Soha nem aludtam túl jól, ha új helyre érkeztem, de ezúttal tényleg elég nehéz dolgom volt. A lábamon a kezdetleges kötés alatt egyfolytában lüktetett a sebem, ami azt hiszem nem túl jó jel és nem elég, hogy a váratlanul betoppant "tömegnek" köszönhetően a földön kellett aludnunk egymás mellett Angélával, ráadásul a nappaliban, de még a hold is rám sütött. Angéla persze már mélyen szundított vagy fél órája. Ha a ház össze is dőlne körülötte, szerintem még az se csalná ki az álmok birodalmából. Hihetetlen ez a lány. A mai nap eseményei ellenére, hogy képes ilyen nyugodtan lélegezni? Mondjuk, neki nem kell aggódnia, hogy elkapja a rendőrség...

Vagy talán már őt is körözik?

Elszégyelltem magam a gondolatra, hogy miattam, veszélybe kerülhet ő is, akinek az egyetlen bűne, hogy rosszkor volt rossz helyen, rossz emberrel. Bár, talán ez rólam is elmondható lenne...

Idegesen felhorkantottam.

Én vagyok a rossz ebben a történetben. Minden az én hibám.

"Hiszek benne, hogy élnek nyulak a Holdon. Fehérek, ezért nem látjuk őket."

Mosolyogtál, amikor ezt mondtad.

Én pedig elhittem, mert hinni akartam. A mosolyodat is.

A padló kemény és ezen a két pokróc sem segített, amit magunk alá terítettünk. A hold rásütött Angéla arcára. Lehet, csak a fény teszi, de mintha kicsit sápadtabbnak tűnt volna a szokottnál. Bár nála fehérebb bőrű embert még nem nagyon láttam. Azért mégiscsak nehéz napja volt neki is. Nem vagyok képes felfogni, hogy tudott ilyen higgadt maradni a mai éles helyzetekben. Noha, nem Angéla volt az, aki elébe ment az eseményeknek (egy klumpával) általában, mégis ha megtörtént a baj, lehetett számítani rá. Mióta áthaladtunk a határon nem láttam rajta a "jeleket".

Elkezdtem jobban szemügyre venni az arcát a sötétben. Szép volt. Akár egy szépségversenyt is megnyerhetett volna, ha nem tartaná baromságnak az ilyesmiket. "Én tudom, hogy jól nézek ki és az elég!" Úgy kezdtem el megfigyelni az összes vonását mintha most látnám először. Hosszú fekete egyenes haja még élesebb kontrasztot alkotott fehér arcával, mint általában. Frufruja kócosan lógott szerteszét, azt hiszem, lassan ideje lenne levágatnia, ha akar is látni valamit a külvilágból és nem pulikutyaként csak a szaglására támaszkodni a tájékozódásban. A homlokát hirtelen összeráncolta álmában. Erről eszembe jutott, akármilyen közelinek is tűnik most, ki tudja, milyen messze járhat a lelke. Egy pillanatig tétováztam, majd kezemet az arcára téve igyekeztem óvatosan kisimítani az aggodalmasan összehúzódó ráncocskákat. Most döbbentem rá, hogy noha a pár hónappal ezelőtt történtekig úgy gondoltam rá mint a legjobb barátnőmre valójában mégis milyen keveset is tudok róla. Általában nem úgy szokott viselkedni mint most. Ő sokkal... Hidegebb volt vagy távolságtartóbb? Gunyorosabb? Nem is tudom. A lényeg, hogy voltak rossz napjai. Voltak jók is persze. Ezt mindannyian tudtuk és én csak remélni tudtam, hogy a bátyámmal való szakítása nem éppen egy ilyen "rossz" napnak köszönhető. Ezt a gondolatot rögtön elhessegettem, elvégre majdnem két évet jártak. Tomival ezalatt már biztosan sok olyan napot élhettek meg együtt és mégsem adták fel egymást.

Pár hónappal ezelőttig.

Először utáltam a lányt. Amikor Tomi elhozta őt bemutatni, olyan flegmának tűnt, hogy azt hittem nem is érdekli az egész, mivel egész idő alatt jó, ha egy-két hosszabb mondatot kieresztett a száján, a többi felé záporozó kérdésre pedig csak egyszavas válaszokat volt hajlandó adni. "A könyvtárban ismerkedtünk meg. Igen, csak pár hónappal vagyok idősebb Szofinál. Igen, idősebbnek szoktak nézni a magasságom és a kinézetem miatt."

