- 🦋 -

|Louis|

Másnap reggel Harry a közeli könyvtárba megy tanulni és anyagot gyűjteni a leckéjéhez, mert állítása szerint a könyvek több információt képesek nyújtani, mint az a vacak internet. Nem hiszem el ezt a srácot, hogy még a vasárnapi kora órákban is képes tanulni ... Én meg csak épp örülök annak, hogy semmi dolgom.

Még mielőtt a loknis lelépett volna, gyorsan elindítottunk egy mosást a mosógépen, amihez én nem nagyon értettem, de ő készségesen segített és ismét meglepett, hogy még ehhez is ért. Szívesen takarít és tanul. Még az is lehet, hogy a főzés is jól megy neki.

Épp a sunyi cigimet szívom a tornácon, mikor Harry-t pillantom meg a sarkon a bringájával, amit maga előtt tolva jön és én már készülnék is integetni neki, mikor meglátom, hogy szegény bizony sír. Haja a piros arcába hullva takarja el szemét, melyekből megállás nélkül patakzanak a könnyek, míg csontos kezei minduntalan remegésre ítélik a bicikli kormányát, amit oly elveszetten markolgat szegény. Keserves szipogását meghallva máris rohanok, és mikor ő is észre vesz, a kerékpárját ellökve magától szaladni kezd, s én már csak a csapódást érzem, miképp a karjaim közé repül.

Nem szólok egy szót sem, nem is kérdezgetem, csak csitítgatom, míg óvatosan lefelé húzom őt, hogy a padkára tudjunk ülni. Orrát a nyakamba fúrva lélegzik, amit nem tartok jó ötletnek, mert így csak nehezebben jut az oxigénhez, próbálom is elhúzni a fejét onnan, de ő nem engedi. Viszont hamarosan megnyugszik, aminek nagyon örülök.

Hosszú ujjai az enyémekkel játszanak, keze még mindig remeg. Szabad kezemmel egy zsebkendőt keresek, amivel igyekszem letörölni a még nem az arcára száradt könnyeket. Igéző szemei vörösre duzzadtak, ajkait pedig véresre harapdálta és én annyira utálom ezt ... Nem akarom, hogy szomorú legyen.

- Meséld el, mi történt. Hátha tudok segíteni.

Nyugtatás képpen a hátára simítom a kezem, majd gyengéden simogatni kezdem. Viszont ő fejet ráz, aztán csak annyit mond, hogy;

- Ezen n-nem tudsz. A-aki n-nem tud olvasni, a-az ... Nyomorék.

Mintha csak épp most szúrták volna a szívembe a kést ... Az igaz, hogy ebből szinte egy szót sem értek, de az utolsó szó hallatától nagyon ideges leszek. Álla alá nyúlva lágyan arra kényszerítem őt, hogy a szemembe nézzen, és ő nem ellenkezik.

- Nem vagy nyomorék Harry, ezt mégegyszer meg ne halljam, megértetted?

- De ha ők azt mondják ...

- Kik?

Fejét rázva csak annyit felel; igazán senkik. Megfenyegetem, hogyha nem mondja el mi történt vele, akkor ameddig én itt leszek, addig nem nézheti a sorozatát. Erre már felkapja a fejét, de továbbra is csak dacoskodik. Aztán azzal jövök, hogy akkor nem mosom meg a haját, pedig ma épp esedékes.

- Jól van ... -súgja halkan, már nem is dadog. - Találkoztam az osztálytársaimmal, akik mindig azért csúfoltak, mert ... Nem tudok rendesen olvasni. És persze amikor meglátták a kosárban azt a sok könyvet, amikkel épp hazafelé igyekeztem, rögtön rákezdték ... Tényleg nyomorék vagyok, Lou.

Nem kérdezi, hanem csak szimplán kijelenti, amitől még frusztráltabb leszek. Utálom, mikor ócsárolja és szavakkal bántja magát, egyszerűen gyűlölöm, amikor semmibe veszi azt a csodát, amit én úgy imádok benne. Annyiszor, de tényleg rengetegszer szembesítettem már őt azzal, hogy nem érdekel a betegsége, sem az imádnivaló szokásai, én épp ezért szeretem őt, mert más. De persze az egész mindig olyan volt, mintha csak a falnak beszéltem volna ...

Tudom, hogy a világ egyik legnehezebb dolga meggyőzni egy makacs embert arról, hogy nincs igaza, de én mégis megpróbálkozom vele.

A sírás rívás olyan, mint az eső egy szürke napon; utána mindig a szivárvány jön.

- 🦋 -

|Harry|

- Először olvasd el magadban, mert azt mondtad, magadban gyorsabb vagy, mint a gép.

Erre elmosolyodom és bólintok. Nem magával az olvasással van bajom, azt nagyon szeretek. Emlékszem, még általánosban, mikor a tanító néni megkért minket, hogy olvassuk el az adott olvasmányt, mindig én voltam az, aki legelőször kész volt vele. Aztán, mikor már szóban, hangosan kellett volna olvasnom ... Megakadtam. Sosem ment a hangos olvasás. Annyiszor próbáltam már, anya és Gem is sokat tanított, de csak annyit értek el vele, hogy ne dadogjak annyira.

- És ha elolvastad magadban, utána próbálj meg úgy tenni, mintha hangosan olvasnád, csak légy csendben. Figyelj a hangsúlyra, tagolhatod is a szavakat. Mikor úgy érzed, készen állsz, akkor szólj és én szívesen meghallgatlak.

Egy puszit nyom a hajamba, én meg próbálom leplezni az érthetetlenségemet, amit az előbb hallottak iránt érzek. Nem értem, minek kell kétszer elolvasnom, de úgy teszek, ahogy azt ő tőlem kérte; szépen hangsúlyozom a szavakat, ügyelek a tagolásra is. Szinte észre sem veszem, mikor hangom dörmögve a levegőbe száll, halkan motyogva olvasok tovább. Aztán hangom egyre csak erősödik és már nem is dadogok.

Louis büszkén csillogó szemekkel pislog rám, és én nem értem, hogy miért. Mikor befejezem, ő jó erősen magához ölel, majd jól megszorongat. Még az sem érdekel, ha meg is fulladok, csak élvezem, miképp szeretve a karjai közé zár engem.

- Nem dadogtál Harry! Annyira ügyes vagy, te jó ég!

Aztán össze-vissza puszilgatja az arcomat, míg végül ajkai rá nem tapadnak az enyéimre, hogy aztán lágyan csókolni kezdjen. Annyira imádom, mert ezzel mindig elfeledteti minden búmat és bajomat, jutalomként is mindig puszikat kapok, melyekért megéri az összes könnycsepp, melyek a szememből hullnak érte, ha még fáj is olykor.

Nem érdekel a betegségem, nem zavarnak az idióta osztálytársaim sem, csak Louis foglalkoztat, akit én úgy szeretek, mert neki most is, mint mindig, nagyon is igaza volt;

Megéri várni a szivárványra a sírás rívás után.

- 🦋 -