Isabella szemszöge:

A kései elalvás után másnap fáradtan ébredtem. Lomhán összekötöttem hosszú hajamat, hogy ne zavarjon a nap folyamán. 

Hat év alatt újra megnőtt a hajam és eszem ágában sem volt levágni. Újra a hátam végéig ért, ezért az egyetlen opció az volt, ha felkötöttem. Ha újra levágnám, azzal csak rossz emlékeket idéznék elő.

"Layla! Layla gyere vissza!" szóltam rá a lányomra, mikor már megint a bejárati ajtó elé termett, de észrevéve, hogy lebukott egy gyermekies mosollyal visszacsukta az ajtót. 

Layla miatt képtelen voltam aludni tegnap este. Újra és újra rémálmokkal küzdött és sírva jelent meg a szobámban, ezért inkább hagytam, hogy velem aludjon, hog megnyugodhasson. Ebből kifolyólag két óráig beszélgettünk, mire a kíváncsi kisasszony végre elaludt.

Négy évvel ezelőtt sikerült megvennem a saját házam, egy kicsi házikó, ami nem volt messze az édesanyám házától és tökéletes kilátást biztosított a tengerre. Nem volt olyan tágas és fényűző, mint a ház, amelyben felnőttem, de számunkra otthonos volt.

Layla visszasétált hozzám, s miközben megigazítottam szőke haját, izgatottan nézett rám a világos zöld szemeivel. "Anya, gyere már! Megyünk a nagyihoz!" bólintottam egyet, s felvettem a cipőmet. 

"Ne aggódj, kicsi lány, megyünk már." mondtam, miközben megfogtam a kezét.

A tengerpartig sétáltunk, ahol Layla szórakozásképpen kagylókat és köveket gyűjtött a vízből. Számomra ő jelentette az életet. Néha fájdalmas volt belenézni zöld szemeibe, amelyek arra a személyre emlékeztettek, aki magamra hagyott, hogy neveljem fel őt. Az egyik felem sokszor kívánta, hogy bárcsak az én kék szemeimet örökölte volna, viszont a másik felem több volt, mint boldog a zöld szemektől. 

"Anya! Anya! Nézd!" kiabált Layla boldogan, kiszakítva engem a gondolataimból. "Nézd milyen szép a nap!" 

"Tényleg nagyon szép." mosolyogtam a kislányomra, akit ugyanannyira foglalkoztatott a tenger, mint engem. "Kimehetünk oda?" kérdezte kíváncsian.

Nagyot nyeltem és a fejemet ráztam. "Nem, most sajnos nem. A vizek nem biztonságosak." mondtam, s közben tovább indultunk.

"Gonoszság." motyogta. 

"Egy nap elviszlek. Ígérem." kuncogtam.

A szőke haja annyira göndör volt, mint az apjáé, de nem volt egy magas kislány, épp olyan alacsony növésű volt, mint én. De számomra így volt tökéletes.

"A nagyi is jön ma?" 

"Megnézzük hogy érzi magát, rendben?" Layla elégedetten bólintott. A ház felé haladva az ajtó már azelőtt kinyílt, hogy kopoghattunk volna.

"Ah, Miss Isabella! Annyira jó újra látni!" mosolyodott el Shayla. 

"Jó itt lenni." mondtam, miközben Layla előttem beszaladt a házba.

"Miss Darla!" kiabálta izgatottan és megölelte az idősödő szobalányt. Darla boldogan ölelte meg a kislányom.

"Jó újra látni drágám." viccelődött.

"Hol van?" kérdeztem, Darla a dolgozószoba felé mutatott.

"Már korán reggel dolgozni kezdett. Pihennie kellene." válaszoltam, majd Laylával a szoba felé indultam.

"Menj és öleld meg a nagymamát, rendben?" nyitottam ki neki az ajtót, s hallottam a meglepett nevetést, amit Layla kuncogása követett. 

"Nagyon örülök ennek a meglepetésnek. Hogy van a kedvenc unokám?" 

"Én vagyok az egyetlen unokád!" kacagott Layla.

Édesanyám amint megtudta mi történt, otthonába fogadott és támogatott, amíg nem találtam egy biztos munkát. Már a születése pillanatában beleszeretett Laylába. Az egyetlen kellemetlenséget az okozta, mikor Layla az édesapja után érdeklődött, ráadásul elég sűrűn. 

