A nyár hihetetlenül gyorsan telt el, főleg a Weasleykkel. Élveztem, hogy velük lehetek de jobb lett volna apámmal is több időt tölteni. Mint régen. Nagyon kicsi koromban, mielőtt még a Roxfortban tanított volna, minden percet együtt töltöttünk. Közösen nevetgéltünk programokat csináltunk. Mint egy normális apa-lánya páros. Majd mikor elhelyezkedett a Varázslóképzőben, kezdtünk eltávolodni egymástól. Az első egy-két évben ez nem is volt annyira vészes. Megtanított pár varázslatra (amit nem szabadott volna), és a repülésre (amit szintén nem szabadott volna), persze csak mértékkel. Ezek után jöttek a konfliktusok, én elkezdtem felnőni, ő pedig titkolózni. Soha nem mondta el, mit fog csinálni, hova megy. És mindig hosszú, fekete ruhákat hordott. Amikor pedig már túlságosan is makacs voltam, muszáj volt magával vinnie. Az első hopponálásom eléggé érdekes volt. Igen, behánytam. Ezen nincs mit szépíteni. Viszont ami ez után jött, nagyon is megérte. -Mindig is az az apás kislány voltam, nem voltak barátaim. De a makacsságom ezen is változtatott. - Az utunk egy gyönyörű és hatalmas épületbe vezetett. Minden sötét, zöld és ezüst színű. Emlékszem, amíg apám beszélgetett egy furcsa, hosszú, szőke hajú emberrel, addig egy nagyon kedves nő elvezetett egy szobába. Mikor már a folyosón jártunk, meghallottam egy csodás gyermeki kacajt. Közelebb mentünk, és ekkor egy furcsa mesebeli manót pillantottam meg kirohanni a szobából. Ekkor jött utána a kacaj tulajdonosa, egy tejfölszőke kisfiú. Aki megváltoztatta az életem.