- 🦋 -

|Harry|

Mindhiába, Louis teljes némaságba burkolta magát, nem kíván nekem felelni szinte semmire, miképp utunk célpontját sem képes elárulni nekem. Annyit mond csupán, hogy ne aggodalmaskodjak annyit, nem megölni készül engem, azt biztos nem egy erdőben tenné meg. Ez kicsit megnyugtat, ugyanis végig magasra nyúló, sűrű fák mellett kocsikázunk ...

Alig egy óra zötykölődés után egy hófehérre mázolt, emeletes ház előtt állunk meg. Abban biztos vagyok, hogy egy család lakja, a kiskertben megannyi gyerek játék pihen szétszórva a gyepen, mintha csak épp egy csatateret látnék. Nagy kedvem lenne rendet rakni ott ...

A tornácon egy középkorú hölgy vár minket, lábába aprócska kezek csimpaszkodnak, onnan lesnek ki félve kíváncsi, tenger kék szemei. Most már tudom, miért olyan ismerősek számomra azok az íriszek.

- Ha most közlöd velem, hogy ő igazából a feleséged, az a cuki kölyök meg a fiad, hát én menten sírva fakadok!

Kisebb kiakadásomra csak hangos nevetéssel válaszol, majd szorosan átölel. Már fogalmam sincs, mit kéne hinnem a helyzetről ... Viszont amit közöl velem, az mindent felülmúl.

- Ő az anyukám, Harry. Az a cuki kölyök meg az öcsém, ha annyira tudni szeretnéd.

Édes mosolyától megszédülök, azt sem tudom, hova kapjak ijedtemben. Kicsit szégyellem is magam, lehajtott fejjel igyekszem megigazítani az öltözékemet, ugyanis egyáltalán nem úgy öltöztem, hogy engem most Louis be tudjon mutatni a családjának. Úgy nézek ki, mint egy kismama a jóga napján, a csíkos pólóm is maszatos, ugyanis leettem pudinggal ... A hajam szénakazal, fogadni mernék, hogy még az arcom is krémes a nutella után ... Legszívesebben elásnám magam.

- Gyönyörű vagy göndör! Anya biztosan imádni fog! Így legalább, ha a kicsikkel játszol, nem kell majd aggódnod a ruhád miatt, még a sárban is hempereghetsz velük.

Ezzel sikerül felvidítania, már én is vele együtt nevetek. Imádom, hogy képes olvasni a gondolataimban, így sem érzem magam annyira egyedül, hiszen tudom, hogy ő mindig itt van és lesz is nekem.

- Azért remélem anyukád nem fogja sajnálni tőlem a csokit ...

- Haha, csak szeretnéd. Annyival fog tömni, hogy a végén már utálni fogod.

Ettől megnyugszom. Felőlem hatszáz táblát is tolhatnának elém, akkor sem utálnám meg a csokit; soha.

- Már azt hittem a kocsiban alszotok, úgy oda nőttetek.

- Még nem is ebédeltünk anya, hova aludnánk? -vág vissza a kék szemű, majd kacagva anyja köré fonja karjait.

Alig egy másodperc múlva gyerekek szaladnak ki a házból, mind Louis nevét kiáltják. Csoportos ölelés folyik a tornácon, én meg csak állok a felhajtón, mint egy szerencsétlen ... Még azt sem bánnám, ha valaki épp most kívánna ideparkolni.

- Anya és a többiek, ő itt Harry!

Louis felém mutat, mire minden kíváncsi szempár rám szegeződik. Elveszek abban a rengeteg óceánban, melyekkel most farkasszemet kell váltanom, mintha a kék szemű klónjaival állnék pont szemben.

Az a Harry? -érdeklődik az egyikőjük, s mikor Louis mosolyogva bólint, a lány felém lép, aztán szorosan magához ölel. Nem szól egy szót sem, a többiek mind követik őt, még a legkisebb is, ki az előbb még félve bújt édesanyja lába mögé.

Kamilla illatuk van és annyira édesek, hogy egy perc alatt feloldódom a társaságukban. Sorra mutatkoznak be nekem, annyi nevet hallok egymás után, hogy alig bírom megjegyezni őket. Az egyikőjük azt akarja, hogy az ölembe vegyem őt, míg valaki a hajammal játszik, szinte magukkal szippantanak, de egyáltalán nem bánom, mert irtózatosan aranyosak mind.

- Megmutassuk neked a kutyákat? -kérdi Phoebe, mire mosolyogva bólintok.

- Nehogy! -kiáltja hirtelen Louis, majd ő is közénk ül. - Azok vérszomjas ebek, Harold. Az egyik múltkor meg is harapott, itt.

Csuklóját a kis Ernest felé mutatja, ki serényen keresi a harapás nyomát, sikertelenül. Aztán Louis elkiáltja magát, hogy Boo!, mire sokan felsikítanak, köztük én is.

