Akane szemszöge

Van, hogy néha csak elgondolkodom és az élet értelmét keresem. S bár mindig arra jutok, hogy nem tudom megválaszolni a saját magamnak feltett kérdést. Mert nem tudom mi az élet értelme, sem másoknak, sem nekem. De ami átsegít a nehéz napokon az nem más, mint a kosárlabda.

Egy újabb nap telt el és ez a második nap a Seirin gimnázium falain belül. Az előző napon már volt egy kisebb bemutató, - legfőképp Riko adottsága mutatkozott meg - de ma igazi edzés lesz. Barátnőmet ismerve nem a legkellemesebb módon.

Edzésen

Az a baj az iskolával, hogyha valaki fogékony a tanulásra és szeret is tanulni, akkor annak sajnos nem kihívás a tanulás. Úgy gondolom, hogy én is ilyen vagyok. Sokat tanulok és szeretek is, valamint rengeteget olvasok. Pszhilogóiai szakcikkeket, szépirodalmat, vagy regényeket, nekem igazából teljesen mindegy, mert nagyon sok minden érdekel, ezért is gondolom, hogy valamivel tanultabb vagyok a korombelieknél.

Az ajtón belépve a felsőbb évesek felé vettem az irányt. Vetettem egy pillantást a hozzám hasonló gólyákra, de valamiért a legtöbbjük szemében ijedtséget láttam. Nem értettem, hiszen én is velük egy korú vagyok, ráadásul lány. Ilyenkor nem az van, hogy lenéznek, mert a másik nembe tartozok?

Nem sokáig bámultam őket, az azért feltűnt, hogy nem látom a bátyámat és azt a féleszű Amerikait. Végül nem nagyon foglalkoztam velük és felgyorsítottam egy kicsit a lépteimet, hogy minél hamarabb Junpei-hez érjek.

-Junpei~ Mikor kezdünk? - hangom ezúttal dallamos volt és halovány mosoly virított az arcomon.

-Még hiányzik két ember és még Riko sincs itt. Bár, ha később érnek ide, mint az edző akkor nem akarok a helyükben lenni. - Junpei csak kuncogott, de olyan ijesztően és kárörvendően, hogy úgy éreztem hátrálnom kell egy lépést. - Te Akane mondd csak ez a Kuroko nem rokonod?

Sajnos a kérdés hallatán, az eddig alig észrevehető mosoly is eltűnt az arcomról. Pár perc leforgása alatt minden egyes negatív emlékem lepörgött a szemem előtt a bátyámról való kérdezősködés miatt.

-De igen. Tudod ő a bátyám, de nem egészen vagyunk jóban, márha érted mire gondolok. - szemem csukva volt, amíg a szavakat kiejtettem a számon. Persze, hogy értette mire gondolok, hiszen – bár ez később derült ki – ő szedte le rólam a részeg apámat, míg a barátja hívta a mentőket és a rendőröket. Reménykedtem benne, hogy a borzalmas képek eltűnnek és helyettük, csak a sötétség marad, de a várva várt nyugalom nem jött el.

Mikor sikerült egy kicsit megnyugtatni magam, résnyire nyitottam a szemeimet és ekkor vettem csak észre, hogy valaki megölelt. Eddig fel sem tűnt, hogy valaki egyáltalán hozzám ért. Nem nagyon szerettem, a testi kontaktust, de ez az ölelés úgy hatott rám, mintha egy aprócska kislány lennék, akit vígasztalnak, mert az egyik kisfiú meghúzta a haját az oviban. De be kellett vallanom, nagyon jól esett. Régóta nem éreztem a törődést, de itt és most Junpei biztonságot nyújtó karjai között, több gondoskodást kaptam, mint a szüleimtől valaha.

A mi kis meghitt pillanatunknak a hatalmas zaj vetett véget, amit a tornaterem kicsapódó ajtaja okozott. A nagy vörös terült a földön, mellette a mások számára észrevétlenül, de mégis nyugodtan állt a bátyám.

-Sokat késtem? – a srác hangja most mély volt, mellkasa fel-le emelkedett. Gondolom sietett, nehogy el ne késsen. Jól is tette, hiszen nem szeretnék egy olyan edzést, ahol Riko maga az ördög.

-Nem késtél el, viszont nem sokon múlott. Kuroko Tetsuya hol van? – mély hangját csend követte, szerintem senki sem vette észre, hogy Tetsu ott áll Kagami mellett.

-Ano... Én itt vagyok- ekkor szerintem rajtam kívül mindenki megijedt. Ezek szerint tényleg nem vette észre senki sem, hogy a vörössel együtt jött a terembe.

Nem sokkal az után, hogy mindenki túltette magát Tetsu megjelenésén, meg jelent Riko is, aki nem sokkal később meg is kezdte az edzést.

-Két csapat lesz, Akane, Kagami, ti lesztek a kapitányok. – ezután mind a ketten Riko elé léptünk és kiválasztottuk a csapattagjainkat. A legjobb talán az volt, hogy a bátyám a másik csapatba került, így meg tudtam neki mutatni, hogy mennyit fejlődtem mióta nem találkoztunk.

