,,Tudod milyen érzés egyik pillanatról a másikra mindent elveszíteni? Hát én át éltem..."

Fény. Ez az első emlék képem. Amikor megszülettem és megláttam a világ fényét.
Most 12 éves vagyok. Anyuval ketten élünk, ugyanis apu 3 éves koromban meghalt. Suliban szinte mindenkivel kijövök. A kedvenc színem a lila és a méregzöld. A hajam is ezekben a színekben pompázik. A szemeim félig lilák félig sárgák. Igen tudom... furcsa a szemszínem, de nekem tetszik és így születtem.

Na de! Most épp a suliba készülődök. Amint kész vagyok lemegyek reggelizni. Majd elindulok.

-Szia Nova!!-fut oda hozzám majd ölel meg drága jó barátnőm Annemari.
-Neked is szia Ann!-köszönök vissza.
Eggyütt megyünk órára. Matekkal kezdünk. "Szuper!" Olyan lassan telnek az órák.

...

Végre!! Vége a napnak! Mehetek haza. Éppen pakolok össze. Épp a füzetemet raknám be a táskámba amikor meghallom Ann hangját.
-Nova! Hazakísérsz?-mondja bociszemekkel. Ránézek és már épp mondanám, hogy persze, de felsikít.
-Áááá!!! Nova! Lángol a füzeted!!
Ekkor vettem észre, hogy lángralobbant a kezemben a füzet. Gyorsan eldobtam majd a kezemre néztem. Fénylenek a kezeim! A többiek riadtan néznek rám. Miért?! Hogy?! Nem értem.
-Tudod mit? Inkább menj haza. Nem kell hazakísérned.-mondta Ann, majd elviharzott a többiekkel együtt. Gyorsan elpakoltam és futok haza. Amikor hazaértem elmeséltem anyámnak mindent. Nem lepődött meg csak csalódott/szomorú képet vágott.
-Mi a baj anya?-kérdezem aggódva.
-Kicsim. Neharagudj anyára.
-Már miért haragud ék?-kérdezem értetlenül.
-Nem mindent mondtam el rólad kapcsolatban.
-Mi? Anya. Miről beszélsz?
-Drága Novarisom. Te különleges vagy. Fénylő végtagokkal születtél meg, de én így is szerettelek. Apáddal imádtunk kezdettől fogva.
-Mi?-még mindíg nem fogom fel.
-Akarod tudni, hogyan halt meg édesapád?-bólintottam értetlenül-Három éves voltál amikor előjött először a képességed. Éppem a játszótéren voltunk és az egyik kislány elvette tőled a játékod, erre te megégetted. Azonnal hazahoztunk téged, de az anyja szólt a hatóságoknak. Eljöttek hozzánk és el akartak vinni. Apád ezt nem hagyta. Azt mondta keressem fel az egyik barátját. Ő majd segít és tudja mit kell tenni. Én felkaptalak és futottam veled a megadott helyre, már csak egy fegyverlövést hallottam és sírva futottam tovább. Apád a te védelmezésed közben halt meg. Akkor megfogadtam, hogy bármi áron megvédelek. Mégha ez azt is jelentette, hogy nem tudhatsz az erődről és az emlékeid kitörlődnek.-nem bírom tovább. Hogy tehette? Miért?
Egy könycsepp végigfolyik arcomon majd elszakadt a cérna.
-Hogy tehetted!?-ordítok zokogva anyámra, majd felfutok a szobámba és bezárkózok.
Miért? Miért kellett kitörölni az emlékeim? Hogy tehette? Miért halgatott az erőmről? Miért!?
-Kincsem neharagudj! Kérlek ne haragudj rám!-hallom az ajtó másik oldaláról.
-Hadj békén! Menj innen! Nem akarlak látni!-ordítom teli torokból. Anya még egy darabig kérlel, hogy neharagudjak, de nem érdekel. Csak zokogok tovább csendben, és próbálom megemészteni ami velem történik.

*Egy évvel késöbb*

Egyre többször jön elő az erőm. Anyámmal nem sokat beszélek azóta mióta tavaly... tudjátok. A füzetes eset óta a suliban is kiközösítenek és töbször is megvertek már, mert azt mondják szörnyeteg vagyok a képességeim miatt. De ami a legjobban fáj, hogy még a legjobb barátnőm is elhagyott. Ann azóta nem beszél velem és ha hozzászólok azonnal lelép. Egy ideíg a lázadozásom tárgyaként beálltam bandatagnak a rockosokhoz. Átvettem egy kicsit a stílusukat amíg ott voltam. Minden nap cigiztünk a suli elött és folyamatosan piával kínáltak, de én nem ittam. Soha. Már akkor elegem volt. Egyszer akartak megkínálni füves cigivel. Na akkor léptem le. Betelt a pohár. A stílus megtettszett és rajtam ragadt.
Mostpedig itt vagyok nyáritáborban az osztállyal. Nem szólok senkihez, még a szobában is egyedül vagyok. De ez pont jó így. Holnap indulunk haza hála az égnek.

