már megint éjszaka van.
könyörögtem volna bárkinek, hogy ne legyen már megint sötétség a szobámban, de hát van, ami elől nem lehet elmenekülni, ami mindig ott marad valahol az ember közelében, s amikor azt hinné, lassan rendbe jönnek a dolgok, berobban a nyugodt világba, felbolygatja a lélek tavának vizét, hogy még az emlékekben lévő víztükrök is viharosak, szürkék, véletlenül sem égszínkékek lesznek. 
itt éjszaka van, elmúlt a nappal.

ezek olyan elkopott szavak, hogy még nekem is hányhatnékom van tőlük. az ember saját valósága néha ilyen. lekopott lemez, karcos bakelit, melyet azért mégis feltesz valaki odafent, hogy áradjon lefelé az a rémes muzsika.

menj németet tanulni, tedd vissza a szemüveget, ne fájjon a fejed.