- Apple, a golden retriever kutyánk három hónapja babázott nekünk egy csomó kiskutyát, asszem ... Tizet! Ott vannak hátul, a nagykertben -magyarázza nekem Daisy, mire felcsillanak a szemeim.

- Megnézhetem őket?

- Persze!

Aztán mind felpattanunk, kivéve Louis-t, hogy a hátsó udvarra szaladjunk, ahol a kutya mennyország fogad engem, golden retriever babák szaladgálnak össze-vissza, a szívem pedig megáll egy pillanatra.

Kiskutyák mindenütt!

- 🦋 -

|Louis|

Harry jól el van a többiekkel, a kutyák is befogadták őt. Azóta a kiskertben is rendet rakott, amiért anya meg is szidott kicsit, hogy miért hagytam én a vendégünknek, hogy dolgozzon, hiszen nem ezért lett meghívva. Harold viszont kimentett minket azzal, hogy ő otthon is ilyen, mások helyett takarít, szóval szívesen tette.

Anya egyébként imádja a loknist. Tetszik neki, hogy mindenhez hozzá tud szólni, okos válaszai vannak, sok mindenhez ért. Nem mellesleg örül neki, hogy ilyen jól kijön a tesóimmal, szerinte nála jobbat nem igen találhatnék. Aranyos és kedves, szívesen segít mindenkinek. Még a kiskutyák is imádják őt! Talán tényleg ő az igazi ...

- Aki nem jön ebédelni, az majd ehet a kutyakajából! -kiált ki anya, mikor elkészülünk az ebéddel.

Először Harry is segíteni akart, de anya jól a seggére csapott a törlő ronggyal, mire a kis göndör azonnal visszavonulót fújt magának.

Egy perc múlva sikítozó kisgyerekektől telik meg az ebédlőnk, anya alig bírja őket csendre inteni. Aztán Harry-nek sikerül, mikor annyit mond, hogy aki nem marad csendben, annak nem jár a desszertből, helyette ehet majd kockacukrot. Imádom, hogy így hallgatnak rá és hogy ennyire ért a gyerekek nyelvén.

Imát mondunk, majd enni kezdünk. Harry segít felszelni a húst a kisebbeknek, nekem pedig elolvad a szívem. Most igazán boldog vagyok, teljesnek érzem magam. Hiszen itt van velem az, aki a mindenséget jelenti számomra, és a családom is, akik igazán fontosak nekem.

Nem is kell több ennél.

- 🦋 -

Ebéd után a kicsiket délutáni alvásra küldjük, a lányok sétálni mennek kicsit, csak hárman maradunk. Anya elnyúl a kanapén, most végre van egy kis ideje magára is. A kutyusok is kidőltek, minden nyugodt. Harry pedig egyre kíváncsibb, a szobámat szeretné megnézni. Mondtam neki, hogy ne várjon tőle nagy csodát, régen jártam már benne, a díszek is körülbelül a tini koromból maradtak fent, minden ősrégi. Megesküdött, hogy nem fog nevetni, csak mutassam már meg neki végre.

- De esküdj meg, hogy ...

- Louis! Az istenedet, én betörök!

Nem is vár tovább, szinte beront a szobámba, alig győzöm utol érni őt. Nem szól egy szót sem, csak áll az ajtóban, csendben pillantgat körbe, mintha épp elemezgetne.

- Hát ez lenne az ...

Pasztell színű zöld falak, focis poszterek, a régi számítógép, a kockás lepedőm. Minden annyira a kétezres évek elejére emlékeztet itt, hogy legszívesebben elásnám magam. Annyiszor könyörögtem már anyának, hogy csináljon belőle vendégszobát vagy bármi mást, csak így ne hagyja. Nos, mintha csak a falnak beszéltem volna. Senki sem tudta rávenni őt arra, hogy a szobához nyúljon, szerinte ez is egy darab belőlem, a szomorúbb napjain akad, hogy itt is alszik.

- Nagyon tetszik -feleli végül, mire felsóhajtok.

A háta mögé lépek, karjaimat a dereka köré zárom. Örülök, hogy most minden szép és jó, ennél nincs is szükségem többre.

- Szeretnél aludni?

- Még szép! -fordul meg kezeim között, hogy egy finom csókot nyomhasson ajkaimra.

Csodálatos.

- 🦋 -

ugh, bocsi az előbbi értesítés miatt, már megint félre nyomtam 🤦‍♀️

viszont itt a rész és hát ... már vagy három napja próbáltam megírni xd
sosem tetszett, amit elkezdtem, és hogy őszinte legyek, ezzel sem vagyok teljesen megelégedve ...

*nem is én lennék amúgy*

viszont itt van, a lényeg pedig az, hogy nektek tetszen, én nem számítok :))

az a nem tudom mi pedig még mindig én vagyok a profilomon, nem kell megijedni, bahaha

imádás, tündérek ♡♡♡