Isabella szemszöge:

Tovább küzdöttem az engem tartó két férfi ellen, összeszorított fogakkal rúgdostam őket, de csak kinevettek. Rettegtem a hajó közelében lenni, mert ötletem sem volt, Harry hogyan fog reagálni. Próbáltam hatni ezekre a kalózokra, de nem hallgattak rám.

"Ne próbálj elszökni, te idióta! Boldognak kéne lenned, visszaviszünk a férjedhez!" a szívem megállt egy pillanatra, miközben egyre jobban tudatosultak bennem a történések.

...Harryhez visznek? Már túl rég volt, hogy a férjemnek hívta őt bárki is... de mégis, vajon boldog lesz vagy rettentően dühös, hogy újra láthat? Kétségeim vannak... vajon még mindig dühös rám? Vagy már el is felejtett?

Nagy megkönnyebbülés volt, hogy Layla az édesanyámmal maradt. Nem akartam, hogy így lássa az apját. Nem akartam, hogy tudja, hogy az apja egy könyörtelen, dühös ember. Azt a Harryt akartam, hogy megismerje, akibe én is beleszerettem, de erre már nem sok esélyem van.

"Mégis miért kötött ki itt? Honnan tudtátok, hogy itt van?" kérdeztem kíváncsian.

"Négy évvel ezelőtt kikötött egy másik angol kikötőben. A katonaság megpróbálta megtámadni és letartóztatni őt, de cserébe az egész várost darabokra lőtte. A hallottak alapján az emberek a környező városokból is látták a füstöt és a tüzet. Alig élte túl néhány ember. Elvitte amire szüksége volt, és már ment is tovább. Azóta minden ország tart a Torokmetsző kalóztól, ezért hagyják, hogy azt tegyen amit akar, csak ne kezdjen harcot." ledöbbenve hallgattam szavait.

Ez nem lehet igaz... ugye?

"Torokmetsző kalóz? Ez egy becenév?" érdeklődtem összezavarodva.

"A hajósok ezt a nevet adták neki. Könyörtelen és kegyetlen, és elég ember torkát vágta már el, hogy kiérdemelje ezt a nevet. Már három éve így ismert. Nem tudtad?" kérdésére fejemet ráztam.

"Ez megmagyarázza, hogy miért van itt. Ne okozz több gondot, jó? Csak egyezséget kötünk, és kész." megállás nélkül kutattam az ismerős arcok után a hajón, de se Niallt, Louist vagy Shaylát nem láttam.

A két férfi a kapitány részlegének ajtaja elé vittek. Feléledt bennem a boldogság, mikor megláttam Louis összezavarodott és kétségbeesett arcát. Még mindig itt volt, és életben volt.

"Bella?" erőteljesen bólogattam, képtelen voltam megszólalni. 

"A kapitánynak hoztuk őt." mondta az egyik csapdába ejtőm.

"Nem hiszem, hogy jól fog elsülni." morogta Louis. "Megnézem fogad-e titeket. Ha nem, azonnal meghaltok." mondta, majd eltűnt a kapitány részlegének ajtai mögött. A szívem olyan erősen dobogott, azt hittem az egész hajó tőlem zeng. Nem álltam készen, hogy újra lássam őt.

És ha nem akar velünk beszélni... mind meghalunk.

Louis érzelemmentes arccal tért vissza. Készen álltam arra, hogy nemleges válasz esetén fussak az életemért.

"Menjetek." a két férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Még nem haltunk meg. Hátranéztem Louisra, de ő szomorú arccal sietősen tovább haladt.

Az ajtó becsukódott mögöttünk, a két férfi a térdeimre kényszerített. 

Elkerekedett szemmekkel néztem a férfit, aki úgy ült a székében, akár egy király. Haja rettentően sokat nőtt, sötét és gonosz tekintetétől kirázott a hideg. Lenézően figyelt engem, ijesztő tekintetétől mozdulni sem mertem. 

Sötét karikák díszítették szemeit. Nem viselt inget, csak egy megviselt fekete köpenyt, ami engedni látta a felsőtestét és egyik alkarját. Szintén fekete nadrágja térdeinél kiszakadt, és majdnem mindenhol sötétvörös foltok ékeskedtek. Fedetlen alkarján egy félig gyógyult vágás kapott helyet. Nyakában egy csontokból készült nyaklánc volt, amit tudni sem akartam, kinek a csontjaiból készült.

Képtelen voltam megszólalni. Ez nem az a férfi volt, akit én ismertem. Akárki is ült előttem... megijesztett. Nem tudtam ki ő többé.

"Miért hoztátok ide?" kérdezte mély, rekedt hangon és szemeit végre a két férfire szegezte, akik legalább annyira rettegtek, mint én. 

"N-nos, ő a f-f-feleséged... azt gondoltuk, m-magad mellett akarod tudni." dadogta az egyikük.

