- 🦋 -

|Louis|

Visítva szalad előttem, igyekszik gyorsan kapkodni kecses, őzike lábait, ám mindhiába. Még csak nem is sejti, mekkora előnyt nyújt nekem, hogy régen tagja voltam a városi focicsapatnak. Néhány hosszabbat lépve máris a nyomába érek, a vállára markolva rikkantom el magam;

- Te vagy a fogó!

Azon nyomban már fordulok is meg, turbó módba kapcsolva igyekszem a kert végébe, ott a fa körül szaladgálva akarom kifárasztani a kis pulit. Mivel igazán szép időnk volt ma, még a délután folyamán úgy döntöttünk, hogy kijövünk kicsit a friss levegőre.

Harry lihegve lohol utánam, aztán hirtelen megtántorodik, mikor észre veszi, hogy a fa mellé álltam. Jól tudja, mi van itt készülőben, pontosan tudja. Csak elmosolyodik, még utoljára a hosszúra nőtt tincsei közé túr, melyeket tegnap én magam mostam meg, majd a nyomomba ered. Számolom; sikerül kerek két kört megtennünk a fa körül, én pedig épp fordulnék hátra, hogy csekkoljam, Harry mégis merre jár, mikor már nem kell nagyon nézelődnöm ahhoz, hogy tudjam; épp ebben a pillanatban készül landolni rajtam, hogy háríthassa esését.

Kamilla illata az orromba fúrva magát bódít meg, térdeim megadva magukat hullanak a fűbe, én pedig lehunyom a szemeimet, bár igazából fogalmam sincs, mi értelme. A végén mégis Harry kerül alulra, én pedig a mellkasán feküdve gyönyörködhetek gyönyörű szemeiben. 

- Meg vagy -szólal meg hirtelen, édesen mosolyogva.

Én is elmosolyodom, majd lustán a mellkasára hajtom a fejem, hogy pihenhessek egy keveset. Ő a hátamra simítja kezét, lassú cirógatásba kezd, melynek ereje átüt a pólómon, majd szépen megmelengeti a szívemet.

S én közben végig a tetőn lenyugvó naplementét nézem.

- 🦋 -

|Harry|

- Miért nem mondtad? -érdeklődik aggódva, hangjában enyhe dorgálást vélek felfedezni.

A pultra ültetett, mikor bejöttünk, hogy még véletlenül se tudjak elszökni, bár bevallom; nem is nagyon állt szándékomban. Mosolyogva nézem, ahogy a fiókhoz lép, hogy elő vehesse onnan az ilyen esetekre kitalált vészhelyzet dobozkát.

- Nem nagy ügy, csak egy kis karcolás -felelem, míg ujjammal meg is piszkálom egy kicsit a már régen bevarrasodott sebemet.

Épp akkor ér vissza, egy kisebbet a kezemre is csap, hogy ne szöszmötöljek vele, mert a végén még felszakadhat. Nem én tehetek róla, hogy azok a nyurga lábaim még arra is képtelenek, hogy átlépjék a fa gyökerét. Még szerencse, hogy a kék szemű ott volt.

- Máskor figyelj jobban, rendben?

Mikor a kristálytiszta zafírokba nézek, még az az enyhén csípő fájdalom is rögtön megszűnik, amit a betadine okozott. Ha minden elesésemet követően összebújunk, akkor esküszöm, még a kezemet is eltöröm.

Imádtam minden pillanatát, mert az egész olyan spontán jött és annyira jól esett, hogy azt valójában még szavakba foglalni is nehezemre esik. Louis annyira pici és védtelen volt, akár egy kiscica. Édesen ölelt, finoman a karomat simogatta. Én pedig a hátával és azzal a megannyi tetoválással voltam elfoglalva, melyekbe egyre inkább csak beleszerettem. Egyszer majd rákérdezek; mégis hogy lehetséges, hogy egy ápolónak több tetkója legyen, mint egy rock megszállott motorosnak?

- Elmegyek fürdeni, addig kezd el a sorozatot, rendben? -kérdi, mire bólintok.

- Csokit ehetek? -érdeklődöm halkan, ő pedig mosolyogva válaszol, hogy amit csak szeretnék.

Nem örülök, hogy rászoktatott, mégis ... Képtelen vagyok ellenállni neki. Kezdem megérteni, Gemma miért szereti ennyire.

A kanapéra ülve kezdem el nézni kedvenc szappanoperámat, ám már az első öt percben megunom. Figyelmemet jobban leköti az állandó vízcsobogás, mely a fürdő felől jön. Először próbálok nem nagyon oda figyelni rá, aztán egy ötlet mégis megfogalmazódik bennem, amit utána mindig elvetek, a végén viszont mégis a fürdőszoba ajtó előtt kötök ki, kezemet a kilincsre tapasztva. Halkan kopogok a sötét fán, és csak imádkozom, hogy ne küldjön el.

- Igen?

Zöld utat kapva már bent is vagyok, hogy aztán Louis-val találjam szemben magam, kit eltakar az a sok hab, akár a kisgyerekeket azokon az ősrégi, baba fotókon. Arcát pír fogja el, látszik rajta, hogy nem sejt semmit, halvány lila gőze sincs arról, hogy mégis mit akarok én itt. Igazából nekem sincs.

- Segítsek valamit?

- Elvagyok.

- Biztos?

- Ühhüm.

Egy nagyot sóhajtva szinte másodpercek töredéke alatt szelem át azt a picinyke távolságot, mely közöttünk van. Fogalmam sincs, mi lel engem, az sem érdekel, ha holnap reggel fogja magát és összecuccol, majd lelép, most erre rohadtul szükségem van. Egy szót sem szólva hozzá tapadok ajkaira, melyre egy kis hab került, de még a szappan kamilla íze sem nagyon izgat; csak csókolom őt. Kis keze a karomra markol, míg a másikkal a hajamba túr, úgy húz jó közel magához. Ügyetlen vagyok, hiszen ez életem legelső csókja. Örülök, hogy nem tol el magától, hanem finom nyelvcsapásokkal tanít, amiket imádok. Vizes tenyerével össze-vissza tapogat, én pedig teljesen elveszek. Istenem ...

Ilyenek ezek a naplementék a háztetőn is; őrültek.

- 🦋 -

ú r i s t e n ...
fogalmam sincs, mit tettem, csak leírtam azt, ami éppen jött. nem sietjük el, ugye? ♡