szóval motorral bent ragadtál a sárban.

nem tudok nem emlékezni a vödörnyi vizekre, csobó patakra a környékünkön, megtöltendő flakonokra, öblögetésre, kupakmosásra, az öreg kocsira, ami a vizet vitte. a vörös farmeremre, ami az évek alatt már réges-régen elektormossággá lett alakítva egy hulladékégetőben. a nagy fehér kutyára, Dörgőre, én kedves kutyaideálomra. és a félős terád, aki azt mondta, szelídítsem meg a nagy fehér blökit. Dörgő szelíd volt, mint egy jóságos angyal. délutánonként a fűben együtt aludtunk, éjszakákon át vigyázott apukámra az erdő közepén, amíg mi odavoltunk. ha egyszer kutyám lesz, szeretném, ha hasonlítana Dörgőre. olyan házat szeretnék, ami az erdő közepén van. olyan patakot, amilyen a régi volt. olyan életet, mint gyermekkorom nyarai, amikről sosem gondoltam volna, hogy ennyire értékesek lesznek számomra. visszarepülnék a gyermekkoromba, ott élnék melletted, mindent újraélnék, mindenen újra nevetnék és bőgnék, amíg az emlékekben örökre benne nem ragadnék. haj, de elszürkülne akkor minden értékes pillanat, de jó, hogy csak emlékezni lehet rájuk, nem újraélni őket. 

szóval motorral bent ragadtál a sárban.