Ráérősen végig mértem, és magamban elkönyveltem, hogy most is pofátlanul jól néz ki. Anya kissé meglökött a könyökével, ezzel elérve, hogy totál beégetve magam, eldőljek.

-Én is téged...-morogtam, miközben visszatornáztam magam ülő helyzetbe. Édesanyám nevetve állt fel, majd felém nyújtotta a kezét. Gyanúsan nézve megráztam a fejem, és inkább segítség nélkül tápászkodtam fel.

-Na...-kezdte volna csilingelő hangon, de csak felemeltem a kezem jelezve, hogy tudom. Most rajtam a sor, hogy jó vendéglátó legyek. Axelre néztem, aki cseppet sem volt frusztrált, vagy zavart. Az örökös lazaságával állt közöttünk, és kissé zavart, hogy míg ő baromi helyes, szívdöglesztő, és zavarba ejtő, addig én úgy nézek ki, mint egy kupac ruha egy parókával a tetején.

-Gyere.-néztem végül a fiú felé, majd megfordulva elindultam az emeletre. Nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, jön utánam. A tekintete szinte lyukat égetett a hátamba, és a szívemen át haladt egészen a mellkasom felé. Az egész testem felforrósodott, ahogy a lépcső korlátjára helyeztem a kezem, majd lassan fellépkedtem az emeletre. Szapora lélegzetvételem nem foghattam rá semmire, hiszen az emeleti ablak bukóra nyitva volt, de még csak le sem tagadhattam, ugyanis szinte már kórosan sokszor emelkedett meg a vállam. Felérve kelletlenül az egyik szoba ajtajára mutattam.

-Köszönöm!-nézett rám hálásan, és láttam rajta, hogy nem csak a szobára érti. Mindenre értette, hogy nem hagytam meghalni azok ellenére, amit miatta éltem át, hogy elviselem Őt még egy ideig, ameddig itt kell maradnia, és minden egyéb apróságra, amit egy normális ember megtesz egy másikért. Vagy éppen nem, ez attól függ, hogy van-e az adott embernek egy olyan anyukája, mint nekem. Mert ha anya nem lenne, az én fejemben is megfordult volna, hogy nem engedem be.

-Ez itt szemben az én szobám, ha bármi kell, nyugodtan kopogj be. Van még egy mosdó, rögtön a lépcső mellet. Melletted anya szobája van, de Ő mostanában a lenti hálóban alszik.-informáltam mosolyogva, hátha ezzel oldom a saját hülyeségemből generált feszültségem. Bólintott egy nagyot, majd továbbra is a szemembe nézve nyúlt háta mögött a kilincsért, amit kínzó lassúsággal lenyomott. Még soha senkit nem láttam, aki ilyen lassan nyom le egy kilincset, de mindenesetre imádtam nézni közben gyönyörű szemeit, tehát egy másodpercig sem bántam.

-Még valami tudnivaló? Hányat kell kopogjak, ha be szeretnék lépni a szobádba? Mikor vannak a vacsora, az ebéd és a reggeli időpontjai? A szaunáért fizetni kell?-kérdezte halál komoly fejjel, de szemei melletti gödröcskék azonnal elárulták, hogy nagyon jól szórakozik a kelekótya, zavaros énemen. Sértődött fejet vágva vállon csaptam, majd keresztbe font kézzel megfordultam, és elvonultam. Még hallottam, ahogy felnevet, de hamar elnyelték a kacagást a ház masszív falai. A konyha felé vettem az irányt, ahol anya vett ki egy komplett vacsorát a jól megpakolt hűtőnkből. Megálltam a konyhasziget előtt, majd végigvezettem tekintetem a pulton sorban fekvő fegyvereken. Arra őszintén kíváncsi lennék, hogy miért vannak modern lőfegyverek és gránátok a pincénkben, és mi a fenéért állnak hadirendben az étkezőben, de ezt sem firtattam soha, ahogy édesapám múltját is mindig homály fedte. Valószínűleg a kettő szoros rokonságban áll egymással. Alaposan megvizsgáltam mindet, de a fagyos kisugárzás nem múlt el könnyen, még akkor sem, mikor anya biztatóan rám mosolygott.

-Miért kell ilyeneknek lennie a ház különböző pontjain?-kérdeztem gondterheltem, miközben a kezembe vettem egy stukkert, és óvatosan megforgattam. Ezt is műszaki pontossággal vizsgálgattam, attól a ténytől eltekintve, hogy a lehető legkevesebbet tudok a fegyverekről és egyáltalán nem is értek hozzájuk.

