Már a repülőn ült, de hiába próbált pihenni, szemei előtt újra és újra lejátszódtak a korábban történtek. Így képtelen volt az alvásra. Végül feladta a pihenést és halántékát masszírozva igyekezett magához térni, hogy végre kijózaníthassa ködös gondolatait.

A lány eddig csak az álmaiban merészkedett elő. Mi történt, hogy most idáig fajultak a dolgok? Ezúttal az egész, olyan... Valóságosnak tűnt.

Mégsem lehetett az. Még emlékszik, ahogy görcsösen kapaszkodott Nam széles vállaiba miután megpillantotta Sofiát. A következő kép viszont már az, hogy összekuporodva billeg előre-hátra a hóban, rekedten ismételgetve magának, hogy "Hazug, hazug, hazug" miközben Namjoon lassan simogatja a hátát, mély hangján kedves, nyugtató mondatokat mormolva a fülébe.

Szégyellte, hogy ilyen gyenge. A bandatársai elől igyekezett titkolni az állapotát, nem akart koloncként viselkedni, aki visszatartja a csapatot. Hiszen ő jól volt. Többnyire. Kicsit hallgatagabb lett, kevesebbszer mosolygott, de élt. Dolgozott, evett, néha még nevetett is, ugyanúgy, mint eddig. Mivel rengeteg munkájuk volt, szinte gondolkodni sem volt idejük, nemhogy megfigyelni egymást a kamerák kereszttüzén kívül. Örültek, ha egy nap többet tudtak aludni három óránál. Rohamosan közelgett az új album piacra dobásának ideje, így végül egyedül Namjoon volt az, aki látszólag, mint szobatárs többet sejthetett, a benne zajló eseményekről. Az, hogy kiáltozva felriadt éjszakánként többször is, izzadságban úszva, könnyekkel a szemében, megrémítette az idősebb fiút. Szeretett volna segíteni neki, de Taehyung képtelen volt beszélni. Namjoon szerette volna rávenni, hogy szakember segítségét kérje, még ha nem is volt tisztában a pontos problémával, de a barna hajú hallani sem akart róla. Bár soha senkinek nem beszélt a segítségéért könyörgő pillantásról, úgy érezte, már elmondott mindent. A palack miatta került a tömegbe. Mindenki tudja. Hallhatták többször. Világosan. Neki pedig mindig azt válaszolták, hogy nem az ő hibája.

Hiába akart igazat adni a többieknek, az álmai éjszakánként egyre mélyebb örvény felé húzták. Mivel nem tudta magát felmenteni, úgy érezte megérdemli a szenvedést és gerinctelen lenne, ha bármit is tenne ellene.

Tudta: bűnhődnie kell.

Nam, így hamar a csendes segítő szerepkörében találta magát. Egy idő után már nem is kérdezett, csak tette a dolgát, ha kellett a hátát is tartotta helyette, ha Tae nem tudott rendesen teljesíteni a szorongásai miatt. A banda vezetőjeként és egyáltalán, egyszerű barátként, tudta mik a kötelességei. Fájó szívvel várta hát a pillanatot, hogy a fiatalabb végre megnyíljon neki. Sejtette, hogy a problémának köze lehet ahhoz a bizonyos koncerthez, de annyi minden történt velük azóta, Taehyung többek között elvesztette a nagymamáját is, hogy már nem tudta követni a fonalat, az őket érintő boldogtalan események sűrűjében.

Tae tudta, hogy Nam, nem szívesen engedte el ilyen állapotban a hosszú repülőútra, de mindketten tisztában voltak vele, hogy muszáj elmennie, hiszen lassan egy éve készültek már együtt a filmszerepre, amit Taehyung szerencsésen megkapott, vállalva, hogy a kérdéses időpontig tűrhetően megtanul angolul és olaszul is. A projekt szigorúan titkos volt. Szerződés lakatolta le a száját. Őt szánták ugyanis a nagy durranásnak a filmbe. A meglepetés erejével akartak hatni a közönségre. Először lett volna lehetősége, hogy végre kipróbálhassa magát színészként is. Nagyon izgatott volt miatta, persze a meghallgatás eredménye még jóval "az eset" előtt derült ki. Akkor elmondhatatlanul boldog volt, hogy megkapta a szerepet. Azóta minden iránt eltompult egy kicsit, de azért továbbra is vágyott rá, hogy megmutathassa kemény munkájának eredményét. Hiszen hosszú út vezetett idáig.

