- 🦋 -

|Harry|

Öt kínkeserves nap, ennyit bírok ki nélküle. Az ajtóban állok egy hatalmas, teli bőrönddel és az útlevelemmel, és csak zokogok Gemma karjaiban, mint egy félőrült. Annak is érzem magam, nagyon is. Csak állok ott nyakig sálba és kabátba bugyolálva, nővérkém pedig épp azon van, hogy lebeszéljen engem erről az egészről, szerinte csak túlreagálom a dolgokat, már majdnem túl vagyok a felén, nem most kéne összerogynom és feladnom. Ez még annál is rosszabb, mikor összevesztem a kék szeművel, mert most még csak itt sincs, hogy jól leordítsam a fejét, vagy csak kötekedni tudjak vele ...

- Ah-annyira nehéz -zokogom Gem pólójába, hiányolom Louis mámorító illatát.

- Tudom öcsi, tudom -mormogja a hajamba ringatózás közben.

Hiányzik a szeme színe, a mosolya, a rendezetlen haja, amit mindig én fésültem neki a helyére és hiába, hogy utálta úgy hordani, mindig megengedte, hogy a helyükre tegyem rakoncátlan tincseit. Hiányoznak a játékai, az édességei, nélküle a nasizás sem ugyanaz már ... Hiányzik az, hogy összebújjunk, hogy megmossa a hajam, hogy reggelit készítsen nekem. Hogy szaladgáljunk a kertben és bohóckodjunk, hogy táncikáljon a tűzhelynél, amikor főz. Hogy felolvasson nekem, hogy csókoljon és incselkedjen, hogy szeressen. Mindene hiányzik, még a kicseszett hibái is. Mert azok tették őt igazivá, az én drága Louis-ommá.

S ez az őrült hiányérzet engem teljesen felemészt.

- 🦋 -

|Louis|

Nem tagadom; minden perc őrülten nehéz, mintha csak ólom lábakon járó évezredek lennének, üres légvételek. Minden este álomba ringatom őt a hangommal, sírástól duzzadt ajkai közben halk imát mormolnak, hogy ne hagyjam el, ezért csak bámulom álomszép testét, mint egy megszállott, mígnem engem is el nem ragad a nyugalom. Legszívesebben repülőre ülnék, még a munka sem érdekelne. Harry viszont megtiltotta nekem. Azt mondta, ha miatta hagyom ott a munkámat, többé nem szól hozzám, soha. Pedig mennyivel könnyebb lenne ...

Nem érti meg, hogy csak megkönnyíteném ezzel az életünket, hiszen a fenébe is; ezek a két hetek őrjítőek.

Utálom, hogy mikor vele voltam, szinte el is tűnt egy pislantás alatt, most viszont olyan, mintha soha nem akarna véget érni ... Szerintem megbolondultam.

Minden hívásban olvasok fel neki egy újabb idézetet a könyvből, ez ma sincs másképpen;

- ,, Hogy el tudjak aludni
el kell képzelnem a tested
amint az enyém mögé gömbölyödik
kifli a kiflibe simul
és hallom a lélegzeted hangját. "

- Ez valamiért ismerős -kuncogja el magát, majd álmosan megdörzsöli a már így is vörös szemeit; viszket neki.

- Holnap borogasd le a szemed, jó?

- Nem akarom, hogy holnap legyen! Én azt akarom, hogy végre elmúljon ez az egész.

Durcázik, most ez jön. Az egész olyan, mint egy előre megírt forgatókönyv. Sírva csatlakozik a videó hívásba, elmeséli mennyire hiányolt már és azt, hogy utálja az időt, amiért nem akar telni. Aztán lenyugtatom. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán ismét eszébe jut, hogy egyébként nem is vagyok ott vele igazán, szóval megint sírásba kezd.

Nem utálom ezért, hát miért is utálnám? Még ilyenkor is mérhetetlenül aranyos, hogy így aggódik, ha haza érek, majd jól meg is szorongatom, s biztosan nem engedem el őt legalább egy napig.

- Aludj, göndör. Rád férne.

- Vigyázol rám? -kérdez vissza, mikor már a takarója alá bújik be, édesen csillogó zöldekkel bámul rám.

- A csillagoknál is jobban, ígérem.

Egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, így csak elnézem őt, s hagyom, hogy az idő tovább teljen, bármennyire is lassan teszi néha. Az egyetlen, ami képes teljesen kikészíteni, az nem más, mint a háborgó hiányérzet, ami a szívemben tombol, mikor arra gondolok; mi mindent tudnánk csinálni, ha nem választana minket most el egy repülőút és egy kicseszett munkahely ... Ha bele gondol az ember, mindez semmitmondó.

S talán nem is lehetetlen.

- 🦋 -

uh, kicsit rövidke lett és talán picit szomorú, de a következő mindenképp kárpótlás lesz majd, ígérem !!!

♡♡♡