Nos, mindig is sejtettem, hogy egyszer be fog következni, de most már végre kijelenthetem magamról, hogy "eset" lettem. Méghozzá orvosi. Szokatlan és különös orvosi eset, ha egészen pontos akarok lenni. Azért ez egész menőn hangzik.

Szegény olasz dokik képtelen voltak felfogni, hogy bírtam el ennyi fájdalommal, hiszen normális esetben az, hogy az ember lábába belefúródik egy fémdarab (Valami művészbarátoktól kapott műtárgy rejtőzött a hó alatt Idáék kertjében, amire teljes testsúllyal ráérkeztem, mikor meggondolatlanul átvetettem magam az erkély korlátján. Nos, nem tudom tekinthető-e jó hírnek, de legalább nem csak nekem lett bajom... Upszi. Bocsi Ida. Remélem nem ért sokat ez a cucc.) egyrészt feltűnik az érintett személyeknek, másrészt elájulnak a fájdalomtól, meg a nagy vérveszteségről és nem képesek ájult gyerekeket létrán cipelni, nem alszanak nyugodtan és nem állnak rá a sérült végtagra újra és újra, mert feltűnik nekik, hogy a mozgatástól csak felszakadnak a sebek és megint vérezni kezdenek. Persze az orvosok csak a tényről tudtak, hogy ilyen későn jelentkeztem ellátásra a problémámmal a kórházban, de ez is éppen elég volt számukra, hogy furcsának tartsák a velem történteket. Nos, ebből kiindulva arra jutottam a velem megesett dolgok további részét, bölcsebb, ha megtartom magamnak.

Hosszas vizsgálatok után, mikor már túlestem az operáción és végre tényleg puha, szakszerű kötés díszelgett a lábamon, a vacak kórházi szekrénykémre pedig letették mellém az immáron tisztán csillogó, ám korábban csúnya sérülést okozó tárgyat, a dokik végtelennek tűnő tanácskozás után végül kétféle magyarázatot okoskodtak ki a történtekre. Egyik hízelgőbb volt, mint a másik:

1. Nem vagyok normális.

2. A vészhelyzet miatt fellépő megemelkedett adrenalinszint hatására tudtam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat ilyen hosszú időn keresztül és voltam képes határozottan és pontosan cselekedni. (Akárcsak egy szuperhős. Persze ez csak az én hasonlatom.)

3. Nem vagyok normális, szokatlanul magas a fájdalomküszöböm és számolni sem tudok.

Valamiért számomra a második lehetőség tűnt a legszimpatikusabbnak, bár én magam is meg voltam lepődve, hogy vajon miért nem tűnt fel reggel sem a fém a húsomban. Bár, visszaemlékezve akkor sem voltam még igazán magamnál. Mindegy. Azt hiszem, ez már örök rejtély marad, de az is lehet, a végén még tényleg kiderül, hogy szuperhős vagy földönkívüli vagyok.

Mintha csak két külön bolygóról jöttünk volna. Sosem szeretted, amikor ezt mondtam, én pedig nem is tudtam, hogy ennyire gyűlölni fogom magamat, amiért végül igazam lett.

Arra jutottak, tulajdonképpen járhatnék is, ha bírok, de csak óvatosan, nehogy újra felszakadjanak a gondosan kitisztított sebből a varratok. Mindenesetre az ágyam mellett hagytak egy tolókocsit, hogyha mégis moccannom kellene valami miatt, akkor inkább azzal közlekedjek, lecsökkentve ezzel az újbóli sérülés esélyét. Biztos, ami biztos, azt mondták éjszakára azért bent tartanának, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem az állapotomnak köszönhető, mert az a körülményekhez képest príma volt, hanem inkább a ténynek, hogy én voltam az aznapi "furcsa eset". Kissé ugyan nyugtalanítóan hatott rám az időnként szobámba ólálkodó orvostanhallgatók tömege, akik egytől-egyig igyekeztek úgy tenni mintha csak véletlenül tévedtek volna a helyiségbe (Mert csodák-csodája külön, egyszemélyes hálót kaptam éjszakára. Vajon miért?) és próbáltak semleges hangon még pár kérdésükre kicsikarni belőlem a választ. Gondolom valami jutalmat tűztek ki azok számára, akik képesek lennének bővebben megmagyarázni a „rejtélyes" esetemet. Más okra nem tudtam gondolni. Nem is nagyon törtem rajta a fejemet, ugyanis már kezdtem elfogadni, hogy állandóan szokatlan dolgok történnek velem.