Halványan elmosolyodott, ahogy eszébe jutott mikor egy-egy koncert után, miután a többiek már rég lefürödve pihentek az ágyukban, ő és Nam elővették a tankönyveiket és az idősebb beszélni tanította. Szinte ironikus, hogy a fiú két idegen nyelven is képes volt megszólaltatni őt, de arra, hogy a saját anyanyelvén képes legyen beszélni neki, a torkát szorongató érzésekről, képtelen volt. Felfogadhattak volna egy hivatásos nyelvtanárt is persze, de az őrült időbeosztásukba szinte lehetetlen volt besűríteni bármit is, megtoldva a folyamatos turnézással, tehát a tanárnak velük kellett volna utaznia mindenhová és lesni, mikor akad az énekesnek akár egy szabad fél perce is, hogy igeidőket tanuljon. Mindezek ellenére meghirdették az állást, ám hiába ígértek egyre jobb fizetést, mégsem tolongtak a jelentkezők. Egy-két sikertelen próbálkozó után, akikről hamar kiderült, hogy képtelenek bánni Taehyunggal, Namjoon kezébe vette az ügyet és magára vállalta a felkészítését.

Tae pedig végtelenül hálás volt ezért. Nam elérte, hogy ne szégyellje magát, ha hibásan is beszél, a lényeg, hogy megszólaljon, mert attól fejlődik. Felkeltette az érdeklődését mindkét nyelv iránt, bár angolul már tanult, csak eddig sokkal kevesebb lelkesedéssel. Az előre megkapott forgatókönyvet teljes egészében lefordította számára, hogy mindig tisztában legyen vele, mit is mond valójában. Nem egyszer előfordult, hogy Tae elaludt a könyvei felett, ilyenkor a bandavezető könnyedén felkapta, mint egy kisgyereket és lefektette a saját ágyába. Miután gondosan betakargatta, éjjeliszekrényére, egy-két megbontott narancsot helyezett, mert rájött, a gyümölcs illata nyugtatólag hat a fiúra és kevesebbszer ébred fel éjszakánként, ha van néhány darab mellette.

Fejét lustán az ülés háttámlájának döntötte. Szokatlanul kényelmetlen volt ez a szék. Régen volt már, hogy turistaosztályon utazott volna. A kiadó nem akart feltűnést kelteni, úgy gondolták, az emberek arra számítanak a legkevésbé, hogy ebben az évben szinte a legtöbb díjat bezsebelő banda egyik legnépszerűbb tagja, majd egy hajnali olcsó járaton fog testőrök nélkül utazni Rómába. Ezt a feltételezést mindenki csak rossz viccként kezelheti. Még ha ki is szivárogna se hinné el senki, olyan hihetetlenül hangozna a pletykára éhes újságírók számára. Még ha néhánynak a fülébe is jutna, egy legyintéssel elintéznék, hogy ez „tuti csak kacsa lehet" és azonnal visszafordulnának a billentyűzetük felé, hogy a klaviatúrát fáradhatatlanul verve, újabb „szenzációs" vagy „megdöbbentő" cikket írhassanak valakiről, aki ezért később hosszas magyarázkodásokba kezdhet vagy hatalmas pereskedésekbe.

A lényeg, hogy senki nem venné komolyan, hogy éppen ő, így utazna egy borús decemberi hajnalon. Hiszen a siker mellé dukál a luxus is. Taehyung pedig tagadhatatlanul sikeres volt, tehát az első osztályon kellett volna utaznia.

Úgy tűnt a kiadó elmélete helyesnek bizonyul, mivel a hajnali órában eszébe sem jutott utastársainak, hogy különösebb figyelmet szenteljenek neki. Mintha csak láthatatlan lenne. Ennek tudatában boldogan bámult ki az ablakon. Valaki ugyan végighányta az utat, aminek hangja eléggé idegesítette, de nem fordult hátra, hogy megnézze ki az. Nem akarta kockáztatni az inkognitóját és úgy tűnt a gépen nem ő okozta a legnagyobb feltűnést, hanem a hányászacskó tulajdonosa.

