Akane szemszöge

Az ösztöneim azt súgták, hogy meneküljek onnan és, ha sikerült, akkor meg se álljak egy olyan helyig vagy találok olyan tárgyat, ami meg nem nyugtat. Azonban az én esetemben ez dolog nem egy hely, vagy egy tárgy volt, hanem egy személy.

Éppen ezért, amikor kiértem az iskola fullasztó falai közül és a eltűnt a fenyegető légnyomás a mellkasomról felszálltam a motoromra és meg sem álltam egészen a Touou Akadémiáig. Nem voltam olyan állapotban, hogy nyugodtan sétáljak végig az iskola előcsarnokán és a folyosókon. Bár az odajáró emberek mindenképpen megbámultak volna a nem oda illő egyenruhám miatt.

És mivel kicsit sem voltam nyugodt, lehet, hogy egy kicsivel, nagyobb erővel nyitottam ki, aminek hatására pont láttam ahogy Wakamatsu egy 5 éves kislány módjára megijedt. Az előbb említett legyűrve az ijedtségét felém vette az irányt.

-Mit keresel itt kislány? – kérdezte, amint ide ért. Hangját elmélyítette és szerintem fenyegető hangnemnek szánta, de az előbbi jelenet után nem tudtam komolyan venni, és még a nevetésemet is alig bírtam visszafogni.

-Satsukihoz jöttem. Merre van? – ekkor már nem bírtam tartani a nevetésem, de próbáltam küzdeni és csak egy mosolyt engedtem szabadon.

-Ott a sarokban. – mutatott arra a helyre ahol Satsuki éppen egy srác testfelépítését, valamint annak előnyeit és hátrányit elemezte ki.

-Köszönöm. – majd továbbra is mosollyal az arcomon igyekeztem Satsuki felé, aki ekkor már csak egy lapra írta fel az elemzésének eredményét. Megérintettem a vállát, annak a reményében, hogy rám figyel.

-Huh? Akane? Mikor jöttél?

-Csak most. Ő hol van? – kérdeztem, majd körbe néztem és sok értetlen tekintettel találtam szembe magam, de úgy gondolom nem kéne nekik magyarázkodnom. Nem ismerem őket és ők sem engem.

-Gondolom a tetőn. Oly sok év után találkoztál Vele, igaz? – nem tudtam mit felelni, csak bólintottam.

Első éves voltam az Alsó-Középben, mikor megismertem Satsukit és összebarátkoztunk, aztán az egyik találkánk alkalmával volt vele egy srác. Sötétkék haja rövid volt, szemei vadságot tükröztek. Bőre nem sokkal ugyan, de sötétebb volt az átlagnál és a teste már akkor is meglepően izmos volt. Azt hittem Sacchan végre össze szedett valakit, de a srácot a legjobb barátjaként mutatta, ami enyhén csalódottsággal töltött el, hisz akkoriban reméltem, hogy túllép a bátyámon, de mind ez a mai napig nem történt meg. A lényeg, hogy azon a napon ismertem meg Aomine Daiki-t, akivel jó barátok lettünk – talán még jobbak, mint Sacchan és én - és azóta segít nekem, ápolja a lelkemet és a régi időkben volt, hogy a testemet is. Van, amikor eszméletlenül fel tud idegesíteni valami, mint például, ami a bátyámmal kapcsolatos. Akkor ő mindig azt mondja, hogy játszunk egy meccset és majd jobb. Az elején nem hittem neki, de amikor mind a ketten vizesen az izzadtságtól, elfáradva a játéktól és nulla erővel feküdtünk a kosárpályán tényleg jobban lettem.

Végül rengeteg meccset lejátszottunk csak úgy, de valahogy egyikünk sem tudott felülkerekedni a másikon és végül mindig 0-0 lett az eredmény. Ám volt, hogy egyszer tényleg nem bírtunk a vérünkkel és sikerült egy 1-1 eredményes meccset kicsikarnunk magunkból. Igaz utána két napig csak feküdtünk és erőt gyűjtöttünk, de úgy gondolom megérte. Megérte, mert azóta minden évben azon a napon beülünk valahova csak ketten és arra gondolunk, hogy azon a napon a kosár egy másik szintjére jutottunk.

Persze a baromkodás sem marad el, de az a nap minden évben csak a miénk.

A tetőn

Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttem, amit valószínűleg a Dinka hallott, csak nem foglalkozott vele. Biztos azt hitte Satsuki az.

Felmásztam a tetőn levő kis épület tetejére a létrán és leültem a szélére. A mögöttem fekvő ezt érzékelte, csak nem vett rólam tudomást.

