Gyönyörű későőszi délutánunk van. A Nap már súrolja a horizontot, de ettől függetlenül még mindig fényesen ragyog. Narancsos vöröses színekkel festi be az eget. Egyszerűen gyönyörű.

- Lorie - hallom meg a kedvesem hangját a fürdőszobából. - Ugye nem ülsz még mindig az ablakpárkányon? Tudod, hogy késésben vagyunk.

Annyira ismer engem!

Gyorsan felpattanok, búcsúzkodva nézek a már félig elnyelt fényes csillagra, és a szekrényhez sétálok.

- Mindjárt készen vagyok - szólok vissza neki kuncogva.

Elcsúsztatom az ajtókat, majd kutakodni kezdek a felakasztott ruháim között. Igen színes ruhatárral rendelkezem, sosem voltam az a fekete stílusú csajszi. Mindig a hangulatomhoz öltözködöm, ami sosem volt még olyan rossz, hogy full feketében kelljen megjelenjek valahol. Ezért is előkapon az egyik kedvenc ruhámat, ami narancssárga színben pompázik. Kényelmes, mégis elegáns.

A testemet körülölelő törülközőt hagyom a padlóra esni. A fehérneműsszekrényhez szaladok, és kiveszek egy hasonló színekben pompázó melltartót és bugyit. Gyorsan magamra kapom, mert ha Dan meglát meztelenül, akkor biztosan elkésünk.

Már csak a ruhát kell felvennem és egy bőrszínű harisnyát, és késznek is titulálom magam. A hajam megszáradt már, sminkre nincs szükségem. Sosem voltam az a "smink nélkül ki sem lépek a házból"-típus. Szeretem a természetes szépséget. Oké, nagyobb eseményekre én is felteszek egy erősebb rúzst meg szempillaspirált, de nem viszem túlzásba a dolgot.

Amikor Dan kilép a fürdőből, én már készen állok a mai esténkre. Rám mosolyog, amit én azonnal viszonzok, majd a szekrényhez sétálva előkap egy öltönyt. Egyszerű fekete darab, amit csak ritkán vesz fel. Amolyan különleges alkalmakkor. A mai is ilyennek mondható. Ugyanis nemrég megkérte a kezem. Az egyetlen szerelmem össze akarja kötni velem az életét. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg rajta, mivel meglepődtem, de nem számítottam arra, hogy ilyen korán megtörténik a leánykérés. 21 éves vagyok, három éve boldogítjuk egymást, és mindig úgy beszéltük meg, hogy nem sietjük el a dolgokat, amit tényleg nem is tettünk. Viszont sötét tinikorszakomban meg voltam győzödve, hogy én vagyok a rondaság netovábbja, és szűzen fogok meghalni. Teljesen felemésztette a pozitív gondolataimat az önbizalomhiány.

Ám ekkor megismertem Dan-t, aki nemcsak úgy fogadott el, ahogy vagyok, hanem bebizonyította, hogy többet érek, mint amennyinek érzem magam. Rávilágított olyan dolgokra önmagammal kapcsolatban, amire akkoriban egyáltalán nem gondoltam. Teljesen megváltoztatta a szemléletemet magamról, és már nem a csúnya, pattanásos arcú lányt láttam a tükörben. Hihetetlen, hogy mikre képes egy másik ember szerelme.

Most pedig a szüleinket visszük étterembe, hogy közöljük velük a nagy hírt.

- Induljunk, mert elkésünk - szakítja meg a gondolatmenetemet a vőlegényem.

Mindketten lebattyogunk a földszintre, hogy felvegyük magunkra a megfelelő lábbelit, majd miután a kulcs, a telefon és pénztárca mind a helyére került, kezdetét veheti az este. Dan vezet, így nekem marad időm tovább morfondírozni a mi filmbeillő történetünkről.

