A köhögés sehogysem csillapodott, de a torkának, melyet mintha elzárt volna valami, ami ezt a kaparó érzést okozta nyelésnél, jól esett az anyja által főzött, finom tea. A melegség megnyugtatta a megfáradt testét.

Ernő nem bírt nyugton maradni, főleg úgy nem, hogy a pályázatra a filmet ő szerette volna narrálni. Bánatára azonban, hang nélkül ez aligha valósulhatott meg.

A Füvészkertiek és a Pál utcaiak továbbra is úgy mászkáltak át egymáshoz kémkedni, hogy már maguk sem tudták, minek indult ez az egész.

A legnagyobb meglepetést az okozta, amikor Gerébet az Ernő meglátta, hogy Áts-csal csókolozott.

Ahogy ajkaik összeértek, a szíve összepréselődött, azt szerette volna, ha Feri őt ölelné olyan gyengédséggel.

− Mi van a Nemecsek-gyerekkel? – szakította meg a romantikázást Feri. – Tényleg annyira beteg?

− Ja. Ha így folytatja, a torkáról lemegy a tüdejére. Boka aggódik érte.

− És te? – guggolt le Ferenc, a lámpásokat igazgatni.

− Én is. Ha Boka szarul van, nem bírom végignézni. Mit csináljunk vele? – rugdosott néhány eltévedt kavicsot Geréb. – Ez a hülye pályázat elveszi az eszünket.

− Szerintem a rivalizálásunk bőven túlmutat már ezen. – Áts a fövenyt tépkedte, közben egy jókora árvalányhajszálat a szájába gyömöszölt. – A Szebenics Gyurit keresd fel holnap délután egy és kettő között. A reál előtt fog várni a gyógyszerrel.

Geréb válla megkönnyebbülten egyenesedett újra ki. Szép kis gömbölyded váll, inkább feminin, semmint férfias jegyeket hordozott. A Pásztorok (hogy melyik az idősebb, sosem tudta meghatározni) bezzeg már pelyhedztek az állukon.

Szebenics Gyuri a Vörösingesek patikusának lett kikiáltva, minekutána a szülei neves gyógyszerészek voltak, és a lakásuk alatt a földszinten üzemeltettek egy kis patikát. Maga az épület Ernő számára is ismerősen csengett.

− Még mindig nem sejtenek semmit, igaz? Nem mondtál semmit arról, hogy te...

− Nem én. Ezek lyukas szita-agyúak, higgyj már nekem! A Boka, az észre sem vesz, tőle akkár fel is fordulhatnék – legyintett Geréb, sértődötten. – Mindig csak a kölyök kell neki.

− EZ NEM IGAZ! – sipítozta Ernő, bár jobbára a tüdeje adta hozzá a felső szólamot. Nem kellett volna kilógnia.

Irgalmatlanul lassan mászott le egy kötéllétrán, sanszosan egy reumás csiga ezalatt megnyerte volna a százméteres síkfutást is, hozzá képest, de így jár, aki betegen pattog.

Ernő puhán, halkan landolt a susnyásban. A Feri hátrahőkölt, egy szolíd „Mi a ku...a" felkiáltás is elhagyta azt a szappanra szoruló száját.

− Méghogy nincs köztünk egy bátor sem. Így álljon ki legközelebb egy barátjáért az ember, te kis hazudós – dörzsölte öklét a kis Nemecsek. Na, nem erőfitogtatásból, sokkal inkább azért, mert majd szétfagyott az egyik pillanatban, a másikban meg már azt érezte, mintha a szavannán égetné a napsütés és a homok.

− Mit csináljunk vele? – Geréb rémülten pislogott és tátogott, mint partra vetett potyka. Vagy, ahogy Ernő gondolta: mint a lebuktatott rablógyilkosok.

Mire Feri felocsúdott, és válaszolhatott volna, a Pásztorok már fogtá a kezénél és a lábánál, hogy most megverik.

− Persze, ti aztán könnyen vagytok, a kisebb játékát is elveszitek! – prüszkölt Ernő.

Ferenc hitetlenkedve járatta a szépséges barna szemét a két Pásztor között, hol az egyiket vizslatta, hol a másikat, számonkérően szóra nyitva száját.

− Izé... − a vélhetően idősebb, mélyebb hangú kezdte.

− Einstandoltatok már megint? Nem megmontam, hogy nem lophattok? Pláne nem a gyengébbektől! – korholta őket. A két Pásztor elengedte Nemecseket. – Visszaadni mindent, amit eltulajdonítottatok jogtalanul!

− Nincs most nálun. Ígérjük, hogy holnap mindenkiét visszaadjuk – fogadkoztak. Ez kevés volt, ígyis fürdeniük kellett a kacsaúsztatóban, ahogy Csónakos nevezte a tavat a Füvészkertből.

Ferenc felsóhajtott. Jobb kezén az ujjai ki-be nyíltak, percenként, nagyon úgy festett, mintha valami gorombaságot készült volna a fejükhöz vágni, de ahogy Ernő jelenléte visszarántotta a valóságba, tűrtőztette magát. Mégsem kéne a gyereknek a kelleténél nagyobb félelmet generálni, bár ígyis elég bátor dolog tőle, hogy bemerészkedett az oroszlánbarlangba.

− Tetszel nekem, Nemecsek – vallotta be. Na, nem abban az értelemben, ahogy Ernő szerette volna, de ez akkor még nem esett le a szöszke hősünknek. Ernő felragyogó mosollyal viszonozta ezt. – Nem csatlakoznál hozzánk? Méghozzá mindjárt hadnagyként. Az efféle bátorság érték mifelénk.

− Sajnálom, de belém még szorult gerinc. Nem úgy, mint egyesekbe. – Ernőre rátapadt a vizes kabátkája. Nem bánta. Majd megszárad. Ő azonban képtelen lenne elárulni a barátait.

− A pályázat miatt vagy dühös ránk? – vonta fel szemöldökét Ferenc. Íve kecsesen hajlott, kaár a hattyúnyak.

− Fütyülök az egészre, ha kettessel átmegyünk miatta környezetből, már azzal beérem. Geréb – mutatott a most már pánikszerűen körömrágcsáló Dezsőre. A fiú előtte a zakóját gyűrögette, csupán néhány napja szokott rá a körömrágásra.

− Mennyit derítettél te ki rólam?

− Én a királyi többest előbb használnám.

− Feljelentesz? – váltott könyörgőre Geréb hangja. Ernő megrázta fejét. Megszédült, a Mere kapott utána, hogy ne taknyoljon a tóba.