Az elején még egész jól szórakoztam és lelkesen válaszolgattam, de egyre furább kérdéseket tettek fel, amik kezdték elvenni a kedvemet az egésztől. Végül amikor az egyik Taigetosz-pozitív, azt merte tőlem kérdezni, hogy mikor kakiltam utoljára, (Fogalmam sincs ez az információ, hogyan segíthetné őket közelebb a „megoldáshoz" de persze nem én vagyok az orvos, mondjuk még ők se voltak annak mondhatóak...) az egy kissé kibillentett a lelki nyugalmamból, emiatt a frappáns válaszom az volt, hogy kábé öt perce, mire tűnődve közölték, hogy mindössze tíz perce tart a beszélgetésünk, amire zavaromban rávágtam, hogy a válaszom továbbra is változatlan. Erre már kétkedő pillantásokat vetve összenéztek, majd egymás közötti nagy sugdolózás közepette, végre távoztak a szobámból. Nos, asszem még párral bővült azon emberek listája az életemben, akik totál zakkantnak néztek. Oda se neki, már megszoktam, mint mások a hideg zuhanyt. Mondjuk mivel ezúttal orvosokról volt szó... Remélem, nem egy kényszerzubbonnyal a kezükben látogatnak meg majd újra.

Az eddig bent tartott levegőmet nagy sóhajtás kíséretében engedtem ki végre a tüdőmből és megkönnyebbülten dőltem vissza a párnáimra. A fehér plafont kezdtem el fixírozni. Szerettem ezt csinálni, tudtam, ha elég sokáig bámulom a falat, előbb-utóbb különös ábrák tűnnek fel rajta, amit később inspirációként felhasználhatok egy-egy festményemhez (Ugyanis ez vált a legújabb hobbimmá az utóbbi időben.) vagy egyszerűen elgondolkodhatok vajon mire is hasonlít a legjobban az, amit látok. A felhőket ugyanígy kedveltem figyelni. Az ilyen dolgok valamiért mindig nyugtatóan hatottak rám. Az idillt hamar megtörte, hogy eszembe jutott a telefonom, amin még mindig nem tudtam elolvasni a kocsiban kapott üzenetemet, mivel az út végére sikeresen elaludtam és csak a műtőasztalon fekve ébredtem fel. A mobil valószínűleg még most is a két ülés között lapulhat, ahol hagytam. Idáéknak sajnos azóta nyomát sem láttam, így nincs, akinél rákérdezhetnék a dologra. Lassan besötétedett, reméltem, hogy még benéznek hozzám, mielőtt távoznának, már ha őket nem tartják bent. Raulnak mondjuk semmi keresnivalója nincs itt, reggel már majdnem teljesen jól volt, de hát ez a sorsa az egykéknek azt hiszem. Túlféltik őket a szüleik.

Egy idő után, mivel a korábbi incidens miatt, azt hiszem pánikszerűen lecsökkent az érdeklődés a hallgatók körében irántam, látogatók híján, kezdtem nagyon unni magamat. Persze akarattal üldöztem el őket, nem mintha vágytam volna a társaságukra, de... Nem akartam a csapongó gondolataimmal foglalkozni, amik újra és újra ugyanahhoz a témához lukadtak ki. A tehetetlenségem tudatában pedig csak egyre feszültebbé váltam, szóval hosszas vívódás után úgy döntöttem kisebb felfedezőútra indulok, hátha ez segít elterelni a figyelmemet az aggasztó kételyeimről.