Mindenki zavarban volt. Az egész család kész volt szeretettel fogadni őt, de ő még csak meg sem próbált komolyabban kapcsolódni hozzánk. A bátyám ugyan felkészített minket, hogy "lehet kicsit szégyenlős lesz elsőre" de ezt a viselkedést az én agyam nehezen erőltette be a szégyenlősség fogalmába. A tesóm miatt azonban igyekeztem nyitott maradni. Igazából nagyon kíváncsivá tett a dolog. Noha sejtettem, hogy ha csak kettesben vannak megváltozik a viselkedése, de nem fért a fejembe, hogy Tomi, aki általában a társaságok mozgatórugója szokott lenni, ráadásul olyan lágyszívű mint egy tojás, hogyan zúghatott bele ennyire, egy elsőre ilyen barátságtalannak tűnő lányba. Mert belezúgott, méghozzá nagyon. A kezdeti időszakban hiába próbáltam veszekedést kezdeményezni Tomival. Mindig inkább engedett. Nem akartam elhinni. Tovább próbálkoztam, de semmi eredmény. Először azt hittem beteg, de mikor megláttam táncolni az új csengőhangjára ami a One Direction-tól a What Makes You Beautiful volt, amit állítólag Angéla változtatott erre a dallamra csak azért, hogy égesse, egyre biztosabb lettem benne, hogy a bátyám, aki eddig hevesen utálta ezt a bandát, végleg elveszett.

Angéla világítóan kék szemeiben.

Jó sok időbe telt, hogy a "hivatalos bemutatás" után újra lássam, de mikor megint nálunk járt és együtt ebédeltünk, még mindig nem állt be nagy változás Angéla viselkedésében. Mindenesetre észrevettem, hogy szinte ijedten fogad minden érintést, néha még a bátyámét is. Remegni kezdett kezében a kanál, ahogy Tomi kezei az asztal alatt szinte öntudatlanul végigsimítottak a combján. Riadtan kapta szemeit az ajtó felé. Majd észrevéve magát, igyekezett azonnal ellazítani az izmait és a következő pillanatban már kedvesen mosolygott. Másnak talán fel sem tűnt volna. A szüleim megelégedtek annyival, hogy távolságtartó és kész. Tomi pedig szereti, szóval ők is kedvelni fogják. Én azonban tudtam, hogy ennek a viselkedésnek oka van.

Én pedig tudni akartam mi az.

Azonban egyre csak falakba ütköztem, noha ahogy egyre többet találkoztunk és komolyodott kettejük kapcsolata, úgy vált egyre lazábbá Angéla az én társaságomban is, még ha ez a lazaság nála azt is jelentette, hogy nem húzódott odébb azonnal, ha leültem mellé a kanapéra. Remek hallgatóság volt, aki néha ugyan félbeszakított bárkit a szarkasztikus megjegyzéseivel, mégis jó érzés volt időt tölteni vele és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nagyjából azzá az emberré vált az életemben, aki mindent tud rólam. Most visszagondolva én nem tudom mi lehettem a számára. Hiszen alig osztott meg velem valamit a hétköznapi dolgokon kívül. Valójában, ha személyesebb kérdést tettem fel neki, akkor vagy elviccelte a dolgot vagy kitérő választ adott. Utána pedig napokig visszatért a kezdeti szótlan és rideg viselkedéséhez. Érdekes módon Tomi hasonlóan reagált, ha Angéláról próbáltam faggatni. Jobban belegondolva, akit mindenáron meg akartam fejteni,

az fejtett meg engem.

Én pedig hagytam, mert addigra már nem akartam semmit. Rájöttem, ha ők ketten így kijelölik a határokat, hát ki vagyok én, hogy feszegessem őket. Ha így kapcsolódhatunk egymáshoz, hát legyen.

Feladtam.

Angélának még a táncról és a kétségeimről is hajlandó voltam mesélni. Ő pedig úgy éreztem megértett engem. Elviseltem a beszólásait, mert tudtam, legalábbis reméltem, hogy a külső jelek ellenére hasonlóan lágy szívvel rendelkezik, mint a testvérem. Érdekes módon azt vettem észre, hogy minden információt még a legjelentéktelenebbeket is mind megjegyzett, amit valaha is megosztottam vele. Úgy akart figyelmes lenni másokkal, hogy közben nem akarta, hogy a többiek tudomást szerezzenek róla. Ez a figyelmesség megnyilvánulhatott bármiben. A "véletlenül" megmaradt csokiktól kezdve a "tessék, idd ezt meg" üdítőkön át az "én már megcsináltam, neked nem kell" tevékenységekig akármiben. Ha pedig "rajtakapták" a dolgon zavarba jött és igyekezett elbagatellizálni az egészet, hogy utána újabb hetekig elő se bújjon a csigaházából. Emiatt egy idő után, akik jól ismerték, már nem tették szóvá a figyelmességét, csak egyszerűen elfogadták, mert nem akarták őt kényelmetlen helyzetbe hozni. Mikor Tomival szakítottak eleinte nagyon hiányzott az életemből, nem akartam elfogadni, hogy így velem is megszakadt a kapcsolata, de a sok elutasítás után már kénytelen voltam elkezdeni feldolgozni a tényt, hogy talán már soha többé nem fogunk beszélni. Nem tudtam azonban hova tenni az ajándék repülőjegyeket és a karácsonyi telefonhívását.

