre, én meg könnyed léptekkel hagyom el azt. Így, hogy ez a tényleges utolsó ülésünk Landonnal, és hétfőtől már dolgozni jövök ide, boldogság tölti meg a szívem. Végre tovább tehetem azt, amit annyira szeretek és megint más emberek segítésére koncentrálhatok. Jelen pillanatban csak erre vágyom. Tudom, hogy már unalmas és legalább másodszorra említem ezt, de egyszerűen madarat lehetne fogatni velem.

Persze az is rendesen felteszi az i-re a pontot, hogy Darren ma este a ínycsiklandó főztjével kényeztet engem ünneplés gyanánt, hogy nagyjából sikerült áthídalni ezt a gyászidőszakot.

A pulthoz érve Cindy-vel találom szemben magam.

- Szia, Lorie! A szokásos ülés Landon-nal? - mosolyog rám a számítógép képernyőjéről felnézve.

- Cindy, jó látni téged! Igen, képzeld, ez az utolsó, hétfőtől már ismét napi szinten boldogítom a csapatot - nevetek önfeledten, hiszen tényleg így is gondolom. Már nagyon hiányzik a szokásos ebédszüneti traccsparti a kollégákkal.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire vártalak már! Landon nem értékeli, ha az ebédszünetben a Martha-val megosztott síralmas randisztorikat kell végighallgatnia. Te legalább tolerálsz minket - rázza meg a fejét. Landon tényleg nem az a fajta pasi, aki szívesen végighallgatja az ilyet. Ha nem lenne az irodánk ilyen magasan, szerintem már rég megszökött volna az ablakon keresztül, de sajnos ez nem nyert neki. Közben Cindy kattint kettőt, majd megint rám szegezi a tekintetét. - Landon-nál éppen senki sincs, menj be hozzá nyugodtan.

- Rendben, köszi Cindy - mosolygok rá, majd sietősen Landon irodája felé veszem az irányt.

A szokásos fehér ajtón belépve a megszokott meleg színekkel kifestett iroda tárul elém. Landon még a billentyűzete felett görnyed, gondolom a számítógépbe pötyögi be az előző páciensről írt jegyzeteket. Nem zavarom meg, becsukom az ajtót, és a szokásos sötétszürke kanapéra ülök. Türelmesen várom, hogy a társam végezzen a munkájával. Ami pár perc múlva meg is történik. Ahogy felnéz a monitorból, meglepetten konstatálja, hogy már megérkeztem.

- Oh, Lorie, nem is hallottam, ahogy bejöttél.

Kuncogva megvonom a vállamat, mielőtt cukkolni kezdeném.

- Mivel a számítógép teljesen a bűvöletébe vont - jegyzem meg neki az egyértelműt, mire ő megsúrolja a szemeit. Azonnal komolyra fordítom a szót. - Nehéz nap?

- Eléggé - helyesel. - Már alig várom, hogy visszaadjam neked a pácienseid, mert jobb helyen vannak a te kezed alatt.

Tudom, hogy miért mondja ezt. Tudom azt is, hogy pontosan melyik páciensem váltotta ki belőle ezeket a gondolatokat. Mert velem is ugyanez volt, amikor úgy döntött végre, hogy megnyílik előttem. Nem csodálom, az ő története az egyik legmellbevágóbb az összes többi közül, amivel eddig dolgom volt. Ami a legjobban meglep viszont az, hogy ilyen hamar sikerült neki megtörnie a jeget. Elég kemény dió az a betegem.

- Tudom, Landon, hétfőtől a legnagyobb örömmel veszem vissza egytől egyig az összeset - nyugtázom kitűnő örömmel a tényt, hogy ennyi idő után végre ismét visszaülhetek a terapeuta székembe. Mert pontosan olyan, amilyet elképzeltem friss érettségizőként: barna műbör fotel, ami még a fejemet is eltakarja és forog is. Kicsit egészen Keresztapás beütése van.

- Már alig várom én is meg a pácienseid is, hogy visszatérj közénk! És még boldognak is látszol. Mesélj, mi tesz téged ennyire boldoggá? - kérdezi, majd felcsapja a kemény borítású jegyzetfüzetét. Ezzel hivatalosan is elkezdődik az utolsó ülésünk.