Nehéz volt egyedül, de sosem fordítottam volna hátat a lányomnak. Reménykedtem, hogy megajándékozhatom egy testvérrel, de a hat év során egyetlen párkapcsolatba sem tudtam belebonyolódni, lehetetlennek éreztem. 

"Kijössz ma játszani, nagyi?" Layla meggyőzően lebiggyesztette ajkait, s látva édesanyám arcát már meg is nyerte a háborút.

"Hát persze! Majd anya segít nekünk." Layla izgatottan tapsolt, én pedig mosoylogva megkerültem őket, hogy segítsek édesanyámnak a kerekesszékkel.

Sosem épült fel teljesen a hat évvel ezelőtti incidens miatt. Szerencsére gyorsan hozzászokott az új körülményekhez, természetesen ebben Darla hatalmas segítség volt. A bejárati ajtó felé haladtunk, amit Darla kinyitott nekünk. "Nem maradunk sokáig." biztosítottam.

"Addig készítek ebédet." 

Layla újra kagylókat és kavicsokat kezdett gyűjteni, s az édesanyámnak kincsekként mutatta meg őket. Az egyik kagyló, amelyet Layla szerzett kétség kívül tényleg szép volt, s édesanyám kezébe adva izgatottan várta az eredményeket.

"Azt hiszem ez az igazi. A nap kincse! Ma egész gyorsan megtaláltad!"

Layla izgatottan ugrált. "Tudtam! Kérlek tartsd meg és vigyázz rá, nagyi! Keresek másikat. Anya, gyere és segíts keresni." beadva a derekemat követtem a lányom, aki visszaszaladt a vízbe.

"Most már ne menj bentebb, Layla!" 

"Igen, asszonyom." mondta szórakozottan. "Oh! Anya, nézd." mutatott a vízbe. "Szerintem ez kincs!"

A szívem kihagyott egy ütemet, miközben Layla kiemelte a vízből az aranyérmét. "Ez biztosan kincs! Nézd milyen fényes!" 

Elmosolyodtam. "Menjünk és mutassuk meg a nagyinak." azonnal szaladt az anyám felé, elképesztő mennyi energiája van.

Layla megmutatta neki az érmét, anyám egy pillanatra rám pillantott. Ezután kincsé nyílvánította. "Anya, ezt tartsd meg te." 

"Köszönöm, kicsim. De neked mi lesz a kincsed így ma?" egy percre elgondolkodott.

"Darla jégkréme!" mondta, mire mindketten nevetni kezdtünk. 

"Darla biztosan boldog lesz, ha megtudja hogy a jégkréme kincsnek számít!" kuncogtam.

Ezután Layla próbálkozott homokvárat építeni, ami egy ilyen kicsi gyereknek, mint ő, még nem ment tökéletesen. Nem értette teljesen miért omlik össze újra és újra, de segítséget nem akart elfogadni.

Miközben ő az építéssel küzdött, vetettem egy pillantást az aranyra, amit talált. Kicsit letöröltem róla a koszt, majd megfordítottám. A másik oldalán volt egy apró folt... valószínűleg vér.

Csak reménykedtem benne, hogy ez nem egy ismerős hajóról sodródott ide. A szívem szakadt meg, ha arra gondoltam, mivé vált az egykor szeretett hajó. Természetesen csak szóbeszédeket hallani, de abból a kevés túlélőből mind ugyanazt mondta: a kapitány kegyetlen, ahogy a legénység is. Egy éve az egyik férfi elmondása alapján szinte nincs olyan rész a ruháján, amelyet nem díszítene egy vagy több vérfolt. 

Megrázva a fejemet visszafordítottam a figyelmem Laylára. Fájdalmas, de még hat év elteltével sem tudtam megszabadulni az emlékétől. Még mindig itt van, mindig a fejemben jár, s minden alkalommal elszomorít, mikor egy újabb általa legyőzött hajó hírét hozzák. Még ennyi idő elteltével is...

Harry a kezében tartja a szívem... és én sem értem, hogyan és miért.

Itt is lenne az első rész! Sok idő telt el, de biztosítalak titeket, hogy ennek is van oka. Szóval ha van kedvetek, leírhatjátok, hogy szerintetek ezután mi fog történni! :) Én már nagyon izgatott vagyok, hogy mire készül az új, könyörtelen Harry :D