Míg a Professzor parancsára vártunk, mindenki végezte a dolgát. Az arany nélkül nem juthattunk ki az épületből, kulcsfontosságú volt, hogy az összes beolvasztásra kerüljön. Bogotá és Palermo ezt felügyelte. Denver és Rio, Gandiát őrizte. Stockholm és Helsinki a túszokra figyelt. Lisszabon fel-alá járkált a lépcsőn és a tervet ismételgette, újra és újra. Én leültem az egyik lépcsőfokra és a könnyeimmel küszködtem. Végigpörgött a fejemben azoknak az embereknek az arca, akiket elveszítettem az évek során.

*

A gyerekem elvesztése után életem szerelmét is halálra ítéltem. Az utolsó közös rablásunkig álomszerű életünk volt, buliztunk, ittunk, és utazgattunk. De ez a harmonikus állapot nem tartott sokáig...az én ötletem volt annak a belvárosi benzinkútnak a kirablása, ahol az életem darabokra hullott. Elszámoltam az időt és a zsaruk azelőtt odaértek, hogy mi leléphettünk volna. Azt mondták, hogy adjuk fel magunkat, de én csak mentem a saját fejem után és tüzet nyitottam a rendőrökre. Az egyikbe négy golyót is beleeresztettem, így percek alatt elvérzett. De a másik zsaru, ahelyett, hogy fedezékbe vonult volna és erősítést hív, ránk lőtt. Futni kezdtünk, de csak én jutottam el az utca végéig. A barátom az út közepén feküdt, a saját vérében. A golyó egyenesen a szívébe hatolt. Az ő halálával vált értelmetlenné az életem. Azon a napon olyan elveszettnek éreztem magamat, hogy felhívtam az anyámat. Ha akkor nem lett volna a Professzor a vörös Seat Ibizájával, akkor mostanra már biztosan börtönben lennék. A Professzorra attól a naptól kezdve tekintek az őrangyalomként. Neki köszönhetem, hogy kaptam egy új esélyt, egy új életet.

*

- A Professzor beszélni akar veled!- kiáltotta Denver

Az üvöltése visszarántott a valóságba. Úgy éreztem, hogy most ideje nekem áldozatot hoznom a barátaimért, nem veszíthettem el még valakit. Főleg nem azt az embert akit a világon a legjobban szerettem. Attól függetlenül, hogy Rio szakított velem, én ugyanúgy szerettem őt mint korábban. Sőt, amíg Sierra fogva tartotta őt, rádöbbentem, hogy nem tudok nélküle élni.

- Jövök!- mondtam miközben felpattantam a lépcsőről

Elindultam lefelé, de a második lépcsőfoknál megtorpantam. Eszembe jutott az a sok szar amit az őrangyalom fejéhez vágtam. Mikor megtiltotta, hogy megöljük Gandiát elborult az agyam. A legjobban azt bánom, hogy azt mondtam neki, hogy őt meg sem viseli Nairobi halála. Fogalmam sincs, hogy mit érezhetett. Megfeledkeztem a Professzornak arról a tettéről, amivel új értelmet adott Nairobi életének. Nairobi nem csak remek barát volt, de fantasztikus anya is, akit egyetlen hibája miatt ítéltek meg. Rosszkor hozott rossz döntéseket, de Axel volt a mindene. Mikor Nairobi elveszítette a reményt, hogy valaha is viszont látja a fiát, a Professzornak hála kapott egy új esélyt a boldogságra. Az új esélynek neve is volt: Ibiza...

-Baszki Tokió gyere már!-kiáltotta ingerülten Denver

-Sajnálom, megyek.-suttogtam, mert üvölteni nem bírtam a fáradtságtól

Újra elindultam lefelé a lépcsőn. Miközben lépkedtem, erőt gyűjtöttem. Össze kellett szednem magam, mert a terv sikeressége rajtam is múlt. Újra hittem a Professzorban és a tervben. Amilyen gyorsan csak lehetett lerohantam a lépcsőn Denverhez. Kikaptam a kezéből a telefont és beleszóltam.

-Professzor! Itt Tokió!- mondtam határozottan

...