"Az életem nem egy játék." - Bella

Isabella szemszöge:

A házba érve az egyedüli ember, aki boldog volt, az Layla. Harry, karjait keresztezve állt a sarokban és nézett ki az ablakon. Anyám teljesen elszörnyedve figyelte őt, míg Wesly mérges és döbbent volt. Shayla ugyanazt tette, mint Harry; teljes mértékben ignorálták egymást.

Layla viszont majd kicsattant az örömtől. Izgatottan és vidáman nézett hol engem, hol Harryt, szinte már megsajdult érte a szívem. A feszültség és a kínosság már olyan mértékű volt a szobában, hogy menekülni lett volna a legésszerűbb. Mióta megékreztünk, senki sem szólt egy szót sem.

Layla nyilvánvalóan nem érzékelhette ezt a feszültséget, így ő is volt, aki megtörte. "Apa beleegyezett, hogy hazajön!" magyarázta, édesanyám meglepetten nézett rám, de látszott, hogy még mindig fél Harrytől. Megértem őt, hiszen a legutóbbi találkozásukkor Harry majdnem megölte őt. Wesly hitetlenkedve nézte Harryt, szerintem nem akarta elfogadni, hogy egykor ő volt az a férfi, akihez feleségül mentem.

Harry mérgesen felsóhajtott. "Csak két nap, emlékszel?" Layla lebiggyesztette ajkait.

"Az nem elég!"

"Mindegy." szóltam közbe. "Nekem el kell készülnöm, holnap reggel dolgoznom kell." fordultam meg, hogy utamra induljak, de egy kéz visszatartott. Azonnal tudtam, hogy Layla kicsi keze az, így hát értetlenül néztem rá, mit szeretne.

"Ne menj." könyörgött, a lányomról Harryre néztem, aki kerülte a tekintetemet.

"Nem megyek sehova. Csak elkészülök holnapra. Neked már amúgy is ágyban a helyed." mosolyogtam.

"Nem akarok aludni!" 

"Ne vitatkozz. Most nincs kedvem a makacsságodhoz." mordult fel Harry, én pedig próbáltam visszafojtani a nevetést. Legalább rájött, hogy Layla épp olyan makacs, mint ő.

"Nem vitatkozok!" vágott vissza Layla, mire Harry a szemeit forgatta.

"Hát persze." Layla szélesen elmosolyodott. "Milyen munkába készülődsz?" váltott témát Harry, mindenki elcsendesedett, miközben ő pislogás nélkül engem bámult.

"A palotában dolgozom, Phillipa királynővel. Az egyik tanácsadója vagyok." magyaráztam.

"Ez nem olyan munkának tűnik, amit szeretnél is. Hacsak meg nem változtál."

"Meg kellett változnom, nem? Valamilyen módon gondoskodnom kellett a családomról." Harry nem felelt semmit, ezért anyámon volt a sor, hogy közbe szóljon.

"Én visszavonulok mára. Ha megbocsátotok, sok mindent át kell gondolnom." suttogta, Harry megfejthetetlen tekintettel figyelte anyámat, de nem szólt semmit.

Darla édesanyám segítségére sietett, így egyedül maradtam Weslyvel, Laylával és Harryvel. "Wesly, lefektetnéd Laylát? Nekem muszáj elkészülnöm, holnap nagy nap lesz. Felkészültnek kell lennünk." Wesly bólintott egyet és intett Laylának, hogy kövesse.

"Irány az ágy, kisasszony. Anyukádnak még sok dolga van." Layla először rám, majd Harryre nézett, végül sóhajtva Wesly után ment. "Olvasol nekem valamit?" kérdezte Layla útközben.

"Miért? Az sokáig tart." 

"Szeretem, ha olvasol nekem. Ráadásul, anyának kell idő, nem?"

Miután végleg eltűntek az ajtó mögött, én is indulni szerettem volna a szobámba, de Harry megállított.

"Ő ki?" Harry elővigyázatosnak és kíváncsinak tűnt Weslyvel szemben.

