A nevem Nairobi és most raboltam ki Spanyolország egyik legjobban védett épületét. 184 millió euróval a kezemben sétáltam ki a Királyi Pézverdéből. Erről a rablásról beszélt az egész világ, éppen ezért volt kulcsfontosságú a megfelelő rejtőzködés. A Professzor tervét követve, hajóval menekültünk el az országból. Órákon át egy teherhajó fedélzetén ücsörögtünk, arra várva, hogy nemzetközi vizekre érjünk.

-Kétszáz tengeri mérföld! Nemzetközi vizeken vagyunk!-kiáltotta a Professzor

Egyből Helsinki nyakába ugrottam és a jövőmről ábrándoztam. Az ünneplést a Professzor szakította meg és levitt minket a hajó rakodóterébe. Mindannyian kaptunk páronként egy tartózkodási helyet. Nyilván senkinek sem beszélhettünk róla.
A hajóút utolsó óráiban Tokióval beszélgettem. Láttam rajta, hogy bántja valami.

-Mondd csak kislány, miért van az, hogy rajtad kívül mindenki felrobban az örömtől, te meg itt szomorkodsz?- kérdeztem mosolyogva

-Én örülök, csak nem vagyok biztos benne, hogy egy szigeten akarom tölteni életem hátralevő részét!-felelte

-Igen, megértelek. Ez az életvitel nem neked való, de ha ez vigasztal, én is félek a jövőtől! Mióta elvették a fiamat, mindent azért tettem, hogy vissza kaphassam őt. És most, hogy gazdag vagyok, és könnyen visszaszerezhetném őt, meggondoltam magamat.-mondtam könnyes szemmel

-Nairobi, erre vártál már évek óta!

-Számára nem vagyok több egy idegennél, hisz nem is emlékszik már rám! Neked volt igazad, őrült vagyok, amiért azt gondoltam, hogy megkereshetem őt!

-Hé, ne mondd ezt! Azt nem gondoltam komolyan, az orosz rulettezés közepette kicsúszott ez-az a számon. Inkább neked volt igazad, tényleg egy elmebeteg picsa vagyok!-mondta mosolyogva

-Lehet ezért is vagyunk ilyen jó barátok...egyikünk se százas!-nevettem

Aznap a hajón töltöttük az éjszakát. Helsinki mellett aludtam, csak, hogy szokjam a társaságát! Mikor lehunytam a szememet Axelt láttam magam előtt. A fekete, göndör fürtös haját, és a gyönyörű mogyoró színű szemét. Vettem egy mély lélegzetet és az ő illatát éreztem. Láttam azt a napot amikor a harmadik születésnapját ünnepeltük. Minden vágya egy kék színű plüssmackó volt, amit az óvoda melletti kirakatban pillantott meg. Meg akartam venni neki azt a macit, de egy fillérem sem volt ajándékra. Örültem ha a lakbért ki tudtam fizetni. Munka nélkül, egy három éves kisfiúval nem könnyű érvényesülni az életben. Különösképpen nekem nem, aki már 13 évesen belekóstolt a pénzhamisítás örömeibe. Minden akkor hozott döntésemnek köszönhetem azt, hogy most nincs velem Axel...