*másnap már otthon*

Épp szállunk le a buszról amikor megragad az egyik osztálytársam és elvonszol egy bokorig a suli mögé ahol ledob a földre. Többen is vannak itt. Körbeállnak és rugdosni kezdenek.
-Elég! Könyörgöm! Hadjatok!-ordítom a dühtől remegve. Nem hagyják abba. Érzem, hogy valami kitörni készül belőlem.
-Mivan szörnyeteg?!-kérdezi gúnyosan az egyik gyerek. Ennyi. Valami elpattant bennem. Érzem ahogy a szemem lassan izzani kezd és felemelkedek. Belülről égek a dühtől. Már nem én irányítok. A szemem fénysugarakat lő amivel megégeti az embereket körülöttem. Ezek után meglátom anyut aki látta a történteket.
-Azonnal mennünk kell!-mondja anyám és húzni kezd haza.

*otthon*

-Anya én. Én nagyon sajnálom. Nem akartam.
-Semmi baj kicsim majd késöbb megbeszéljük, de most sietnünk kell, különben megtalálnak.
Kopogtattak az ajtón.
Két fegyveres ember áll az ajtóban.
-A lányáért jöttünk. Adja át őt.
-Nem! Azt már nem.
A férfiak belökik anyámat az ajtón és rámnéznek.
-Velünk kell jönnöd!
-Nem megyek sehova!-ordítottam, mire az egyik rám tartotta a fegyverét és készült elsütni. De mire eldördült anyám állt elöttem.
-Menekülj kicsim.
-Ne!
Ekkor összerogyott elöttem és többé nem kelt fel. Engem elöntött a düh és amire feleszméltem a katonák a földön feküdtek.
Elindultam egyedül a nagyvilágba, nem tudtam, volna ott maradni, megint megtaláltak volna...

Már második napja vándorlok egyedül az utcán. Ez idő alatt megtanultam ezt-azt a képességemről. Például, hogy hogyan tudok égetés nélkül világítani, vagy hogy tudok lebegni és, hogy hogyan tudom egy bizonyos testrészemre korlátozni a fényt. Világéletemben féltem a sötétben, ezért mindíg világítottam, ha este volt.
Most is este van. Éppen egy sötétebb helyen megyek keresztül és a kezemmel világítok. A földön üvegszilánkok hevernek. Az egyik szilánkra rámegy a fénysugaram. Gyönyörű látvány kíséri. Az üvegszilánk körül egy kisebb északi fény szerűség alakul ki.
-Káprázatos.-mondom magamnak.
A tenyeremben összegyűjtöttem egy csomó szikánkot. Rávilágítottam és ami fogadott attól elált a szavam.
Ennél szebbet még nem láttam. A fény gyönyörű és melegséget árazt. Csillogó szemekkel nézem az fényemet. Ezt én hoztam létre. Rájöttem, hogy nem csak pusztítani tudok.

*másnap este*

Épp egy csapat idegen elől menekülök akik igaz nem tűnnek veszélyesnek, de félek. Megláttak. Futok tovább. Egy sötét sikátorban kötöttem ki, ezért világítani kezdek.
-Szépen ragyogsz.-hallottam a hangot de nem láttam hozzá embert sehol
- Ki...ki van ott ?!-riadtam meg.
-Ne félj nem fogunk bántani. Én és a barátaim is különlegesek vagyunk, ezért nem látsz.-hallatszott közelebb a hang és kezdtem lenyugodni
-Ti is különlegesek vagytok ?
-Igen. És nem fogunk bántani. Segíteni akarunk, de csak akkor tudunk ha hagyod -válaszolt a hang.
-Segíteni ? Hogyan?
-Otthont adunk és megtanítunk használni a képességeid. Ezután ha akarsz el is mehetsz. Mi csak segítünk, nem kérünk semmit. Te döntessz.-mondta a hang. Átgondoltam a dolgot és arra jutottam hogy jól jönne nekem ez a segítség és a tető a fejem felé. És az sem utolsó hogy azt mondta a hang hogy akkor megyek el amikor akarok.
-Rendben. Elfogadom a segítséget. Rám férne.-túrtam a hajamba idegesen.
-Örülök.-jelent meg elöttem a hang tulajdonosa. Úgy 186cm magas sápadt bőrű szürke hajú srác óceánkék szemekkel
-Gyere. Vissza viszlek a többiekhez oké ?-nyújtotta a kezét a helyes idegen
-Oké -fogtam meg.
-Ethan vagyok. Téged hogy hívnak ?-kezdtünk a csapat felé sétálni kézenfogva.
-Novaris, de röviden csak Nova...

(Sziasztok! Itt is lenne egy új story. Az egyik barátnőmmel kezdtük el ezt írni aki nincs wattpadon, de az "írói álneve" Lexy. Remélem tettszeni fog. A folytatásig pedíg sziasztok!)