- Talán az egyszerű tény, hogy Darren a hétvégén megkért, hogy legyek a barátnője - vonom meg a vállam sejtelmes mosollyal.

- Igazán? Szívből örülök nektek! Ideje volt már annak, hogy ismét boldog mosoly legyen az arcodon - ajándékoz meg egy szívből jövő mosollyal a munkatársam.

- Remélem, hogy ez a boldog mosoly hosszabb ideig lesz rajtam - jegyzem meg szinte motyogva, ám ez nem kerüli el Landon figyelmét, hiszen másodpercekkel később összevont szemöldökkel néz rám némi magyarázatra várva. Gyorsan sóhajtok egy fájdalmasat, és úgy döntök, jobb, ha megadom neki, amit akar. - Tudod, ha elvesztesz valakit végleg, akkor rengetegszer meg fog fordulni a fejedben, hogy mi van, ha a következő szerelmedet is hamarabb elveszi a sors. Elkezded megkérdőjelezni, hogy a boldogságod permanens-e és folyamatosan azon fogsz majd pörögni, hogy vajon mikor veszi el az élet tőled a második esélyed.

- Lorie, tudom, hogy az, amin átmentél, az magában egy elég tragikus dolog, és nagyon nehéz felépülni belőle lelkileg. Viszont ha hagyod, hogy ez árnyékolja be az elkövetkezendő kapcsolataidat, akkor egyik sem lesz sikeres. A „mi van, ha" gondolatok pedig a legmihasznábbak, hiszen semmi értelmük. Azok csak feltételezések, amik az esetek 99%-ában meg sem történnek - magyarázza meg a nézőpontját nekem. Pontosan tudom, hogy ez így van, hiszen már pár éve ismerem Landont és akárhányszor próbált belekapcsolódni a gyerekes beszélgetéseinkbe Amy barátnőmmel, a vége az összesnek majdnem mindig az lett, hogy elszónokolta, hogy miért nem kéne buta illúziókba ringatnunk egymást, mivel felnőtt nők vagyunk, ez pedig a való élet. Annó még roppant komolytalanul lehurrogtuk, amit ő szokásosan egy szemforgatással díjazott, ám most, amikor egy tényleges kapcsolat és az én lelki állapotom forog kockán, be kell vallanom, hogy teljesen egyetértek vele.

- Igazad van, talán tényleg nem kéne ezen agyalnom, amikor tudom, hogy ha hazamegyek, egy csupaszív és nagy valószínűséggel meztelen Darren vár rám.

- Na jó, Lorie, erre tényleg nem voltam kíváncsi - rökönyödik meg játékosan, mire én felkuncogok.

- Viszont ezen gondolatok teljes mértékű kizárása még nem megy. Próbálkozom, és vannak napok, amikor szinte teljesen megfeledkezek a gyászról, de mégis ott van a gondolatomban Dan, akit igazságtalanul fiatalon fosztott meg a sors az életétől. Nagyon hiányzik minden egyes nap, még akkor is, ha nem beszélek róla vagy nem sírok miatta. Ez ilyen sajnos és én ebbe beletörődtem - nyugtázom le magamban a történteket.

- És ezzek az érzések végig fognak kísérni téged életed végéig, viszont te döntöd el, hogyan viszonyulsz hozzájuk: engeded-e nekik, hogy minden elkövetkező kapcsolatodat megbélyegezzék vagy egyszerűen megpróbálod élvezni az élet összes pillanatát anélkül, hogy hagynád, hogy a múltad beárnyékolja a jelened - fejezi be a mondandóját, amin én elgondolkodom.

Igaza van, nem hagyhatom, hogy Dan tragikus halála végleg elrontsa az életem hátralévő éveit. Mert akkor idősebb koromban haragudni fogok saját magamra, amiért nem éltem igazán. Én márpedig élni akarok! Dan már sosem jön vissza, ami rendesen elszomorít, de próbálok úgy gondolni rá, hogy ő most egy jobb helyen van és nem szeretné, ha miatta lennék szomorú. Olyan ez az egész, mitha ő küldte volna nekem Darrent, mint egy őrangyal, hogy vigyázzon rám.

És ez az akciója sikeres lett. Darren a legjobb dolog, ami Dan óta történt velem.