-Egy barátommal találkoztam. A hosszú évek során, amikor már nem bírtam elviselni a bennem felgyülemlett káoszt, ő volt, az aki át segített az úton, amelynek a végén mindent ki adtam magamból. Tudod a szüleim sosem akartak egy lány gyermeket. Az, hogy én a világra jöttem az számukra egy tragédia volt. Az egyetlen, akire mindig is számíthattam az a bátyám. Mégis úgy érzem, hogy elárult. - Junpei szemébe nézve mindent láttam. Elege volt már, hogy folyton ugyanazokat a köröket járom. Rettentően unott volt a tekintete és ez eszméletlenül rosszul esett. A velem szemben álló srác olyan volt nekem, mint egykoron a bátyám. - Tudod olvastam valahol egyszer Mary E. Pearson egyik idézetét. "Van árulás, ami túl nagy sebeket ejt." Teljes mértékben egyet tudok érteni, de úgy érzem ennyi hosszú és fájdalmas év után képes lennék neki megbocsátani.

-Akkor miért hagyod, hogy szendvedjen? Mert igen, ő a mai napig szenved amiatt a hiba miatt amit egykoron elkövetett. Ezt te hogy nem veszed észre? Pont te, aki ennyit, ha nem többet szenvedett az évek alatt? - régen, amikor Junpei barna szemeibe néztem, melegséget éreztem. Ebben a pillanatban nem láttam mást, csak a csontig hatoló  kegyetlen hideget.

 -Magam sem tudpm. Talán azért, mert szeretném, hogy ő is átéje azt amit én, mégha csak a töredékét is. Amikor nincs mellette a testvére. -felálltam és immér egész testemmel Junpei felé fordultulam. - Legalább még egy rövid ideig, hisz én még ma is szenvedek amiatt hiba miatt. A te szavaiddal élve.

-Mikor lettél te ilyen, nem is tudom, ilyen...

-Milyen lettem Junpei? Mondd ki! Ne kelljen visszafognod magad! Hát akkor mondd ki mire gondolsz! Gyerünk!

-Őnző! Őnző lettél és érzelemmentes! Már kezdd nagyon visszataszítóvá válni az, aki most vagy, mert régen nem ilyen voltál. Igaz féltél minden embertől és egy pajzsot vontál magad köré. Attól a naptól fogva nem szeretted, ha valaki hozzád ér és oké ezt elfogadom, de a retkes pajzsod mögé nem engedtél évek óta senkit pedig próbálkoztunk. Riko, Kiyoshi, Koga, majdnem az egész csapat és én is, de már belefáradtam és szerintem a többiek is. Mindig ugyanazokat mondod, és csak megyünk körbe-körbe, egy folyamatos körhintán vagyunk és már csak én vagyok az egyetlen, aki rajta ül. Viszont most szálltam le a körhintáról. Már nincs erőm összerakni téged, amikor már nekem is meg vannak a saját gondjaim.  Előre sajnálom azt vörös hajú hegyomlást,mert meg szeretne ismerni téged. Nem hiányzik nekem, hogy még egy emberbőllelkileg összetört embert csinálj, mert abból van már egy pár ebben azelcseszett csapatban. Bár ahogy elnézem, van aki pátyolgatja a lelkedet. - ekkor már szinte ordított velem. Amikor elmentem én nem gondoltam volna, hogy egy ekkora veszekedés lesz a dologból. Sokszor léptem már le egy kis időre, hogy megnyugodjak és mindig egy meleg tekintetű, csupa szív, csokoládé barna szemű srác várt rám, amikor haza jöttem, de a velem szemben álló embert én már nem ismertem. 

-Azt hiszem elvesztetted a jogot, hogy bármit is számon kérj tőlem. Soha nem kérdezted meg, hogy merre jártam és mindig tárt karokkal vártál haza. Mert igen én úgy éreztem minden alaklommal amikor visszatértem hozzád, akkor haza jövök. De te nem tudod, hogy azokban az időkben mit élttem át és, hogy milyen gondolataim voltak akkor! És tudod Daiki segített! Igen, minden ilyen alkalommal egy srác segített nekem, akit gyermekkorom óta ismerek. És igen tisztában vagyok vele, hogy ezen a világon nem csak nekem lehetnek gondjaim. Mert mikor ennek a srácnak volt valami ami nyomta szívét én megpróbáltam neki segíteni, de ehhez tudod mi kellett? Kommunikáció. Minden egyes kicsesezett alkalommal, amikor találkoztam vele p elmondta, hogy mi történt vele, de ha nem is mondta el akkor is tudtam mit kell csinálnom és ő a mai napig minden erejével segít nekem amibe tud. Szerinted hányszor mentem oda hozzá? Amikor hallottam, hogy az öltözőben pocskondiáznak. Elhordtak mindenféle szar alaknak, csak mert  lány vagyok? Hogy biztosan kitaláltam azokat a traumákat, amelyek a mai napig kínoznak? Lehet, hogy te nem tudtál ezekről, de ha veled beszélem meg, akkor megint újra indulnak a rosszindulatú pletykák és megjegyzések. Ez is egy körhinta és én fel sem akartam szállni rá. Egyáltalán miért baj ez neked? - én nem csak kiabáltam. A végét egyenesen ordítottam. Csalódótt voltam és sírni akartam. gy éreztem újra elvesztettem rgy számomra nagyon fontos személyt.

-Mert nem akarom, hogy megint mélypontra ess és valaki másnak kelljen téged össze kaparnia. Mert, amikor egy ilyen korszak jön el az életedbe ismét, az rengeteg időt felemészt és már nem egy ilyet éltem át. Amikor ebben az állapotban vagy rossz rád nézni, hiszen ontod magadból a negatív hangulatot, a negatív gondolatokat és tudod ez mindig akkor jön rád amikor minden rendben van. Mindig akkor, amikor boldog vagyok és boldog a csapat is. - A velem szemben álló srác, aki az előbb teli torokból kiabált velem, olyan halkan beszélt most hozzám, hogy alig lehetett volna hallani, de én minden hallottam tidztán és érthetően.

-Akkor már nem kell foglalkoznod ezzel az állapotommal és velem sem. Ettől a pillanattól kezdve megszabadítalak minden tehertől téged és az általad imádott csapatot is, ami azzal járt, hogy megismertetek. - pár perccel korábban a kiabálásunktól volt hangos a tető, de most csend van. Síri csend. Lehajoltam a korábban letett táskámért és elindultam az ajtó felé. A kezem éppenhogy a kilincshez ért, amikor Junpei reszkető hangját hallottam meg.

- Akane... én nem úgy gondoltam. Kérlek csak ...

-Semmi baj Junpei. - már nem néztem vissza mikor beléptem az ajtón. Pedig volt baj. És nem is kicsi.

________________________________

Hi Minna!

Mint mondtam átírom a részeket.( persze ez valamikor idő számításunk előtt volt ) És ugye akkor gyorsan felraktam az első 3 részt. Aztán pár nappal később még kettőt. Hát igen szerény személyem jelenti, hogy még életben van, csak lassan jönnek a részek. (És már az sem biztos, hogy van-e még itt valaki) De azért remélem tetszett nektek.