"A neve Wesly. Együtt dolgozunk. Minden nap elvisz minket a palotába, aztán vissza. Kedves barát." Harry elvigyorodott.

"Oh, csak barát? Nem úgy tűnt."

Karjaimat kereszteztem magam előtt. "Mintha érdekelne téged. Gondoskodott Layláról az apja hiányában." morogtam.

"Nem helyettesíthet engem."

"Már megtette." forgattam a szemeimet.

"Tényleg? Akkor hozzá mentél feleségül?" kérdezte.

"Nem, még nem." válaszomtól szemei elkerekedtek.

"Még?" bólintottam, nem fogom megkönnyíteni a dolgát.

"Megígértem a lányomnak, hogy ha nyolc éves koráig nem tér vissza az életébe az apukája, akkor hozzámegyek Weslyhez. Mivel már hat éves, csak két évem maradt hátra." Harry megdöbbenve nézett engem.

"Szóval tovább léptél?" nagyot sóhajtva földre néztem.

"Ezt sosem mondtam. Van oka, hogy miért nem mentem már hozzá korábban." Harry arca kifejezéstelen volt. "Legbelül mindvégig reménykedtem, hogy egyszer visszajössz. De... azt sosem gondoltam volna, hogy így fog történni." suttogtam.

Harry nagyot nyelt. "Miért? Miért vártál? Mondtam, hogy felejts el."

"Nehéz elfelejteni a férfit, akit szeretsz. Azt, aki a mindened volt. A férfit akit minden alkalommal látok, ha a lányomra nézek."

"Hogyan szerethetsz még mindig?" kérdésére vállat rántottam.

"Nehéz elmagyarázni, hogy hogyan szerethetsz valakit, aki majdnem tönkretett. Hat éve mindenki ezt kérdezi tőlem, de nem tudom. Egyszerűen szeretlek, Harry. Azt hiszem ez sosem fog változni, bármit is teszel."

Harry elkapcsa megfeszült egy pillanatra. "Mindegy mit teszek? Majdnem megöltem a lányunkat. Mit tettél volna, ha tényleg megteszem?"

"Valószínűleg megöltelek volna." motyogtam, Harry kuncogni kezdett.

"Szóval őt jobban szereted, mint engem. Legalább valami változott." mondta közömbösen.

"Te is ilyen lennél, ha velem nevelted volna őt."

"Miért nevelném őt? Minek vagyok egyáltalán itt? Nem érdekel mi történik vele."

"Azért ez nem igaz, ugye, Harry?" kérdeztem vissza. "Layla elmondta, hogy megmentetted őt." szemei elkerekedtek. "Hagyhattad volna, hogy megsebesítsék, vagy elvigyék, de mégis megmentetted és ha nem hazudott, azt mondtad neki, hogy mindig maradjon a közeledben." Harry arca elvörösödött.

"Csak az információit akartam." csattant fel.

"Ne hazudj magadnak! Állandóan ezt csinálod, fejezd be! Nem vagy olyan dühös, mint amilyennek tettetni próbálod magad! Ha nem akarnál állandóan annyira könyörtelen és szívtelen lenni, már visszatért volna a régi éned!"

"Tévedsz!" vágta rá dühösen.

"Nem, nem tévedek! Annyira erősen próbálkozol, hogy olyasvalaki legyél, aki nem vagy! Miért? Miért akarsz ennyire gonosz lenni?" kérdeztem idegesen, közben szemem sarkából észrevettem ökölbe szorított kezeit.

"Mert nem akarok újra áldozat lenni, a fenébe is!" kiabált.

Mindketten csendben figyeltük egymást. Újra azt az elveszett kisfiút láttam magam előtt, mint hat éve, s ezzel minden dühöm elszállt. Arcát figyelve a szívem sajogni kezdett. "Te még mindig..." suttogtam.

"Még mindig mi?" csattant fel. Nagyot nyeltem, tudtam, hogy ezt óvatosan kell elmondanom neki, vagy sehogy.

