A fiú görnyedten ült az íróasztala fölé hajolva. Kezében meg-megremegett a toll, miközben a sorokat rótta.
Már nem próbálkozott azzal, hogy visszatartsa a könnyeit. Már nem akart erősnek látszani.
A kész levelet egy borítékba csúsztatta, melyre kecses kézírásával csak annyit írt: Szüleimnek.
Majd elővette az utolsó levélpapírt és néha elakadó lélegzettel, rázkódó vállakkal írni kezdett.

Drága, egyetlen Taehyung!

Valószínűleg, mikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem élek. Hülye kijelentés, nem igaz? Hiszen már biztosan megtudtad, hogy meghaltam.

Ne haragudj rám, hogy feladtam, de nem bírtam tovább. Ahogy mondják, kín a halál, de a kínt is lezárja s én bízom ennek a kijelentésnek az igazában. Nem akarok többet szenvedni.

Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk? Egészen apró korunkban, a játszótéren. Attól a naptól kezdve szinte elválaszthatatlan barátok lettünk. Legalábbis én azt hittem. Mondd, Tae, miért kergettem hazug ábrándokat?

Hisz én is tudom jól, a remény csalfa és vak, mégis éltetett engem és valahol ott pislákolt bennem. Ám nemrégiben a reményem utolsó szikrája is kihunyt.

És arra a napra emlékszel, amikor megesküdtünk, hogy örökkön-örökké egymás barátai leszünk? Hogy mindig segítünk egymásnak, bármi is történjék? Mondd, Tae, miért szegted meg az ígéreted?

Ugye emlékszel a közös filmezésekre és a vidám délutánokra, amiket együtt töltöttünk? Mindenhová együtt jártunk, szabályosan elválaszthatatlanok voltunk. Akkor azt gondoltam, nem történhet semmi rossz, hisz veled vagyok. Mondd, Tae, már miért nem érzem magam biztonságban melletted? Miért rettegek a közelségedtől?

Mondd, emlékszel még arra a napra, amikor vallomást tettem neked? Elmondtam a legféltettebb titkomat és annyira, de annyira bíztam benned. Abban bíztam, hogy a barátságunk erős és kibírja a vallomásomat. Tae, miért gyűlölsz azért, mert a saját nememhez vonzódom?

Én emlékszem. Mindenre. A rengeteg boldog évre, amit barátokként töltöttünk. Úgy hittem, hogy soha nem érhet véget. Igen, emlékszem arra a napra is, amikor elhatároztam, hogy a féltve őrzött titkom elmondom neked.

Sajnálom, én megpróbáltam, de csak a vallomásom feléig jutottam. Láttam a szemedben a meglepődöttséget, a csalódást, de legfőképpen az undort. Igen, undorodtál tőlem, és én nem bírtam, nem volt erőm befejezni.

Haragszol rám? Tudom, gyenge vagyok mert nem tudtam elmondani, de ismersz. Ez vagyok én. Az utóbbi időben pedig még gyengébbé váltam.

Tudod, itt az alkalmam, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Akkor elmondtam neked azt, hogy nem érzek vonzalmat a lányok iránt. Most pedig elmondom a másik felét.

Tudnod kell, még ha ez mit sem változtat az irántam táplát gyűlöleteden, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek.

Nem úgy szeretlek, mint ahogy a szüleimet, vagy ahogy a testvéreim szeretem. Nem úgy, ahogyan a barátokat szokás. Taehyung, én téged szerelmesen, olthatatlanul, végtelenül szeretlek.

Azok után is, amiket tettél velem, miután a ferde hajlamúságomat elmontam neked. Fájt, Taehyung, hogy az ejti rajtam a legmélyebb sebeket, akibe csillapíthatatlanul szerelmes vagyok. Nem gondoltam, hogy létezik ekkora szomorúság. Egészen a következő napig, amikor még rosszabb lett a helyzet. Majd eljött a következő nap és a következő. Rettentően fájt, de az ütések mellé odavetett szúrós, kegyetlen szavaid sokkal jobban fájtak.

Ne gondold, hogy nem próbáltalak gyűlölni. Ohh, hidd el, nevetségesen próbáltalak nem szeretni téged. Bántottál, megaláztál és olyan dolgokat mondtál rám, amik késként hasítottak belém. Mégis, egyszerűen képtelen vagyok haragudni rád.

Hiszen tisztában vagyok vele hogy én rontottam el mindent. Belédszerettem, ezzel pedig tönkretettem a barátságunkat. Mondd, miért kell ilyen undorítónak és hibásnak lennem?