Aggódtam érte, de ehhez képest mióta elindultunk én adtam okot aggodalomra. Angéla pedig úgy tűnik megerősödött mióta nem láttam. Milyen könnyedén a nyakamba ugrott a repülőtéren az egyenruhák miatt. Játszott a hajammal, amíg telefonáltam... Angéla megváltozott. Bátrabb lett vagy csak épp azokat a bizonyos napsütéses napokat kezdte el élni, amiket eddig úgy hiányoltam, itt a téli idő kellős közepén. Remélem a sok szerencsétlenség ellenére minden csak egyre fényesebb lesz számára.

Elmosolyodtam erre a gondolatra. Elzsibbadt a fél karom, ahogy az oldalamra fordulva feküdtem, amikor pedig épp mozdulni akartam, hogy valahogy kényelmesebbé tegyem a helyzetemet, Angéla felnyitotta a szemeit és a plafont bámulva idegesen szólalt meg:

- Meddig akarsz még bámulni? Mi vagy te valami perverz?

Kicsit megugrottam a hirtelen hangra, aztán mivel nem akartam, hogy azt gondolja, ilyen könnyen zavarba tud hozni, csábítónak szánt hangon válaszoltam:

- Szeretnéd, ha az lennék?

- Azt szeretném, ha aludnál te idióta - fordult felém fintorogva. Önkéntelenül is felnevettem látva vicces ábrázatát, de ő félbeszakított.

- Holnap korán kelünk, az én irataimmal csak ellátnak majd. Azt pedig, hogy visszaszerezzük a tiédet, felejtsd el - fúrta komolyan az enyémbe a pillantását. - Létezik Nagykövetség itt is, majd ott segítenek rajtad.

- De...

- Semmi de! Mégis szerinted mit gondolna az a szerencsétlen? Gondolod, örülne és nem küldené rád a négy biztonsági őrét egyből, ha belógnál az irataid miatt a szülinapjára? Ne legyél már ilyen naiv, könyörgöm! Lehet, azt hiszi, hogy valami őrült vagy, aki az életére akar törni állandóan. Amúgy az ilyen bulikra bejutni már alapjáraton is veszélyes és kábé lehetetlen.

Semmi sem lehetetlen biztosan, ha még meg sem próbáltad gondoltam és sértődötten fordultam a másik oldalamra. Tulajdonképpen nem csak az iratokról volt szó.

Én szerettem volna bocsánatot kérni.

Személyesen.

Befejezettnek tekintettem a társalgást. Sokáig figyeltem a hópelyhek táncát az ablakban, amíg végre kezdtem félálomba kerülni, de ekkor újra Angéla hangját hallottam meg.

- Szofi, alszol? - kérdezte bátortalanul.

Nem válaszoltam. Még mindig ki voltam akadva rá a kioktatása miatt. Lehet, hogy kicsit éretlenebb vagyok a koromnál, de akkor sem beszélhet így velem.

- Mindegy is - sóhajtott fel, aztán folytatta - Nem számít, hogy mit hiszel - szipogott egyet. - El akartam neked mondani, csak annyira mérges voltam... - itt tartott néhány másodpercnyi szünetet végül kibökte:

- Sajnálom, de nem csak te vagy az oka, hogy repülőjegyeket vettem Rómába.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta halkan sírni kezdett, én pedig dermedtem vártam, hogy folytassa.

- Tomi szakított velem. Nem tudom ő mit mondott nektek, de ez az igazság. Én pedig hagytam, hogy kisétáljon az életemből, mert túlságosan haragudtam rá és rátok is.

Nem szólaltam meg. Vártam, hogy folytassa, de csak egyre keservesebben sírt. A könnyei kezdték átáztatni a bő pizsamapólóm hátulját. Mikor úgy tűnt egy kicsit megnyugodott, úgy tettem, mintha még mindig mélyen aludnék és fokozatosan, szinte észrevétlenül öleltem magamhoz. Egy pillanatra megfeszült egész testében, ahogy realizálta a helyzetet, de talán ő is rájött, hogy most erre van a legnagyobb szüksége, mert pár percnyi fészkelődés után hamarosan egyenletessé vált a légzése. Egyik kezét pedig még át is vetette az oldalamon miután végre teljesen mély, álomtalan álomba szenderült.