"A múltam nem határoz meg." - Harry

Harry szemszöge:

Kereszteztem karjaimat a hátam mögött, s közben azon gondolkoztam, mit fogok tenni, ha visszaérünk és újra láthatom Bellát. Mi lehetett a gyengesége, amiről még egy ilyen kislány is tud? Halálosan kíváncsi voltam, ugyanis végre pontot tehettem volna a múltam végére. 

"Jack, mennyi idő még?" kérdeztem enyhén az irányába fordulva. 

"Még egy óra, kapitány. Nemsokára megérkezünk." válaszképpen bólintottam, s sétálgatni kezdtem a hajón, figyelve ahogy a legénység szorgosan próbál mindent tökéletes állapotban tartani. 

"Harry!"

Szemeimet forgatva és egy nagyot sóhajtva fordultam a közeledő Niall felé. "Mi az?" morogtam.

"Követnek minket." mondta.

"Követnek?" kérdeztem meglepetten.

"Nagyjából harminc perccel ezelőtt vettük őket észre. Azt hittük ők is a kikötőbe tartanak, de csakis minket követnek és egyre jobban közelítenek felénk. Biztos, hogy támadni akarnak." magyarázta.

"Majd én aláírom a halálos ítéletüket." feleltem vidáman. "Nem tudják kik vagyunk? Hogy én ki vagyok?" kuncogtam.

"Gondolom, mivel nincs felhúzva a zászlónk." 

"Miért nincs?" kérdeztem csalódottan.

Niall vállat rántott. "Nem tudom, kapitány. De akkor felhúzzuk és felkészülünk a harcra." önelégülten elmosolyodtam.

"Még szép. Hagyjátok, hogy azt higgyék, hogy könnyű a hajónkra való átjutás. Sokkal viccesebb lesz, ha utána jönnek rá, hogy kik vagyunk." Niall bizonytalanul bólintott, majd hátat fordítva elindult, hogy kiossza a parancsokat. 

"Emberek! Ezek a senkiháziak nem tudják, kik ellen fognak harcolni! Azt hiszik, valamiféle lecsúszott kalózok vagyunk. Nem tudják, kikkel állnak szemben. Lassítsunk le, jöjjenek csak közelebb. Majd utána meglepjük őket." kiabáltam, a legénység izgatottan éljenzett.

"Fogjatok kardot, baltát vagy amit csak szeretnétek! Lemészároljuk ezeket a rohadékokat." vigyorogtam, a kalózaim újra munkához láttak. Egyedül Niall és Louis voltak azok, akik nem sok kedvvel álltak a dologhoz, de ők úgysem fognak cserben hagyni engem. Sosem szokták meg teljesen ezt az életvitelt, de velem tartottak. Csak ez számított.

Perceken belül utolért minket a hajó, a vérem felforrt a harc gondolatától. Most fogják először és utoljára megtanulni, hogy ne húzzanak ujjat velem.

"Húzd fel a zászlónk, Louis." utasítottam.

Átpillantva a másik hajóra tisztán látható volt a felismerés a matrózok arcán. "Tüzeljetek figyelmeztetésképpen egyszer." mondtam az egyik mellettem elhaladó emberemnek, akik bólintás után megtöltötte az egyik ágyút. Miután meggyújtotta, mindenki befogta a füleit. Mindeközben a golyó a hajójuk oldalába vágódott, mindenfelé fadarabok repültek.

"Ne ijedjetek meg!" kiáltott egy hang, de nem találtam meg a tulajdonosát. A kalózok már kezükbe vették a köteleket, ami mosolyt csalt az arcomra.

"Átjönnek. Készüljetek a támadásra." kardjukat előrántva várakoztak az ellenség érkezésére. Amint az első emberek megérkeztek, előrántottam a kardom. Erősen szorítottam a markolatát, már legalább két hete volt, hogy utoljára harcoltam.

Az első ember, aki az utamba került, még a kardját sem tudta előrántani, mielőtt keresztül nem húztam volna a kardom torkán. Élettelen teste a padlóra hullott, amit egyszerűen átléptem.

A következő ember kezéből kiütöttem kardját, s ingénél fogva közelebb húztam magamhoz. "Miért támadtátok meg a hajóm?" morogtam, kicsit lazítottam fogásomon, hogy tudjon válaszolni.

"Be... befogjuk bizonyítani, hogy nem éri meg félni tőled! Visszafoglaljuk a tengereket." felelte bátran. Hangosan felnevettem, majd kardom a gyomrába döftem.

