Idegesen fészkelődtem a helyemen. Húsz év ide vagy oda, egészen idáig még soha nem ültem repülőn. Mikor azt kérdezték tőlem, hogy félek-e a repüléstől, nem tudtam egyértelmű választ adni. Magam sem voltam biztos benne, hogy az ismeretlentől tartok vagy a tényleges élménytől. Szóval izgultam rendesen. Miután minden jóakaratú és "humoros" ismerősöm ellátott tanácsokkal és nyugtató mondatokkal (Ritkábbak a repülőgép szerencsétlenségek, mint az autóbalesetek! Persze az autóknál nagyobb is a túlélés esélye... Minden landolás, amit túlélsz, az jó landolás... Nyugi még egy sem maradt fenn!) úgy éreztem felkészülten vágok neki az utazásnak.

A javaslatoknak megfelelően minden nélkülözhetetlen dolgot a kezemben szorongattam. Illetve egy része az ölemben landolt a táskámban, mivel lányként nem rendelkezem túl nagy tenyerekkel. Volt ott minden: rágó, mentos, fejhallgató, mp3 lejátszó, telefon, iratok, pénztárca, papírzsepi, könyv a túlélésről, ha esetleg egy lakatlan szigeten kötnénk ki (Erre a nagyim beszélt rá esküszöm!), kézfertőtlenítő, Róma térképe, napszemüveg(?), jegyzetfüzet, illatos filctollak (az epres a legjobb, szóval több piros van a készletben) és a római lakás kulcsa. A nagynéném Rómában él, de azt mondta el kell utaznia egy kis időre, így pont kapóra jön, hogy lesz, aki vigyázzon a házára. Már régebben adott nekünk kulcsokat, de eddig mindig a szüleim utaztak ki, ha erre volt szükség. Tomi ösztöndíjasként az egyetem kollégiumában kapott szállást és a követelményeknek megfelelően ott kellett tartózkodnia, szóval ő sem jöhetett szóba.

Egyre jobban féltem. Ahogy kipillantottam az ablakon észrevettem, hogy elkezdett elmosódni a táj. A kifutópálya és a bokrok összekeveredtek. Szóval már nincs visszaút. Repülni fogunk. Megszorítottam Angéla kezét, aki mellettem ült, de sokkal nyugodtabb volt nálam. Halványan elmosolyodott, látva feltűnő szenvedésemet. Ez volt az első mosoly, amit Karácsony óta láttam tőle. Nem értettem.

Azóta sem akarom elhinni.

Azóta sem árulta el miért sírt annyira keservesen, hogy egy szavát sem tudtam megérteni azon az estén. Kiderült a jegyeket tőle kaptam. De még hónapokkal azelőtt vette, hogy Tomival szakítottak volna vagy kiderült volna a pályázat eredménye. Tudta, hogy a világon a legjobban Rómába vágyom és szeretném egyszer ebben a városban köszönteni az újévet. Szóval úgy gondolta megteszi értem, de nem tudhatta ez az utazás milyen megterhelő lesz neki.

Fogalmam sincs honnan szedett össze ennyi pénzt, de azt mondta csak fogadjam el, hogy a következő pár nap ajándék számomra. Vigaszdíjként az elmúlt hónapokért. Neki is fájt, hogy nem beszéltünk egymással, de azt gondolta, hogy nehéz látnia még engem is. Amit megértettem. Nem tudom azóta változott-e valami, de a mosolyt jó jelnek vettem.

Azt gondoltam Róma elég nagy ahhoz, hogy elkerüljék egymást. Én persze mindenképp találkozni akartam Tomival, de úgy gondoltam, nem szólok neki előre jobb, ha meglepem őt valahol. Öt nap alatt pedig bőven lesz időm felkeresni őt. Természetesen Angéla nélkül.

Lefehéredve kapaszkodtam a kényelmetlen ülés karfájába. Azt hiszem a felszállás nem lesz a kedvencem. Angéla előzékenyen a számhoz tartott egy zacskót. Először azt hittem valami étellel kínál, úgyhogy eltoltam a kezemmel, aztán ahogy telt az idő, sajnos fel kellett fedeznem az eredeti funkcióját. A nagyjából másfél órás út után, miután hideg izzadtságban tocsogva, lefehéredve pihegtem a helyemen, miközben Angéla aggódva törölgette zsepikkel a homlokomat, büszkén megállapítottam, hogy egy cseppet sem félek a repüléstől.

A hányástól rettegek.

Nem is mertem belegondolni vajon milyen lesz a visszaút. Már nagyjából mindenki leszállt a gépről a stewardessek feszes mosolyán pedig átvillant némi idegesség, így Angéla támogatásával lassan útnak indultam a gép keskeny folyosóján a megváltás fényeként zölden villogó „EXIT" felirat felé. Aztán végre szilárd talajt érhetett a lábam.

Ennek annyira megörültem, hogy ugrálva adtam hálát az égnek, hogy mégse volt szükségem a túlélőkönyvemre és élek, hogy Angéla hiába próbált csitítani, kicipzároztam a tömött táskámat és az említett könyvet a legközelebbi kuka felé hajítottam. Ezzel nem is lett volna sok probléma, csak az, hogy:

1. A legközelebbi kuka nagyjából tizenöt méterre volt.

2. A kuka és a könyv romantikus találkozásának útját állta egy... Nos egy fej. Pontosabban egy arc. Ami nem tűnt túl boldognak a becses tárgy hirtelen felbukkanásától. Sőt egyre vörösebb lett.

Még hallottam a hátam mögött Angéla ideges suttogását.

- Te idióta! Mi lesz velünk a könyv nélkül a visszaúton?

Egy pillanatig csak lefagyva álltam, aztán mivel nem tudtam visszatartani a heves röhögésemet, Angéla csuklóját megragadva futni kezdtem.