Halott lábaimat pakolgatom egymás után, hogy azok kivigyenek ebből a sötét utcából, ami egyenes, mégis kanyargós, így megnehezíti a szabadulásom. Félve pillantgatok a többi emberre, kik könnyedén átszökdelnek a saját útjukon. Nem értem, nekem miért olyan nehéz. Egyszerűen nem látom a végét. Megfulladok a nyomasztó sötétségben. Összeszorul a lelkem a tudattól, hogy nem lakozik fény az életemben. Egyedül vagyok, és elveszem a magány sötét sikátorában. 

Könnyeim szétcsípik zöldes szememet, és már nem bírom tovább. A gondolataim szélére csücsülök, úgy lógatom fáradt lábaimat a mélybe. Elhittem, hogy kitalálok valaha is ebből a nyomasztó utcából, de amilyen egyszerűnek tűnik, olyan nehéz végigsétálni a buckás úton. 

Viszont nem szendereghetek ennyit a képzeletem felhőjén; muszáj elindulnom, bármennyire is nehéz. Csak egy szívdobbanásnyira van a menekvés, de mégis olyan elérhetetlen. 

Én csak ki szeretnék innen találni, de egyedül ez lehetetlen. Túl sötét van, és kell valaki, aki megfogja a hideg kezem, és a sikátor végére vezet. Igen a végéhez, ahol már a hold sápadt fénye pislákol.

Keresem a fényt a sikátor végén, de mintha végeláthatatlan lenne. Feladva mindent, hanyatt fekszem a piszkos talajon, majd a korom eget kezdem fürkészni, láthatatlan csillogással szemeimben. Nem süt a nap, még csak a bárányfelhők sem tanyáznak a szokott helyükön. Helyettük a sötét tenger ringatózik, meghintve pár reménytelenül ragyogó csillaggal. Mintha csak magamat látnám bennük; saját maguk börtönébe vannak zárva. 

- Csak menj tovább, és ne add fel.

- De innen lehetetlen kijutni - szaladnak ki száraz ajkaimon ezek a meggyötört szavak. 

- Semmi sem lehetetlen - susogja halkan a sötét homályba. Kijelentésére azonnal összefutnak a szemöldökeim. Nem értem, miért mondja ezt...

- Ez mégis az...

- Én itt vagyok veled. Együtt semmi sem lehetetlen - küld felém egy halvány mosolyt, melyben teljesen elkóboroltak a kósza gondolataim. 

- Miért vagy itt velem? - kérdem nemes egyszerűséggel, oly felszínesen. 

- Mert fontos vagy nekem - kívülről olyan érdektelenül csengenek ezek a szavak, de mégis, mintha féllábbal kiléptem volna a belsőm börtönéből. 

- Miért vagyok fontos neked? - egyszerűen nem tudom megérteni, mit lát a sötét lelkemben. 

- Mert szeretlek Téged - ennyi válasz hallatszik tompán, a sötét sikátorban. Lábaim megremegnek, testem pedig teljesen megdermedve úszik a sötét levegőben. 

Szeretlek - vajon miket hordoz magában ez a szó?

Fontos vagy annak, aki szeret téged. Törődik veled az, aki szeret téged. Megbízik benned az, aki szeret téged. Nem hagy magadra az, aki szeret téged. Megölel téged az - akár csak egyszer -, aki szeret téged. Fagyott ujjaidat a sajátjához fonja, úgy vezet ki a magány fekete sikátorából, az, aki szeret téged. 

- Tényleg szeretsz? - felcsillan élénken a remény fénye sötét íriszeimben, majd ajkaimra is egy halvány görbület szökik. Ő csak bólint egyet, majd szorosan megmarkolja kezem, majd velem együtt ballagni kezd a végeláthatatlan homályba. Lépteit alig hallom, mint egy gyönyörű tündér, úgy úszik a sötét levegőben, míg én ügyetlenül bukdácsolok mögötte. Közbe-közbe rám kukucskál, arcán pedig egy óvatos mosoly üldögél, szemében pedig gondoskodás ragyog. Őszinte szeretet, mely teljesen a belsőmig hatol. Érzem hogy csakis erre vágytam, semmi másra. 

Hirtelen valami eszméletlenül káprázatos ragyogás bujdosik kifele a sötét börtönből. Pupilláim összeszűkülnek, a szememet pedig aprón lecsukom a hirtelen jött fény miatt. Lábaimat lassan pakolgatom egymás után, mígnem kiérünk a napsütött lelkembe. Gyönyörű - silány fogalmazás ez, de a káprázat, ami lehatolt a belsőm mélyére, a gyönyör pompáját ébreszti fel bennem. Körbe-körbe kapom szememet, hadd ragyogjon-e festői világban. Rég nem láttam ehhez hasonlót, sőt, talán soha az életben. Mézes mezőmön különféle virágok pompáznak a friss pázsiton. Egyszerűen olyan varázslatosan mosolyog ez a világ, hogy az már lehetetlen. 

Hirtelen mintha valami sötét köd festené feketére arcomat, a kezem pedig majd lefagy a magány jégtengerében. Már nem fogja senki sem.  

- Hol vagy? - bukik ki belőlem a kérdés, miközben keresem a válaszát, de még Őt sem látom sehol. Csak halk kacajt hallok a sötét tengerben fuldokolva, mely egyre tompább és tompább lesz, mígnem teljesen elhalkul. Szememből újra folyni kezdenek a segítségért kiáltó könnyek, melyek bőrszín arcomon végig kóvályognak. - Miért nem ölelsz még egy kicsit? Egyedül szétesek. 

A fénylő paplan helyett már csak egy halott lepel fedi gyenge testemet. Újra bezártam magam a sötét börtönömbe, melynek kulcsa sosem kerül a két kezem közé. 

Örökre itt maradok, egyedül.