Amikor a kórházba voltam, meg tudtam nézni, a játékstílusát és meg kell, hogy mondjam az akkor csapatkapitányának sikerült elérnie azt, hogy a bátyám szinte láthatatlan legyen, de a jobb játékosok számára hamar kiismerhető volt a játéka. A lényeg azaz, hogy így sokkal nagyobb előnyben voltam, mint ő, hiszen még én tudtam mindent a stílusáról, ő semmit sem tudott az enyémről.

Junpei, aki most csak segédedzőként funkcionált feldobta a labdát, amit sikerült elkapnom és már teljes erőmből futottam is az ellenfél palánkja felé. Amint a kezembe került a labda nem éreztem semmit. Csak én voltam egyedül és narancssárga labda ami szinte tökéletesen illett a kezembe.

Annyira belefeledkeztem a saját kis világomba, hogy észre sem vettem, de már szereztem három pontot a csapatomnak-

A többiekre néztem, de azok mind le voltak fagyva a döbbenettől. Nem is értettem, hiszen egy kosarasnak szinte alapvető a gyorsaság nem? Még a bátyám arcán is döbbenetet látok. A szemében mégis a hitetlenség és büszkeség keveréke volt. Valamiért, amikor megláttam a szemeiben a büszkeséget elkapott az undor, mégha a szívem legmélyén erre is vágytam egész kisgyermekkorom óta.

Mégsem bírtam csak ott állni és a szemit nézni, amiben a hamis büszkeség csillogott. Így hát fogtam magam és egész közel sétáltam hozzá. A többiek csak csendben figyelték, gondolom, hogy mindezek után még is mit fogok tenni.

-Tudod Tetsu szégyellem magam. Szégyellem, hogy te vagy a bátyám. Innen-onnan azt suttogják, hogy te vagy a Csodák Generációjának rejtélyes 6. tagja. De én most nem látok mást, csak egy kisgyereket, aki kezdőként áll a pályán. Mit gondolsz, mi lenne, ha most komolyan és minden erőmmel neki kezdenék egy meccsnek? – szemeit lecsukta és arcán alig látható pír jelent meg.

-Nagy valószínűséggel porig aláznál és nem csak engem, de a csapatot is. – ekkor lehunyta a szemét, majd egy apró sóhaj után újra rám nézett – Akane hallgass meg kérlek, csak most az egyszer.

-Egykor én is arra kértelek, hogy hallgass meg. De nem foglalkoztál sem a zokogásommal, sem pedig velem és csak annyit mondtál, hogy nem érsz rá. Ezt mondjuk a mai napig nem értettem, mert való igaz, hogy az nap egy meccsen voltál, de az edző, sőt még Akashi is azt mondta, hogy nem fogsz játszani. De az nap egy dolog teljesen világossá vált. Nekem többé nincs bátyám. – Nem akartam sírni. Az istenért is kinek akarok hazudni? Abban a pillanatban nemcsak sírni, de zokogni lett volna kedvem.

Nem bírtam ott maradni és bele nézni azokba a megbánással teli szemekbe. Nem érdekelt, hogy mindenki ott van. Nem érdekelt, hogy valószínűleg mindenki engem néz. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. De ami tényleg nem érdekelt, azaz, hogy Tetsu mit érez, mert az a nap nem csak rajtam, de bennem is nyomot hagyott.

Fogtam a cuccaim és mit sem törődve az emberekkel el akartam menni. Ám annak az idióta Amerikainak a bamba képe lassításra kényszerített. Mert ő szemeiben megláttam azt az érzést, amit eddig csak pár ember mutatott nekem. Mély és őszinte sajnálat. Szerintem abban a pillanatban nem is gondolkodtam tisztán és pont emiatt küldtem neki egy őszinte mosolyt.

Írói szemszög

A lány úgy száguldott ki a teremből, mint akit ágyúból lőttek ki. Hiába nem érdekelték a bátyja érzései, ő maga egy kis bűntudatot érzett. De az érzés hamar elszállt, hiszen újból leperegtek előtte annak a napnak az eseményei és, hogy milyen is volt másnap a kórházban ébredni. Aztán hirtelen beugrott neki egy másik kép, amin egy vörös óriás szerepelt. Ám Kagami sem volt másképp. Az ő gondolatai is csak a lány körül forogtak. El nem tudta képzelni, hogy milyen szörnyűségek történtek vele a múltban, de ki akarta deríteni. A fiú elgondolkodott, hogy milyen érzés kerítette a hatalmába, amikor meglátta a lány mosolyát. Aztán rájött. Kötődött a lányhoz. Nem volt szerelmes belé, de kötődött a hozzá, pedig alig ismerte, de meg akarta ismerni, a barátja akart lenni. Ő nem volt olyan, mint a többi lány. Ki akarta deríteni, hogy Akane miben olyan más. Ekkor Kagami eldöntötte. Meg akar barátkozni a lánnyal, csak azt nem tudta, hogy, hogy kezdjen neki.