Nyűgösen ébredtem. Nagyon rosszul aludtam az éjszaka. Többször felébredtem a lábamban lévő fájdalom és a kényelmetlen fekvőhely miatt. Még nagyon korán lehetett. Fájt a fejem, a sebesült lábam úgy éreztem még több szenvedésre adott okot, mint eddig, a bal karomban pedig mintha ezernyi hangya futkározott volna, ahogy egy picit is mozdítottam rajta. Lassan tudatosult bennem a külvilág. Rájöttem a karom azért van ilyen állapotban, mert Angéla még mindig rajta fekszik. Óvatosan megpróbáltam kihúzni a kezemet alóla, anélkül, hogy felébreszteném. A mozdulat közepén járhattam, amikor fojtott hangú beszélgetésre lettem figyelmes. Először megijedtem. A hang a hálószobából jött. Olaszul beszéltek. Rendkívül gyorsan. Valami kocsiról volt szó. Lustán kavarogtak a fejemben a gondolatok. Biztos Marcus ért haza. Eszembe jutott a tegnap éjjel, a törött üveg, a klumpa, a lázas Raul, Angéla és a vallomása... Tényleg, még mindig nem tudjuk, miért jöttek haza olyan hirtelen a többiek. Rögtön éberebb lettem, hátha most megtudhatok valamit, de a hangok hamarosan elhalkultak majd végleg abbamaradtak, én pedig visszasüllyedtem az álom határmezsgyéjére. Később bosszúsan érzékeltem, hogy a lábamon lévő kötés valószínűleg átvérezhetett, mert már a másik vádlimon is érezni kezdtem a ragacsos folyadék melegét. Nem akartam, hogy összeragadjanak a lábaim, így hamar lehúztam magamról a takarót és igyekeztem szemügyre venni a helyzetet. Elborzadtam. Kis híján felsikoltottam ijedtemben. Még szerencse, hogy bírom a vért, vagy azt hiszem elájultam volna a látványra. A takarótól kezdve azt hiszem mindent összevéreztem, amit csak lehetett. Angéla még mindig aludt. Lassan fel fogom írni ezt a tevékenységet, a hobbijai közé. Már kész mesterré vált benne. Még ő beszélt nekem arról, hogy korán fogunk kelni... Amikor látszólag egy hullában is több élet lehetett, mint jelenleg benne. Mivel Angélától nem várhattam segítséget, nagy nehezen felkeltem a rögtönzött "ágyunkról" előkerestem a megmaradt kötszereinket és öklömet harapva, hogy ne csapjak nagy zajt, igyekeztem minél szorosabban átkötni a sérült végtagomat. Gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót is, utána pedig megvizsgáltam a hűtő tartalmát, amit tegnap volt szerencsénk telepakolni Angélával, végül mivel már mardosott az éhség, csendben szenvedve nekiálltam a reggelikészítésnek.

A kávé illatára már Angéla is mocorogni kezdett. Nem tudtam megfejteni, hogy hogy lehet valaki hétalvó és kávéimádó is egyszerre, de a kombináció egyértelműen létezett. Angéla személyében. Eléggé aggasztott a lábam állapota, nem is nagyon tudtam ráállni, ráadásul a vérzés sem akart alábbhagyni, én pedig éreztem, hogy egyre sápadtabbá válok. Gyorsan felpolcoltam hát egy székre, hogy legalább ne lógjon. Talán a korlát vágta meg ilyen csúnyán vagy valami kőre érkezhettem tegnap? Angéla közben lassan felült. Amúgy csinos lánynak tartom, de a reggeli arcával beleillene egy sikoltozós horrorfilmbe és itt nem a szerencsétlen menekülő áldozat szerepére gondolok. Mindenesetre nem pacsirta típus az biztos. Lassan kicsoszogott a mosdóba és mivel én már lassan semmin sem lepődöm meg, épphogy összerezzentem az éles sikítására. Valószínűleg rányitott Marcusra pisilés közben, mert már meg is hallottam a férfi dörmögő basszusát. Érdekes, hogy míg Marcus hangját megnyugtatónak érzem, addig Idáéval ki lehetne kergetni a világból és ők mégis pont így illenek össze tökéletesen. Na, nem csak erről beszélek... A nevetésük disszonanciájától eltekintve náluk harmonikusabb párt nem nagyon ismertem.