Gólya voltam az egyetemen. Pszihológiát tanultam, amit annyira szeretek. Szeretek az embereken segíteni, ha máshogy nem is, de kibeszélhetik nekem a bajaikat, bánataikat. Egyik nap viszont amikor Amy-vel mászkáltunk a folyosón, az egyik barom megfogta a seggem. Igen, ez volt Dan. Beképzelt nőcsábász volt, az egyetem nagymenője. Kriminalisztika szakon volt, ami már akkor nagyon menőnek számított. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem szólított le csak úgy simán, miért kellett egyből letaperolnia, azt válaszolta, hogy másképp nem figyeltem volna fel rá. Erre én nevetve mindig rávágom, hogy seggfej. Természetesen sosem állja meg, hogy ne vágja rá a tipikus "a negatív vélemény is vélemény" szövegét. Végülis igaza volt. Ha csak rámköszönt volna, nem biztos, hogy ennyire beleégeti magát az elmémbe. A szívembe. A szokásos "a lány nem adja könnyen magát" időszak sem maradhatott ki, akkor rendesen tepernie kellett értem. Amikor ezt felhozom, mindig kijelenti, hogy a fáradság megérte.

Mi voltunk az a klisés rosszfiú-jókislány páros, de nem bánom. Lehet, hogy klisések vagyunk, de attól a kapcsolatunk, az azokon belüli problémáink mind egyediek. Nem lehet az ilyen dolgokat általánosítani. Mi így vagyunk jól.

Persze azóta megváltozott, és mint hamar kiderült, nem is olyan fiú volt, amilyennek mutatta magát. Sokkal több volt a közös az értékrendünkben, az érdeklődésikörünk is nagyon hasonló. Néha sokkal több van a felszín alatt, mint gondolnánk, mert az ember mindenkinek mást mutat. Valakinek kevesebbet, valakinek többet. De mindenkinek csak annyit, amennyit megérdemel.

- Megérkeztünk, Lorie - paskolja meg gyengéden a combomat.

Mindketten kiszállunk a kocsiból, és kézen fogva vesszük az irányt az étteremhez. A szülők már ránk várnak, de látszólag jól elvannak egymással. Amint meglátnak, mosolyogva közelítenek felénk.

- Szervusztok, fiatalok! - üdvözöl minket George, az apám. Ezután anyukám, Miranda, és Dan szülei, Livia és Vincent is mosolyogva követik apámat.

Miután lenyomtuk a kötelező puszit és ölelést, bevonulunk az étterembe. Nem volt túl puccos, Dan tudja, hogy én rühellem az olyan helyeket, viszont mégis elegáns és otthonos volt. Ez az egyik törzshelyünk. Minden hónapban egyszer elhoz ide "randizni". Imádom, hogy a mai napig egy úriember.

A pulthoz lépve köszönünk Cindy-nek, a pultoslánynak, bemondjuk a nevünket, ő meg odavezet az asztalunkhoz, majd megkezdődik a maratoni trécselés. Az asszonyok a legújabb könnyű vacsorarecepten osztozkodnak, míg a férfiak a tegnapi kosármeccset firtatják.

Cindy visszatér az italrendelésünkkel, amiket még a fogaláskor leadtunk, majd felveszi az ételrendeléseinket, és visszatipeg a pult mögé.

- Meséljetek, miért gyűltünk így össze? - kérdezi kíváncsian anya.

- Azért, hogy ne legyünk szartaszét - vágja rá vicceskedve apám, mire anyán kívül mindenki elneveti magát.

- Jajj, te vén kujon, legyél már egy kicsit komoly - pirít vissza neki anya, majd felénk fordul. - Ugye nem vagy terhes?

- Anya! - nézek rá kikerekedett szemekkel. - Még nem. Most nem emiatt hívtunk ide benneteket.

- Ó, akkor mégis oka van annak, hogy pezsgőt rendeltetek - logikázza ki a dolgokat Livia.

- Ami azt illeti, igen.

- Ki vele, fiam - böki vállon Vincent a fiát, mire egymásra nézünk, és szó nélkül kinyújtom a jobb kezemet az eljegyzési gyűrűvel.