"Majd meglátjuk." sziszegtem, s kardomat visszahúzva őt is a földre dobtam. Közvetlenül utána egyszerre ketten rohantak felém hangosan kiabálva, a látványtól csak szemeimet forgattam. Kardommal mindkettejük támadását sikerült blokkolnom, összeszorított fogakkal küzdöttem a két férfi ereje ellen.

"Nagy hiba volt ez." morogtam.

"Mindent elveszünk tőled, hogy ne hajózhass többé." csattant fel az egyikük.

"Igazán?" kérdeztem vissza mosolyogva. "Próbálkozzatok."  löktem félre őket, majd az egyiküket leszúrva még időben kivédtem a másik férfi támadását, hozzám sem tudott érni. "Nem végeztek valami jó munkát." viccelődtem, közben folyamatosan kivédtem béna csapásait.

Kardját félrelökve az enyémmel, ökölbe szorítottam kezem és arcon ütöttem, s miközben hátrált, sikeresen leszúrtam őt is. Kardomat visszahúztam, mielőtt rám köhögte volna a vért és hátat fordítva neki kutattam újabb áldozatom után.

Hamarosan közelített felém egy újabb férfi, akit kardommal hátralöktem, ennek köszönhetően a földre esett. "Te sem vagy kihívás." mondtam unottan, és kirúgtam a kardot kezéből.

"Kérlek kímélj meg." nézett rám kétségbeesetten.

"Senkit sem kímélek." nyomtam le kardomat, ezzel átszúrva testét.

"Harry!" nevem hallatára megfordultam, Louis próbált felém haladni, miközben egy férfit félrelökött az útjából, de egy újabb ember támadta meg, mielőtt hozzám érhetett volna.

Bal oldalról kiáltást hallottam, ezért az onnan érkező kalóz támadását blokkoltam, majd unottan visszafordultam Louis felé. "Mi az?" kérdeztem mérgesen, Louis egy rövid pillantást vetett rám harc közben.

"Ketten bementek a részlegedbe, de nem tudtam utánuk menni." 

"A kincset akarják." szitkozódtam, de akit korábban megöltem valóban elmondta, hogy mindent el akarnak venni tőlem.

"Ne aggódj, megállítjuk őket, mielőtt távoznának." válaszoltam, majd az engem támadó férfit hátralöktem. Szemeim elkerekedtek, mert abban a pillanatban eszembe jutott, ki mást hagytam még abban a szobában.

"Basszus." öltem meg gyorsan ellenfelemet, majd az ajtókhoz rohanva először hallgatózni kezdtem, de semmit sem hallottam.

Csendben nyitottam ki az ajtót, a két férfi sarokba szorította a kislányt, aki rettegve nézett fel rájuk. "Nem csak a kincset, de őt is elvihetjük." mondta az egyikük boldogan, kardomat erősebben szorítottam.

"Biztosra kell mennünk, hogy nem szalad el. Vágd le az egyik lábát." a parancsra a másik felemelte a kardját, a kicsi lány a félelemtől mozdulni sem bírt.

Egy perc alatt a kislány előtt termettem és kardommal visszatartottam a támadást, közben magam mögé húztam védelmezően. A két férfi döbbenten és ijedten nézett vissza rám.

Miközben hátráltak gyorsan felálltam. "Fárasztó megvédeni téged úgy, hogy harcolni sem tudsz." mondtam, de egy percre sem vettem le szemeimet a kalózokról. Hallottam, ahogy szipog és erősen kapaszkodik a ruháimba. "Ne menj sehova, ahol nem látlak téged." a gyerek halkan válaszolt, én pedig közelebb mentem a két mocsokhoz.

"Mégis mit akartok ti itt?" morogtam.

"Elvisszük a kincseidet és azt a lányt is." 

"Semmit sem visztek el a hajómról. Aláírtátok a halálos ítéletetek, mikor a fedélzetre léptetek." 

"Ú-úgy hallottam már kíméltél meg korábban másokat." adta be az egyikük a derekát.

Önelégülten elmosolyodtam. "Kitől hallottad ezt?" kérdeztem.

"Valakitől, aki átugrott a hajódra, miközben fosztogattál."

"Szóval nem kíméltem meg senkit. Az csak egy nyúl, aki elmenekült a hajómról." mondtam. "Nem furcsa, hogy még senki sem mesélte el neked milyen könyörtelen vagyok?" kérdeztem.