"Elveszett vagy." motyogtam.

Harry hátat fordított nekem. "Nem vagyok elveszett."

"Harry, mindannyiunknak okoztak már fájdalmat. Mindannyian voltunk áldozatok. De ezek a tapasztalatok nem formálhatják a jövőnket. Ez bolondság. A tapasztalatainkból tanulnunk kell, de nem hagyhatjuk, hogy felemésszenek minket és mássá formáljanak." hosszas percekig csak bámult rám, majd felsóhajtott.

"Én tudom, hogy mit csinálok." 

"Tényleg?"

"Természetesen!" gúnyolódott.

"Akkor fejtsd ki!" 

"Nem hagytam, hogy felemésszen. Én váltam azzá, aki vagyok." suttogta.

"Te akartad ezt?"

"Ki akartam jutni a helyzetből. Hogy megszabaduljak minden fájdalomtól. Szóval minden dühömet rajtad és a legénységen vezettem le. És működött! Hat éve működik és jól vagyok. De neked és Laylának muszáj volt megjelenned és lerombolnotok mindent, amit évek alatt építettem fel." nem dühösen beszélt, de hangjából kihallatszódott, hogy még mindig mindenért engem okol.

"Nem a saját akaratomból. Layla sem. Véletlen egybeesés."

Harry keserűen felnevetett. "Valóban? Az utóbbi hat évben kétszer is voltam ebben a kikötőben, és akkor nem jelentél meg. De most igen, miért?"

"Nem tudom. Fel sem tudom fogni, hogy itt állsz előttem és még csak nem is kiabálsz velem. Minden olyan gyorsan történt."

A kintről jövő sötétség alapján már éjfél is elmúlhatott. A mai nap súlya egyre jobban nyomta a vállaimat.

"Mi a baj?" kérdezte Harry.

"Csak hosszú volt ez a nap."

"Akkor le kellene feküdnöd. Aludj." mondta, közben a tarkóját vakargatta. "A padlón kell aludnom, hogy van engedélyem elmenni?" morgolódott.

"Úgy érzem, Layla nem örülne neki, ha elmennél. Gyere, van egy vendégszobánk." intettem, hogy kövessen. A szobám utáni szobához léptem, és kitárva az ajtót utat hagytam Harrynek, hogy bejöhessen.

Körbenéztem, majd megfordultam, hogy kimehessek, de majdnem megbotlottam a saját lábamban, amikor Harry csak pár centiméterre volt tőlem. A kezét az állam alá téve kifejezéstelen arccal nézett rám. "M-mi az?" kérdeztem, de nem mondott semmit, csak meredten figyelte az arcomat.

Nagyon lassan közelebb hajolt hozzám, éreztem lehelletét az arcomon. A szívem hevesen dobogott; már rég nem éreztem ilyet, de még a bőröm is égett érintésétől. Óvatosan közelebb húzódtam hozzá, ajkaink már majdnem összeértek amikor kezeit maga mellé ejtette és elhúzódva tőlem újra kiegyenesedett. Összazavarodva és kínosan éreztem magam.

"Szóval tényleg nem változtál, nem hazudtál." motyogta és elhaladva mellettem belépett a szobába. Tátva maradt a szám, alig akartam elhinni, hogy így kijátszott engem.

"Jó éjt." mondta és becsapta előttem az ajtót. A kezemet az államhoz emeltem, ahol korábban az ő ujjai voltak, s szemeimbe könnyek szöktek.

Csak játszott velem. Nem tudom miféle játékot játszik, de én nem akarok részt venni benne. Ki kell találnia mit akar, mert a szívem ezt nem tudja megemészteni. Még mindig égetően szeretem őt, fáj, hogy ő az érzéseimet egyszerűen félresöpri, mint a szemetet.

A szobámba mentem és becsuktam magam mögött az ajtót, még mindig nem értettem mi történt. Harry itt van... volt az édesanyám házában is... megismerte a lányomat... a lányunkat... és tudja, hogy még mindig szeretem.

De vajon ő is szeret engem?