Azt hittem a bácsi sosem fog békén hagyni. Nem gondoltam volna, hogy egy csapat érzékeny lelkű orvospalánta ilyen könnyedén megkeserítheti a kórházban töltendő kevéske időmet, de sajnos kellően tehetségesnek bizonyultak. Nem tudom honnan sikerült előkeríteniük az első ránézésre szolidan a százat töltő pszichológust, aki leginkább egy csúnya varangyra emlékeztetett, sőt úgy is viselkedett, de valahogy megtalálták és sikeresen rám szabadították.

„Szükségem lehet valakire, aki esetleg segíthet megtalálni a gyökerét a vizelet és széklet visszatartási gondjaimnak."

Legalábbis valami ilyesmit hadartak el kajánul vigyorogva, mielőtt kettesben hagytak volna vele. A legrosszabb az volt, hogy még csak meg se szökhettem, mivel járnom még nem szabadott, az meg elég idiótán vette volna ki magát, ha a tolószékemmel igyekeztem volna meglógni. (Nem csak a helyzet abszurditása miatt, de gyanítottam, a gyakorlatlanságom okán, öregség ide vagy oda, bőven utolért volna.)

Eddig azt hittem a pszichológusok arra vannak, hogy meghallgassák az embereket, de lehet az én bácsim virágkorában még máshogy mentek a dolgok, szóval ezért dőlt belőle folyamatosan a szó. Ráadásul egyáltalán nem a tárgyhoz tartozó dolgokról beszélt. Na, nem mintha vágytam volna arra, hogy megoszthassam vele a hallgatók által feltételezett, nem létező problémáimat, de na, egy kicsit csalódott voltam. Ráadásul nyugtalanított, ahogy beszéd közben rövid időközönként, hirtelen kinyújtotta a hosszú, szokatlanul hegyesnek tűnő nyelvét, mintha csak el akart volna kapni valamit. (Feltételeztem egy legyet.)

Mivel úgy tűnt remekül eltársalog magával, elgondolkodtam a lehetőségen, hogyha esetleg alvást tettetnék vajon magamra hagyna-e végre, mert már a hangját is egyre nehezebben tudtam elviselni, nemhogy a látványát. Elképzelésemet tettekre váltottam, de a próbálkozásom súlyos kudarcot vallott, szerencsére azonban nagyjából tíz perc elteltével, megszánt valamelyik nővér és elpaterolta az öreget. Legalább valakire hatással volt a színészkedésem.

Ahogy végre egyedül maradtam, igyekeztem kényelmesebben elhelyezkedni és végre valóban alvással tölteni az időmet. Az esti „kis kiruccanásom" óta ugyanis nem igazán sikerült pihennem. Kétségek gyötörtek. Próbáltam győzködni magamat, hogy csak a képzeletem játszott velem és rosszul láttam a mellettem hordágyon elsuhanó arcát. Tudtam, hogy egy darabig biztosan nem tudom majd leellenőrizni a feltételezésemet, mivel hallottam, hogy az intenzívre vitték szegényt, oda meg nem lehet csak úgy beállítani egy kerekesszékkel, hogy: „Hello, nem zavarnék csak jöttem megnézni a felhozatalt, mert valakire nagyon hasonlít az egyik betegük..."

Szóval, ja... Eléggé kivoltam. A tétlen várakozás pedig sohasem tartozott az erősségeim közé. Mivel úgy tűnt Idáékat hiába várom, így a reményem is csökkent, hogy a telefonom útján intézkedhessek. Mozdulatlanul feküdtem hát a vacak ágyamon és csukott szemmel hallgattam a kórház zajait.

Megpróbáltam felidézni az első emlékemet, hátha attól megnyugszom, de nem tudtam eldönteni, vajon a sok közül, melyik a legrégebbi. Aztán bevillant. Keserűen felnevettem. Hiszen hiába akartam elterelni a gondolataimat, szinte lehetetlen volt nem rá gondolnom.

Az első emlékem ugyanis nem más, mint hogy megosztja velem a fagyiját, mikor a felnőttek nem figyelnek ránk. Még mindig szinte a nyelvemen érzem az eperfagyi hűsítő krémes ízét, akárhányszor eszembe jut. Előttem van most is, ahogy huncutul rám vigyorog és az orrom alá tartja a tölcsért, hogy könnyebben hozzáférjek. Persze hamar lebuktunk mivel még az orrom is olyan lett...

Éreztem, ahogy az első könnycseppek lassan végigcsorognak az arcomon. Szerettem volna visszatartani őket, de egyszerűen képtelen voltam rá.

Látni, hogy sápadtan, bekötözött fejjel és vértelen ajkakkal, tehetetlenül fekszik, fontoskodó orvosokkal körbevéve...

Nem vallott rá. Mintha nem is ő lett volna. A piros dzsekije a földet seperte, ahogy eltolták akkor este mellettem a hordágyon. Keserűen elmosolyodtam, ahogy megjelent előttem a siralmas kép, mert innen tudtam biztosan, hogy nem tévedek. Tomi ugyanis soha senkinek nem adta volna kölcsön azt a dzsekit, hiába hiányzott gyárilag egy „K" betű a hátán lévő feliratból és varrt a helyére anya egy kicsit csálé sárkányt.

Tudtam. Hiába sírok.

A felirat attól még nem lesz teljes.

Ahogy a családunk sem lenne az, Tomi nélkül.