Mélázásomból Raul zökkentett ki, aki takaróját a kezében fogva, álmosan totyogott felém a hálószoba irányából és olaszul kért tőlem kakaót. Miután megkapta, amit akart, leheveredett mellém Angélával közös pokrócainkra, amit időközben birtokba vettem, mert egyre rosszabbul éreztem magam. A kis test szerencsére már nem volt olyan forró, mint tegnap éjjel. Reméltem, hogy nem fogom elkapni tőle betegséget és hagytam, hogy közelebb húzódjon hozzám. Aranyos kis kölyök. Még kisbaba volt, amikor örökbe fogadták. Idáék sokáig próbálkoztak a gyerekvállalással, míg végül rászánták magukat erre a lépésre, de meglepődve tapasztalták, hogy a procedúra sokkal hosszabb, mint először gondolták volna. Éveket kellett várniuk Raulra és mivel egy bizonyos kor felett már nem lehetséges több gyermeket befogadni, így azzal is szembe kellett nézniük, hogy a kezdetben boldogan tervezgetett és elképzelt gyerekzsivajtól hangos ház, a valóságban csendesebb lesz és csupán egyetlen fiúcska fog rosszalkodni a hármójuknak ekkor már túl tágasnak tűnő szobákban. Ezután költöztek ide, a kisebb, de számukra otthonosabb kertes házikóba.

Lehunytam a szemeimet. Igyekeztem elvonni a figyelmemet a sebem és az alváshiány okozta kellemetlenségekről. Angéla hamarosan visszatért a mosdóból, hallottam a szék reccsenését, ahogy lehuppant az asztalhoz. Lassan megérkeztek a többiek is. Raul azonnal kimászott mellőlem és az anyjához szaladt. Ida megdicsérte Angélát a rögtönzött megoldásért, amivel sikeresen megakadályozta, hogy megfagyjanak a hálószobában a törött teraszajtó miatt. Ráadásul elég volt hozzá néhány pokróc és egy csomag leukoplaszt. Ügyes. Meglepődtem. Azt hittem Angéla tegnap csak kifogásnak használta ezt a szerelős dolgot, hogy minél előbb leléphessen köreinkből, de ezek szerint megint félreismertem. Ezután Angéla hangját hallottam, ahogy Idáékat kérdezi hirtelen megjelenésük okáról. Zavart nevetés hallatszott majd a rövid válasz: "Raul nagyon rosszul lett, síelni pedig máskor is mehetünk, amire talán már emlékezni is fog." Valaki bekapcsolta a rádiót. Először a tegnap éjjeli hóviharról volt szó a reggeli adásban, aztán áttértek a közúti balesetekre. Kidőlt fák, hótól eltorlaszolt utak és egy cserbenhagyásos gázolás. Az elkövetőt még keresik, illetve az áldozatot sem sikerült azonosítani eddig. Az áldozat egy fiatal férfi, piros dzsekiben, fekete nadrágban és bakancsban. Marcus morgott valamit és kikapcsolta a készüléket. A fiatal férfi szókapcsolat megütötte a fülemet. Eszembe jutott Tomi. Neki is volt egy piros dzsekije, amit úgy féltett, hogy még azt se engedte meg, hogy a kezembe vegyem. Elszorult a szívem erre a gondolatra. Aztán igyekeztem megnyugtatni magamat. Tominak semmi oka nem volt az utcán mászkálni késő éjjel. Mindenképpen meg akartam lepni a hírrel, hogy itt vagyunk, lehetőleg személyesen, de ez nem tűrhetett halasztást, így azonnal tárcsáztam a számát.

Ki volt kapcsolva.

Ez még nem jelent semmit, biztos lemerült. Igyekeztem racionálisan gondolkodni, de a furcsa szorongató érzés csak nem akart távozni a mellkasomból. Éreztem, hogy a szemhéjaim kezdenek elnehezedni. A fájdalomcsillapító talán végre elkezdett hatni.