-Mert nem fog minket örökre megvédeni ez a ház. Nem leszünk mindig biztonságban, és ha menni kell, akkor nincs idő semmire, harcolni fogunk azért, hogy túléljünk. Lehet, hogy ez az utolsó éjszakánk a földön, de az is előfordulhat, hogy még egy évig életben leszünk. Nem tudom Aurora, ez egy kilátástalan helyzet. A katonák azon vannak, hogy kimenekítsenek mindenkit egy biztonságos helyre, de mire ideérnek erre az eldugott helyre, addig már megeshet, hogy nem leszünk itt.-ingatta a fejét, és szavaiból tükröződött, hogy neki sem tetszik ez a helyzet. Hiszen kinek tetszene, ha bűzlő, félig halott egyedek rontanának be a házába, hogy megöljék?

-Segíthetek valamiben?-fejeztem be a pisztoly stírölését, amit visszahelyeztem az asztalra. Anya hátranézett rám, miközben egy krumplit mosott, és megrázta a fejét.

-Menj fel Axelhez, és beszélgessetek. Legyél jó hozzá, mert nem tudjuk hogyan keveredett ide. És a stukkert vidd magaddal. Ezek a rohadékok mindenre képesek, legyen nálad mindig egy.-bólintottam, majd a fegyvert az övembe dugva visszaindultam oda, ahonnan bő öt perccel ezelőtt menekültem el. Axel közelébe. Felsiettem a lépcsőn, majd megálltam az ajtaja előtt. A kilincsért nyúltam, de végül csak kopogtam kettőt. Az ágy halk nyikorgása után kinyílt az ajtó.

-Igen?-kérdezte meglepetten, miközben szélesebbre nyitotta az ajtót, hogy be tudjak menni mellette. A tévé be volt kapcsolva, amiben továbbra is a pánikkeltő nyugtató szövegek mentek. Egy kicsit leragadhattam, ugyanis a kép átváltott egy kutatóközpontnak kinéző helyszínre, ahol tucatnyi fehér köpenyes ember állt egy zombi teteme mellett.

-„Mint mondtam, megtaláltuk a problémát!"-beszélt a felé tartott mikrofonba az egyik kutató, s közelebb hívta a kamerást, hogy minden néző részletesebben el tudjon borzadni.

-Ez rosszabb, mint egy horror.-motyogtam, miközben áldottam az eget, hogy nem ettem semmit már egy jó ideje. Bár még az a méretes semmi is elindult felfelé, nem jutottam el az öklendezés stádiumába, mert visszatért a kép a férfi félig eltakart arcára.

-Nem valami gusztusos, az biztos.-állt mellém Axel, és Ő is érdeklődve nézte, ahogy a szakember tovább magyaráz.

-„...Tehát így alakult ki a vírus. Mivel ezt már tudjuk, el tudunk kezdeni dolgozni az ellenszeren. Ugyan ez nem fog hatni a már rég fertőzötteken, de a frisseket meg tudja gyógyítani, és a vírus kialakulását is meg lehet vele előzni az előzetes statisztikák alapján."-közölte, mikor is nagy megkönnyebbülés-hullám rohant át az egész testemen. Most oltották fel a fényt az alagút végén. Az egyetlen, amitől tartok az az, hogy egyszer kiég a fény... Axel mintha csak megéreztem volna, hogy még így is van elég kételyem, átkarolt és leültetett az ágyra.

-Hé, nyugalom.-ugyan erre a szóra volt most a legkevésbé szükségem, az Ő szájából mégis máshogy hangzott, és azonnal lecsökkentette a kiakadt aggódásmércémet. Végigsimított a hajamon, majd a vállamon át megállapodott a keze a derekamon.

-Köszönöm.-néztem fel rá hálásan, mert ugyan Ő is mellém ült, még így is jó egy fejjel magasabb volt nálam. Lágyan elmosolyodott, amibe beleremegett a lelkem, és az egész testem.

-Egyébként miért jöttél? Mármint...-vakargatta meg tarkóját, és most láttam életemben elsőnek zavarban. Mielőtt még befejezhette volna, közbevágtam.

-Úgy gondoltam, hogy meg kéne egy pár dolgot beszélnünk.-távolodtam el kissé tőle, hogy teljes egészében láthassam. A nagymértékű meglepődöttség, ami elöntötte mintha ordított volna, de a hangzavarban egy kis suttogás jelezte a félelmet, amely el akart menekülni. Legfőképpen előlem.

-Például?-egy hatalmas nyelő hangot hallatott, és látszott rajta, hogy egyenesen retteg a következő beszélgetéstől. Pedig Axelt nem beszarinak ismertem meg.

-Hogyan kerültél ide?-mintha a szavak egymást lökdösték volna, olyan szaggatottan nyögte ki ezt az egyszerű mondatot. Három szó volt, mégis úgy éreztem, hogy ezeken múlik az életem. Valami hang azt súgta, hogy mindvégig tudta hol vagyok, hogy tudatosan kötött ki a házunk előtt. Reménykedtem, hogy emlékszik arra, amit kiskorunkban megfogadtunk még azelőtt, hogy összevesztünk volna. Naiv kislányként hittem a boldogságban, és a fogadalom szentségében.