Csupán órák kérdése volt mire sikerült átszenvednem magam a gondosan kikészített tolókocsiba és már indulhattam is. Nagyon fura érzés volt benne ülni, pláne mozgásra bírni, de szerintem őstehetségnek bizonyultam. Csupán kétszer mentem neki az ajtófélfának. Érzésre csak picit repedt meg (Mármint a térdem.) és máris a folyosón találtam magam. Szokatlanul kihalt volt a környék, az éjszakás nővérek azt hiszem épp ekkor vacsorázhattak a váltással. Legalábbis a halk duruzsolásból ítélve erre következtettem. Már egészen besötétedett. A neonlámpák sápatag fénye látszólag már beletörődött a veszteségbe, ez lehetett az oka, hogy már csak bágyadtan próbálkozott ellenállni az éjszaka árnyainak, mintha tudta volna, hogy soha nem lesz képes elég világosságot nyújtani ahhoz, hogy örök harcukból egyszer győztesen kerülhessen ki. Nem a legbarátságosabb látvány, amiben valaha részem volt az biztos. Az egyik fénycső, egy utolsót vibrálva lassan kialudt, mintegy jelként megerősítve korábbi eszmefuttatásomat. Két kórteremmel odébb bosszúsan vettem észre egy italautomata szaggatott, pislogva váltakozó fényét. Eddig nem is tűnt fel az idegtépő zizegés, ami ezek szerint eddig is áradt a gépből. Kedvem támadt volna összetörni. Mivel erre jelenlegi állapotomban képtelen lettem volna, lemondóan sóhajtva vettem tudomásul, hogy sajnos innentől kezdve már lehetetlen lesz figyelmen kívül hagynom a nyugtalanító zajt. Az üvegburaként rám ereszkedő csöndet szilánkosra törte ez a hang, hiába igyekeztem a fejemben összetartani, mint a maradék nyugalmam illékony darabjait. Minden zizzenés kisebb részeket morzsolt le belőle. Kirázott a hideg, ahogy percről-percre egyre jobban szorongva szemlélődtem. Nem is értettem magamat, hogy pontosan mitől tartok igazából. Tudtam, egyszerűen tovább kéne gurulnom, ahogy előtte elterveztem, mégsem mozdítottam a kezeimet. Rossz érzés fogott el. Valami hasonló, mint amikor kinyitottam azt a bizonyos borítékot, ami miatt ebbe az országba kerültem. Éreztem, hogy valami történni fog. Olyan volt mintha minden pattanásig feszült volna a nagy várakozásban. Akár egy vihar előtti csend alkalmával, de lehet semmi ilyesmiről nem volt szó, csak én voltam az a szerencsétlen idióta, aki zaklatott állapotában ilyeneket képzelt bele egy egyszerű, szinte közhelyesen átlagos kórházi folyosóba.

Vettem pár mély levegőt és igyekeztem lenyugtatni magamat. Hangosan kezdtem beszélni. Felsoroltam, hogy miért is nem lenne szabad több horror filmet néznem, amikor már egy sima folyosó látványától is így képes meglódulni a fantáziám. Ekkor azonban rohanó lépések és hangos olasz kiabálás hangját hallottam meg a hátam mögül.

- Elveszítjük!

- Azonnal készítsék elő a defibrillátort a harminckilencesbe!

- Utat!

Nem néztem hátra, de megnyugodtam egy kissé. A megérzéseim sosem csalnak.

Elég volt csak egy pillantást vetnem a mellettem rohamlépésben hordágyon cipelt személyre, hogy tudjam:

A vihar megérkezett és ha hihetek a szemeimnek...

Pusztítóbbnak ígérkezett, mint valaha.