Már értem, miért bántottál. Már értem, miért gyűlölsz. Hiszen mindent elrontottam. Mégis ki szeret bele a legjobb barátjába? Tudod, azt hiszem már én is gyűlölöm magam.

Megpróbáltam elfojtani az érzéseimet, de kudarcot vallottam. Veszítettem a szerelem ellen vívott háborúban. Az érzelmek a bőröm alá kúsztak, szinte bekebeleztek.

Haragszol rám, amiért szeretlek? Kérlek, ne haragudj, de nem tudom megváltoztatni az érzéseimet.

Nem akarom nehezíteni az életedet a jelenlétemmel, nem akarom elrontani a szerelmemmel. Talán ezért megyek el. Hogy neked jobb legyen a halálom által. Hiszen ezt akartad, igaz? Egy ilyen féregnek nem szabad élnie, ugye?

Szeretném, ha tudnád, nem haragszom a tetteidért. Ironikus, de szinte minden ütéssel és bántó szóval jobban megszerettelek. A sors furcsa játéka ez, nem igaz?

Most utoljára pedig, szeretnék bocsánatot kérni tőled. Sajnálom, hogy belédszerettem és ne haragudj rám, amiatt, amit tenni fogok. Úgy érzem, ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy megbocsáss nekem. Ez az egyetlen kiutam. Sajnálom, hogy nem bírom tovább, de olyan szinten fáj a testem és lelkem egyaránt, hogy feladtam a harcot.

Bízom benne, hogy valahol létezik egy szebb, boldogabb hely, ahol szabadon szerethetlek. Végtelenül, elsöprően és talán viszonzottan.

Szeretlek, örökké.
Jungkook

Karjához emelte a pengét, az pedig mélyen beleszántott a húsába. A vöröslő vér elemi erővel tört elő a vágásból, s oly gyorsan folyt le a kezéről, miképpen az erő szállt ki belőle utolsó perceiben.
Egy régen ragyogó csillag tűnt el nyomtalanul azon az éjszakán.

───── ⋆⋅★⋅⋆ ─────

Taehyung másnap, értesülvén a fiatalabb haláláról zokogásban tört ki. A levelet olvasva pedig átkozta magát. Átkozta, mert képes volt kezet emelni Jungkookra. Átkozta, mert nem vette észre az árulkodó jeleket a fiún arra, hogy őt szereti. Legfőképpen pedig azért, mert a tetteivel képes volt öngyilkosságba hajszolni a fiatalabbat.

Gondolkodás nélkül ítélte el őt, eszébe sem jutott, hogy a fiú gyengéd érzelmei felé irányulhatnak. Ez volt a baj. Hogy nem beszéltek, pedig néhány egyszerű szó, egy befejezett vallomás vagy néhány elhamarkodott ütés és bántó szó kihagyása elegendő lett volna ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. De már késő volt.

A bűntudat elemi erővel szorította össze a mellkasát, torkát fojtogató érzés ölelte körbe. Órákon át zokogott, szinte megállíthatatlanul. Visszagondolt a fiúval eltöltött boldog időkre és egyszerűen gyűlölte magát a tetteiért. Mocskosnak érezte magát, kegyetlennek, gyilkosnak. És bizonyos értelemben az is volt.

Felelevenítette a fiatal különleges, nyuszi mosolyát, ami a barátságuk alatt szinte állandóan ott virított gyönyörű arcán. Aztán eszébe ötlöttek a könnyektől csillogó szemei is és tudta, hogy ő törte darabokra a szívét. Ő mocskolta be a gyűlölködő szavaival a tiszta lelkét és ő volt az, aki sebeket ejtett rajta. Tönkretette a mindig nevető, életvidám fiút.

───── ⋆⋅★⋅⋆ ─────

Taehyung képtelen volt feldolgozni hogy öngyilkosságba hajszolta a legjobb barátját. Egy nappal a fiatalabb halála után kulcsra zárta a szobája ajtaját és hátát a falnak döntve sokadszorra is sírva fakadt.
— Istenem, Jungkook, annyira sajnálom – suttogta – Remélem egyszer megbocsátasz és tényleg vár ránk egy olyan hely, ahol gyűlölet, elhamarkodott döntések és bántó szavak nélkül boldogan élhetünk. Mostantól nem vétek több hibát és követlek, akár a túlvilágra is.

Így hát a következő éjjelen újabb csillag hunyt ki az égen, követve társát. Messze onnan pedig két új csillag született, melyek sziporkázó fénnyükkel adnak reményt a lentről rájuk tekintőknek.

⋆⋅★⋅⋆