"Ha magam mellett akarnám, rég megszereztem volna, nem gondolod?" mosolyodott el önelégülten.

"Gondoltuk segítünk... hogy cserébe biztonságosan hajózhassunk." suttogta idegesen a másik, Harry szemeit forgatta és felállt, úgy nézett le a két kalózra.

"Azt hiszitek segítségre van szükségem?" sziszegte. Nagyot nyeltem, elrablóim kétségbeesetten próbáltak kitalálni valami féle magyarázatot.

"N-nem! Nem így értettük." könyörögtem, Harry egyre jobban közeledett. Hátra kellett húzódnom, nehogy rám lépjen...

Egy szó nélkül, Harry előkapta a kardját és mindkettejük testét átdöfte. Megmerevedtem a rám spriccelő vértől, elképedve néztem a mellém hulló élettelen testeket. Egész testem remegett, hiába raboltak el, nem voltak rossz szándékúak... Harry pedig magyarázat nélkül megölte őket.

"És te miért vagy itt?" morogta Harry. 

"É-én..." hebegtem. 

Leguggolt, hogy láthassa az arcom, kirázott a hideg szívtelen szemeitől. "Máshogy nézel ki, mint legutóbb." mondta.

"Ezt én is mondhatnám." motyogtam, amitől elmosolyodott.

"Remek. Örülök, hogy észrevetted." kuncogott ördögien, majd homlokomra nézett.

"Gondoltam, hogy kényszerítettek. Nem akarsz itt lenni." gondolkodott, majd felállt. "Öt perced van eltűnni a hajóról, vagy megöllek. Menj." csattant fel, majd elfordult. Egy másodpercbe tellett, hogy felfogjam szavait, utána talpra álltam. Hátát bámulva gondolkodtam, mondjak-e még valamit. Talán ez lesz az egyetlen esélyem, hogy beszéljek vele... de nem tudnék mit mondani.

"Viszlát." suttogtam, majd a testeket kikerülve kimenekültem a szobából. Mellkasomat szorítva a korlátokhoz szaladtam, hogy megnyugodjak. Ijesztőbb volt, mint gondoltam... de miért engedett el? Azt hittem engem is meg fog ölni.

"Bella?" hallottam meg magam mögött Niall hangját. "Bella, el kell menned." nagyot nyelve bólintottam. 

"É-én tudom. Nem akartam idejönni, idehoztak, de..." 

"Hallottam." szakított félbe. "Menj. Menj, amíg lehet. Tűnj el innen, Bells." bólintottam és elindultam, könnyezve néztem vissza Louis és Niall szomorú arcára. Ők semmit sem változtak. Kitartottak mellette, mégis azok a szeretnivaló fiúk maradtak, akik voltak.

Még utoljára integettem nekik, majd rohantam a kislányomhoz. Hirtelen megállva visszapillantottam a hajóra, amin egykor én is utaztam. Shayla... őt nem láttam. Ő nem volt a hajón.

Majdnem visszafordultam, de ha így tettem volna, megölnek. Harry nem lenne ilyen kegyes hozzám a második alkalommal. És bármennyire aggódtam Shayláért... nem kockáztathattam.

Nagyot nyelve, összetört szívvel mentem tovább. Mi lett Harryből? Mielőtt észrevettem volna, már könnyeimmel küzdöttem, a torkom égett. Így látva őt... egy szörnyetegként...

Összetört.

Mielőtt beléptem volna a házba, letöröltem könnyeimet. Belépve Darla azonnal karjaiba zárt, ő még mindig zokogott. "Azt hittem eltűnik, mint legutóbb! Jaj, drágám, drágám, biztonságban vagy!" sírt, míg én nyugtatóan magamhoz öleltem.

"Jól vagyok." feleltem, miközben meghallottam Layla eszeveszett kiabálását, miközben felém rohant. Letérdeltem és szorosabban öleltem magamhoz a lányomat, mint bármikor valaha.

"Anya mi történt? Elmentél!" zokogott, miközben felálltam, karjaimban a lányommal.

"Jól vagyok, kicsi lány. Jól vagyok." suttogtam.

"Miss Isabella?" 

Meglepve néztem Weslyre, aki anyám mellett állt kétségbeesett arccal. "Mi történt? Layla sírva jött hozzám, hogy elrabolta önt két férfi. Ez borzasztó! Mi történt? Jól van? Hogyan szökött el?" aggodalmaskodott.

Elgondolkodtam, de nem volt okom hazudni. Ha hazudnék, csak még rosszabbul érezném magam. "Láttam őt." suttogtam, édesanyám elfehéredett. Wesly összezavarodva figyelt engem. Layla felnézett rám, Darla szája elé kapta kezét. 

"Láttam Harryt."

Megtörtént a nagy találkozás! :D Mit gondoltok az új Harryről? Szerintetek találkoznak még Bellával? Mindenképp írjátok le a véleményetek, én nagyon izgatott vagyok!!