(btw imádom őket úgy hárman, mint egy család, csak valahogy bele kellett építenem a readert a sztoriba, szóval senki ne bántson érte, semmi bajom Yorral:D)

~𝐿𝑜𝑖𝑑 𝐹𝑜𝑟𝑔𝑒𝑟~

Dideregve álldogálok kint, a nevetségesen nagy lakóház előtt, miközben arra várok, hogy a Forger család valamelyik tagja kinyissa nekem az ajtót. Ez meg is történik, elég hamar ugyanis, talán két perccel később a családban lévő legkisebb kivágja az ajtót, és hatalmas mosollyal üdvözöl.

-Már vártunk téged, [Név]! -szól, aztán nekem rohan, hogy át tudjon ölelni. Mielőtt viszonoznám tettét, az utolsó pillanatban megtámasztom az egyik kezemmel az ajtót mégpedig azért, hogy az ne csapódjon be, hiszen Anya gondtalanul elengedte.

-Siettem ahogyan csak tudtam. -simítottam párszor végig a hátán és egy halvány mosoly terült el az arcomon. -Viszont mi lenne ha bemennénk? Nehogy a végén még megfázz itt nekem. -ajánlom fel, mikor érzem, hogy a kislányt kirázza a hideg, ez pedig engem is emlékeztet, hogy december van és lassan éjfélt üt az óra, ami egyenlő azzal, hogy borzalmas mínusz fokok uralkodnak kint. Anya felnéz rám, miközben hevesen bólogatni kezd, aztán pedig engem elengedve megfordul és bevágtat az épületbe. -Hogyhogy nem alszol még egyébként? Már igen késő van. -

-Apuci említette, hogy átjössz, mikor írtál neki, ezért egyszerűen képtelen voltam. -néz fel rám gyönyörű szemeivel. -Mindenképpen megszerettelek várni. -mondata megmelengeti szívem és újra rámosolygok.

-Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, én sem így terveztem. - a kislány megrázza a fejét, mintha semmiség lenne az, hogy közel az éjfélhez ő még mindig ébren van, engem várva. Engem, aki kész csődtömeg lelkileg jelen pillanatban.

-Holnap úgy sincsen iskola, és így Bonddal is többet tudtam játszani, mint szoktam. -az indokával úgy tűnik megnyugtatni akar, de nem sikerül neki, hiszen a bűntudat még így is végig száguld bennem

---

Talán hajnali fél kettő lehet, mikor Anyat Loid végre az ágyába tudja könyörögni, s mikor ez megtörténik, a lányt pár pillanat után úgy elnyomja a mély álom, mint akit éppen agyonütöttek. Én ez idő alatt, a nappali padlóján foglalok helyet, a nagy fehér kutya mellett, akinek a feje az ölemben landolt és ott tért nyugovóra vagy egy 10 perce. Az ajtó halk csukódására a férfi felé emelem a tekintetemet, aki csak halvány mosollyal viszonozza ezt a cselekedetemet.

-Teljesen kidőlt. -lép közelebb, majd a kanapé vagy a fotel helyett, inkább ő is a földre telepszik le és a kutyának a hosszú, puha szőrébe temeti egyik kezét.

-Hát, most tényleg nagyon sokáig fent volt miattam. -nézek a szemeibe, melyeket mindig is annyira szerettem valamilyen oknál fogva. -Pedig azt hittem már rég alszik ilyenkor. -

-Általában igen, de most szokásához híven makacs volt és kijelentette, hogy addig nem hajlandó lefeküdni, amíg nem lát újra téged, mivel két hete nem találkoztunk veled annak ellenére, hogy kisujjesküt fogadtál vele, hogy másnap újra lát majd. -hadarja el a pici indokait, ami miatt egy szomorúbb mosoly húzódik az arcomra, aztán pedig levezetem Bondra a tekintetemet. 

-Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de kellett egy kis idő feldolgozni mindezt. -szólok, s közben körbe mutatok a lakáson. Loid bólint, miszerint teljesen megérti a távollétem okát. Majdnem egy fél évvel ezelőtt, ez az egész hadművelet előtt, míg egy másik megbízásban, más álnévvel, más álcájában megbújva volt alkalmam megismerkedni vele, ezzel a titokzatos férfival, akinek a közelébe jutni nem egyszerű. Mégis valahogy nekem sikerült nagy nehezen, de mielőtt bármi is alakulhatott volna belőle, jött ez az ügy -és Yor -, így teljesen másodhegedűsnek éreztem magamat, egy házasember szeretőjének, aki éppen szétakarja szedni, ezt a kedves kis családot. Ezt a szerepet pedig nem szerettem volna betölteni, ezért mikor megalapult a Forger család és elsőnek találkoztam Anyaval és Yorral, azt mondtam Loidnak, hogy felejtsen el, s én is így teszek, mert nincs szívem ezt tenni velük. Főleg, hogy ha hármójukra néztem bármikor rájöttem, hogy mennyire illik rájuk ez a szerep, én pedig nagyon nem tartozok közéjük. Tényleg, őszintén kiakartam hátrálni ebből, akár másik városba is költözni, de Loid nem engedte, azt mondogatta nekem; régóta nem érzett így senki iránt, és nem akar engem elengedni, ezért maradjak vele. Idióta módjára jómagam pedig így tettem. Hittem neki, és hagytam magamat teljesen belé bolondulni, nem gondolva arra, hogy esetleg később mekkorát fogok koppanni és mennyire a mélybe fog taszítani, ha végül úgy döntene velük marad. De akkor sem rá haragudnék,  hanem saját naivságomra, amiért ennyire hagytam magamat sodródni az árral.

-Ide hallom, hogy kattogsz valamin. -szakít ki gondolataimból Loid, miközben átkarol, én pedig a fejemet a vállának döntöm és beszívom kellemes illatát, ami mindig úgy megdobogtatja a szívemet. -Tudod, nekem is hiányoztál. -teszi hozzá halkabban, a fejét pedig az enyémnek támasztja. Egyetlen mondata miatt lerombolódik az a gyenge fal, amit magam köré pakoltam, és érezem, ahogy a szemeimbe könny gyűlik, ezért sűrűbben kezdek el pislogni, hátha ez meggátolja elérzékenyülésemet. 

-Ti is nekem. -szándékosan többesszámban válaszolok neki, hiszen Anyat, ez a pár hónap alatt nagyon megszerettem, és megmelengedte a szívemet az, ha nem is teljesen, de a pici lány is viszonozta ezt, mármint ha nem így lenne, nem maradt volna csak azért fent, mert Loid említette az érkezésemet, és nem verte volna ki értem a hisztit, ugye? -Annyira sajnálom, hogy sokáig voltam távol, tényleg nem gondoltam, hogy eddig eltart. -emelem meg a fejemet egy pillanatra, közben akaratlanul is elcsuklik a hangom. Loid elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy szembe forduljon velem -amennyire ez megvalósítható Bond miatt-, az arcomat pedig a két keze közé fogja, aztán pedig közel hajol hozzám, hogy hosszasan megtudjon csókolni, emiatt egy kicsit, de tényleg egy picikét megnyugszom.

-Sajnálom. -mondja halkan, a homlokát meg az enyémnek dönti. -Annyira sajnálom. -nem csak a mostani, kialakult helyzetre érti ezt és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Mindig is bántotta a csőrét, hogy véleménye szerint nem tudta megadni nekem mindazt, amit alapvetően megérdemelnék, még akkor is miután tudattam vele; teljesen megértettem miért nem tud igazi, rendes randira elvinni, vagy néha miért nincsen rám ideje.  Óvatosan a kezére vezetem a sajátjaimat, mielőtt egy "nincsen semmi baj" elmormolása után rajtam a sor, hogy megcsókoljam őt. Loidot már kiismertem annyira a hónapok alatt,  mennyire nem szereti azt, ha szomorúnak lát, főleg akkor, ha ő az oka, szóval megtanultam lenyelni a békát és kifelé azt mutatni, mennyire boldog vagyok és hálás, hogy ő van nekem. Ami így is van természetesen, de néha csúszhat hiba a rendszerbe és én is kiborulhatok, amikor már tele az a pohár, ezzel meg ő maga is tudatában van. Talán jobban is, mint kellene.