"Csak mert a halott emberek nem dalolnak." csattantam fel, majd az egyiküket a földre löktem, a másikat pedig azonnal eltettem láb alól. A másik mindeközben hol a társát, hol engem nézett eltorzult arccal.

"E-egy démon vagy." dadogta.

"Most már tudod. Sajnálom, hogy nem mondhatod el senkinek." mondtam szarkasztikusan, s néhány másodperccel később ő sem lélegzett tovább.

Megfordulva láttam, ahogy a kislány a kezeibe temette arcát. Egy hat évesnek jobb is, hogy nem látta ezt az egészet. "Te!" szóltam rá, hogy végre rám nézzen. "Gyere ide." szavaim hallatán gyorsan hozzám szaladt. "Mi a neved?"

"Layla." mondta széles mosollyal.

"Layla..." gondolkodtam el egy pillanatra és megráztam a fejem. "Jól van, Layla. Gyere." tartottam neki a kezem, amit rögtön meg is fogott. A kicsi keze egyáltalán nem illett bele az enyémbe, mégis olyan nyugtató volt. 

Pár perc után elengedtem a kezét és karjai alá nyúlva inkább felvettem, s kezemet lábai alá csúsztatva tartottam könnyű testét. "Maradj velem." utasítottam. 

Mosolyogva kapaszkodni kezdett a nyakamba. Később meg fogom ezt még bánni, de biztonságban kell maradnia.

A harcnak már majdnem vége volt, mindenhol holttestek voltak a fedélzeten. "Takarítsatok fel!" kiabáltam, a legénység meglepetten bólogatott. 

"Niall! Louis!" mindketten Laylát nézték, de nem szóltak semmit. "Robbantsátok fel a hajót. Akik nem jöttek át, azok is ugyanazt a sorsot érdemlik. Ügyeljetek, hogy takarítsanak fel mindent." parancsoltam.

Megfordulva megakadt a szemem Jacken, aki a korlátnak dőlve nézte a tengert. "Jack!" kicsit megugrott hangomtól, de rám figyelt. "Amint elsüllyesztettük a hajót, haladjunk tovább Anglia felé!" helyeselve elindult a kormánykerékhez.

Több mondanivalóm nem volt, ezért visszamentem a szobámba és leraktam Laylát az ágyamra. Zavarodottan nézett rám, szemei emlékeztettek valamire... de nem tudtam felidézni, mire.

"Mindjárt jövök. Ne mozdulj. Nem tart soká." szóltam vissza, ugyanis a két holttestet kivittem a részlegemből. Visszaérve Layla már szorosan magához ölelte a párnámat. Amilyen gyorsan szökött mosoly az arcomra, olyan gyorsan tűnt is el, miközben leültem az ágyra.

Boldogan nézett rám, a szája a füléig ért, amitől a szemem forgattam. Hogy lehet állandóan ilyen vidám?

"Bántottak?" kérdeztem, válaszképp a fejét rázta.

"Megmentettél!" kacagott és szemeim elkerekedtek. "És ezt általában nem csinálod. Szóval biztosan különleges vagyok!" morcosan fordultam el tőle.

"Ne legyél olyan nagyra magaddal, kölyök. Megmentettelek, mert megígértem. Egyébként is be kell tartanod a szavad, hogy elmondod mi Bella gyengesége. Nem halhatsz meg, mielőtt el nem mondod." zsörtölődtem tovább.

Megugrottam az ijedtségtől, mikor kicsi karjait körém fonta és szorosan magához ölelt, fejét pedig az ölembe hajtotta. Meredten néztem a lányt, aki ilyen szégyentelenül megölelt és küzdöttem, hogy nehogy egyszerűen lehajítsam magamról.

Vállainál fogva eltoltam magamtól. "Ne ölelj meg csak így!" szóltam rá, Layla pedig egyszerűen kinevetett.

"Bocsi." mondta komolytalanul, én pedig elkapva róla tekintetem kereszteztem karjaim magam előtt.

"Ezek a gyerekek manapság..." motyogtam.

"Ap... Harry?" dadogott.

"Igen?" néztem rá összeszűkített szemekkel.

"Köszönöm, hogy megmentettél." akaratom ellenére egy halvány mosoly kúszott arcomra. Óvatosan megsimogattam a haját, mielőtt válaszoltam.

"Szívesen."

Újra itt vannak a részek elején az idézetek! :D Layla pedig megkezdte a Harry visszafoglaló akciót! Mit gondoltok, mikor jön rá Harry, hogy a lánya van a hajóján?