-Satsuki, ha megint azért nyaggatsz, hogy menjek, el kell, hogy szomorítsalak, mert nem fogok menni.

-Azért egy meccs a legjobb barátoddal belefér. – a hangomra kinyitotta a szemét és felült. Arcán valamiért csodálkozást láttam, de aztán visszatért a megszokott unott pofája.

-Mit keresel itt Cica? – sose szerettem, amikor így hív. Olyan lekicsinylően hangzik az ő szájából. Bár az még mindig rosszabb, ha vadmacskának hív.

-Találkoztam az árnyékoddal. – amint ezt kimondtam már meg is bántam, hiszen mind a ketten tudtuk, hogy Tetsu már nem az ő árnyéka. – Ne haragudj.

-Semmi baj. Szerintem legbelül már én is rájöttem, hogy az egész az én hibám volt, de gondolom nem emiatt jöttél hozzám. – csak megráztam a fejemet és a szemébe néztem.

-Nem. Valóban nem. Ahogy megláttam újra lepörgött előttem az a nap és egyszerűen az óta is folyamatosan látom magam előtt apámat, ahogy felettem áll és nevet. – Aomine közelebb jött hozzám és átölelt. Nem mondott semmit. Ő így próbálta meg elfeledtetni velem a rosszat és nagyon sokszor ez be is jött neki. Aztán hosszú percekkel később elengedte a vállam.

-Na akkor lejátszunk egy meccset? – bólintottam. – Akkor menjünk.

Ezután közösen indultunk el a tornaterem felé. Most sokkal nyugodtabb állapotban voltam, mint mikor ide jöttem, de ugyanolyan hangos csattanással nyitottam ki a terem ajtaját, mint az érkezésemkor, csakhogy lássam Wakamtsu kislányos mivoltát. Mostmár a Dinkával ketten próbáltuk visszatartani a röhögést, ugyanis ez alkalommal a szinte fehér hajú srác egy apróbb sikoly is elengedett, majd döbbent arccal felénk fordult.

-Mit akarsz? És ez miért van itt? Egyáltalán, hogy sikerült rávenned, hogy betegye ide a lábát? – hangja most normális volt, ám éreztem benne egy kis sértődöttséget. Valószínűleg az ajtó miatt. Csak egy angyali mosolyt villantottam és megszólaltam:

-Szeretnénk játszani egy meccset, megtennétek, hogy lementek a pályáról? – bár a kérdésem Wakamatsu felé irányult mégis egy elsőéves szólt hozzám, mikor látta, hogy a felsőbb évesek már mennek is le a pályáról.

-Azt sem tudjuk ki vagy, akkor miért kéne hallgatnunk rád és megtenni, amit kérsz? – a srác haja narancssárga volt, szemei pedig mogyoró barnák.

-Mondd csak mi a neved? – az arcomon még mindig mosoly csücsült, ám éreztem, hogy a mosoly helyett egy vicsor lesz az arcomon, így inkább próbáltam kifejezéstelenül rámeredni a barna szemű srácra.

-Uchida Fuyuki.

-Tudod Uchida-san kezdesz egy cseppet felbosszantani, viszont eddig sem voltam a legnyugodtabb állapotomban és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem akar egy olyan kis vakarcs az utamba állni, mert nagyon megütheted a bokád. – valószínűleg az arcom lehet az oka, vagy a mondandóm vagy nem tudom, de az biztos, hogy betojt a gyerek és a haverjai is, mert szépen lassan hátrálni kezdtek.

Aztán a tekintetük ijedt lett, amit nem értettem, megéreztem, hogy két kar öleli át a derekam és az illető a fejemre rakja a fejét. Végül megéreztem a jellegzetes drága dezodor és fenyőillatot, rögtön tudtam ki van mögöttem. Aztán megszólalt és megéreztem mentolos leheletét, amikor elkezdett beszélni.

-Nyugalom Cica! Lenyomjuk a meccset, aztán beülünk valahova okés? – az ő hangja valamiért irritálóan nyugodt volt és ami még ennél is jobban zavart azaz, hogy engem is megnyugtatott vele. S bár ez a gesztus közöttünk már megszokott volt, mások könnyen félreérthették. Pont úgy, ahogy azok a szaros kölykök akik lementek a pályáról. Az egyik még is kérdezte Sacchantól, hogy együtt vagyunk-e, de nem volt elég halk a gyerek és pechére meghallottuk, így ketten is oda kiáltottunk egy nem-et.

Satsuki csak mosolyogva ingatta a fejét, de azért válaszolt a kölyöknek.

-Elég régóta barátok, de nem érdekli őket, ha más ezt félre érti. Ők egyszerűen csak ilyenek.