Félig már el is bóbiskolt, mikor egy stewardess óvatosan megérintve a vállát tájékoztatta arról, hogy megérkeztek. Kótyagos fejjel, kissé bizonytalan léptekkel igyekezett a kijárat felé. Lent ugyan várta pár ember, többek között a menedzsere és az új testőrei, akiket kicsit ijesztőnek talált, de megnyugodva vette tudomásul, hogy nem tömeg várta az érkezését. Épp az égre felnézve adott hálát a nagyanyjának, hogy vigyázott rá az úton, így nem vette észre a tárgyat, ami nagy sebességgel az arca felé repült, majd nagyot csattanva eltalálta. Éles fájdalmat érzett az orránál, egy pillanatra megszédült. Meglepődve nézett körbe, hogy vajon honnan érhette a váratlan támadás és miért, de szemei elhomályosodtak az orrában lüktető fájdalomtól. A szemébe gyűlt könnyeken keresztül végre két megszeppent lányt pillantott meg néhány méterre tőle, újdonsült testőrei reakciójából ítélve pedig ők okozhatták a felfordulást. Összegörnyedt. Nem értett semmit, haragudott mindenre és mindenkire. Elkeserítette a tudat, hogy egyre több ember kezdi körülvenni. Érezte, hogy elered az orra vére. Mivel megszokta, hogy mindig mindenhez szép arcot kell vágnia, csak a legközelebbi barátai voltak tisztában vele, hogy mikor a legédesebb mosoly ül az ajkain, akkor fortyog benne a legnagyobb düh. Figyelme ekkor a lábához esett tárgyra fordult. Valami könyvféle lehetett, ahogy felemelte, kihullott még egy kisebb dolog is a lapjai közül.

Irattartónak tűnt.

Reflexszerűen süllyesztette a zsebébe. Majd később megnézi jobban, ha lesz ideje. Lassan sikerült feltápászkodnia, a könyvet azonban nem eresztette a kezéből. Érzékszerveit kikészítette a sok vaku kattogása. A menedzsere hiába kérlelte az időközben köréjük gyűlt embereket, akikről fogalma sincs honnan kerültek elő, de hirtelen sokan lettek, rengetegen, hogy fejezzék be a fényképezést, senki nem hallgatott rá. Hiszen ki ne akarna megörökíteni egy embert, aki éppenséggel híres és dől az orrából a vér? Ahelyett, hogy akár egy nyamvadt zsepit is adnának... Mikor épp idáig ért gondolataiban keserű eszmefuttatását megszakította, hogy megpillantotta az épület ablakában a két lányt korábbról. Ezek szerint még nem kapták el őket. Messze voltak tőle, nem látott teljesen jól, az egyikük mégis ismerősnek tűnt. Meglepődött, amikor könnyeket látott csillogni az ismerősebbik lány arcán, bár lehet nem az volt, csak a fény becsapta az érzékeit. Könnyek ide vagy oda, tudta, hogy még ha sikerül is meglógniuk a testőrei elől, végül úgysem menekülhetnek. Feléjük villantott hát egy csodás mosolyt amit még egy kacsintással is megtoldott, ha már máshogy nem mutathatta ki a féktelen dühét. Halkan felkuncogott, amikor látta, gesztusának hatására azonnal eltűntek a szeme elől. Nocsak, csak nem megérezték a mögöttes tartalmat?

A taxiban ülve miután csapatával együtt sikerült átverekedniük magukat a pofátlan újságírókon (Ennyit az inkognitójáról) úgy érezte ideje megvizsgálnia a "kapott" tárgyakat. A könyvet rövid úton a menedzserére bízta, hogy derítse ki milyen nyelven íródott és hogy egyáltalán mi ez, csak ezután kezdett el zsebében kutakodni a kisebbik tárgy után. Végre megtalálta, amit keresett de ahogy belenézett, azonnal el is ejtette. Ujjait remegve szorította ökölbe, levegője elakadt félúton, ennek hatására pedig szemei előtt egyre több fekete pontocska kezdett táncolni.

A kísértetiesen ismerős fénykép mellett ugyanis nyomtatott betűkkel egy olyan név állt, amit már régóta szeretett volna elfelejteni:

Sofia Marino