Álmomban újra a reptéren voltam. Az a bizonyos fiú újra előttem állt. Kim Taehyung. Jutott eszembe azonnal a neve. Tegnap éjjel ugyanis miután sokáig képtelen voltam elaludni, kínomban végigolvastam a rólunk írt cikkeket és sok mindent megtudhattam róla. Többek között a nevét. Ezúttal is vérzett az orra, ahogyan legutoljára láttam a valóságban, itt azonban, ahogy észrevett már nem mosolygott rám kedvesen, hanem haragosan kiabálni kezdett és rám uszított egy seregnyi lányt, akik eddig mögötte álltak. El akartam menekülni, de a lábaim nem mozdultak. Riadtan figyeltem hát, ahogy a tömeg megindul felém. Már egészen közel jártak, az egyikük már bele is markolt a hajamba, hogy csomókat téphessen ki belőle. A fiú arcát kerestem, de nem láttam sehol, engem pedig anélkül, hogy bárhogy védekezni kezdhettem volna, a tömeg maga alá temetett, egészen addig, míg érzésre már csak egy véres csomó nem maradt belőlem a földön. A fiú ekkor lépett oda hozzám, de csak azért, hogy a fejem mellé ejtse a könyvemet, aztán kezeit háta mögött összekulcsolva, nyugodtan fütyörészve elsétáljon. Mohón ütöttem fel a fedelét, hogy gyorsan átvizsgálhassam a lapokat, de az irataimnak nyomát se találtam. Utána akartam kiáltani, hogy van nála még valami, ami az enyém, de egy hang sem jött ki a torkomon, hiába próbálkoztam.

Verejtékben úszva ébredtem föl. Ida rázogatta a vállam. Rault most viszik a kórházba, illetve Ida fejét is meg kéne nézetni, mert jól odacsaptam neki. Angélától pedig hallotta, hogy nekem is ellátásra lenne szükségem, úgyhogy tartsak velük. Ahogy meglátta az újfent átvérzett kötésem kétségbeesetten csapta össze a kezeit, hogy miért nem szóltam hamarabb, mert ez súlyosnak látszik. Az alvástól még mindig kábán ráztam meg a fejem és kértem kölcsön tétován egy új kabátot az álombéli üldözőimre gondolva. Angéla bejött és szó nélkül átnyújtotta az iratait. Ő itthon marad, mert valakinek vigyáznia kéne a házra, ameddig az ajtót nem javíttatják meg.

Hagytam, hogy a többiek lassan letámogassanak az autóig. A piros autón meglepetten vettem észre a szikszalaggal egybetartott lámpát és a horpadást, ami mellette volt, de inkább nem tettem róla említést, látva Ida ideges arckifejezését és a pillantást, amit Marcusra vetett. Valami feszültség lehetett köztük, de ez érthető a hirtelen lefújt utazást, a beteg gyereket, illetve Ida fejsérülését tekintve. A lámpa ramaty állapota pedig gondolom már régebb óta állt fent csak már régen láttam Idáékat is, meg a kocsijukat.

Lassan haladtunk a hatalmas hómennyiség okozta dugók miatt. Raul alvás helyett sírdogált és mindenki egyfolytában dudált körülöttünk. Először megijedtem, hogy baj van, de Ida megnyugtatott, hogy ennek nincs különösebb oka csupán az olaszok filozófiája szerint "a duda azért van, hogy használják is". Ráhagytam, ugyanis egyre nehezebben tudtam gondolkodni, de azért még feltettem egy fontosnak tűnő kérdést:

- Ida, mégis mit fogsz mondani, hogy szerezted a fejedre azt a sebet?

Ida pár pillanatnyi töprengés után megadta a választ, miután színpadiasan a mellkasára csapott a kezével:

- Sajnos büszkeség okozta amnéziám van. Már nem is emlékszem. Van egyáltalán seb a fejemen? - körbe a társaságon csodálkozva.

Erre mindenki felnevetett, még az eddig szomorkodó Raul is, pedig szerintem azt sem tudta miről van szó. A telefonom ekkor üzenetet jelzett, amire a szívem hevesebben kezdett el dobogni és igyekeztem úgy fészkelődni, hogy elérjem a zsebemet, amiben a készülék lapult, de ezzel csak azt értem el, hogy az beesett a két ülés közé.

Bosszúsan fordultam az ablak felé. Beláttam, hogy csak miután odaértünk és kiszálltunk fogok hozzájutni az üzenethez, így beletörődve a helyzetbe próbáltam meg kiélvezni a maradék, végeláthatatlannak tűnő utunkat a kórház felé.