-Ez vicces lesz, mert a reptéri dolgozók fele azt hiszi, hogy a feleségem vagy, és van egy közös lányunk, akit úgy hívnak, hogy Melody. Nézd, Ő az.-mutatta felém a telefonját, amin egy eléggé pocsék szerkesztés volt látható. Az egész fejem elvörösödött, de nem voltam benne biztos, hogy a zavartól, inkább a kitörni készülő röhögésemtől. Bár a kérdés felmerült bennem, hogy honnan van neki meg ez a kép, a pixeles kisbaba a karjaimban (amiben eredetileg egyébként egy dinnye volt) elterelte a figyelmem.

-Igazán... cuki...-mondtam, miközben kitört belőlem a nevetés. Nem értettem, hogy vajon melyik hülye vette be a képemre szerkesztett kisbabát.

-Életem remekműve lett.-nézett Ő is a képre nem foglalkozva azzal, hogy éppen kiröhögtem az életművét. Hátravetődtem az ágyon, és úgy folytattam tovább a szórakozást.

-Elég gyatra életed lehet.-közöltem, miközben kissé megemeltem a fejem, hogy szemébe tudjak nézni. Ő is a nevetés szélén állt, de visszafogta magát, és megrázta a fejét. Eltette a telefonját, ezzel jelezve, hogy folytatja a mesélést.

-Tehát, miután beadtam, hogy ilyen fiatalon van egy lányom, és egy feleségem, felengedtek a legközelebbi járatra. Talán egy kicsit mű sírtam is, kellett a dráma, csak azokat engedték utazni, akiknek nagyon nagy szüksége volt rá. Esküszöm még sosem alakítottam ekkorát. Büszke vagyok magamra.-fényezte magát, mire megforgattam a szemem, és visszatornáztam magam ülő helyzetbe.-Mikor leszálltam a gépről az egyik itteni barátunk jött értem, aki szó szerint kockáztatta értem az életét, ugyanis nagyon kevés kellett hozzá, hogy elkapja őt egy zombi. Komolyan, akciófilmbe illő volt az egész idáig vezető utunk. Lehettem volna Vin Diesel is, amikor a Halálos Iramban sokadik részében repked a kocsival, vagy nem tudom, a felénél bealudtam. A lényeg, hogy kirakott az erdőnél, és körül belülre belőtte a házatokat, hogy onnan már csak egyenesen kelljen menjek. A többit pedig már tudod. Így kerültem ide.-fejezte be a kissé összeszedetlen meséjét, majd a reakcióm figyelte.

-Először is, neked jobb a hajad, mint Vin Dieselnek.-jelentettem ki, mire felnevetett, majd egy kacér mosoly kíséretében beletúrt a hajába.

-Pontosabban, nekem van hajam.-emlékeztetett, hogy a színésznek nem szar a sérója, hanem egyáltalán nincs neki.

-Másodszor...-tereltem vissza a témát.-Mikor jutott eszedbe ekkora baromság? Meg is halhattál volna, nem értem miért volt ilyen fontos idejönnöd.-ingattam hitetlenül a fejem, miközben tanácstalanul vizslattam. Egyik felem végtelenül boldog volt, hogy gyerekkora nagy szerelme most itt van, de a másik felem brutál pipa volt, amiért pont most, a világ végén jelent meg.

-Mosogatás közben így bevillant. Nem tudom, szerintem nálunk a vízben volt valami, mindig mosogatás és fürdés közben jöttek a baromságok. Bár szerintem ennél csak rosszabb ötleteim voltak.-emlékeztetett a nyarakra, amiket együtt töltöttünk. Nem értem, hogy a szüleink hogyan voltak képesek elviselni minket, és Axel hajmeresztő ötleteit.

-És miért? Miért jöttél ide?-kérdeztem szinte már hisztérikus hangnemben. Úgy szorítottam a takarót, hogy elfehéredtek az ujjaim, amit Ő is észrevett, ezért lágyan két tenyerébe temette a látszólagosan kisebb kezeimet. A bizsergés lassan futott végig a gerincemen, ezzel arra késztetve, hogy kiegyenesedjek. Az ujjlenyomatunk szinte egybeolvadt, ahogy a forróság mindkettőnk testében szétáradt. Éreztem, ahogy megfordul a szél, megáll az eső, és a nap is kinyújtóztatja rég nem látott sugarait. Akkor éreztem először pillangókat a gyomromban.

-Mert hiányoztál, és még régen megígértem neked valamit. Tudod, amit én ígérek, azt mindig betartom. Akkor is, ha éppen egy élőhalott akarja kölcsönvenni a lábam.-nézett le összekulcsolt kezeinkre, majd mosolyogva összefonta tekintetünket, és szavak nélkül tudatta velem, hogy a mai napig kötődik hozzám.

-Tehát emlékszel...-suttogtam elcsodálkozva, és egyben megkönnyebbülve, hogy nem hiába reménykedtem. Óvatosan bólintott egyet, és a belső vívódását félretéve végigsimított kipirult arcomon. De ez sem tartott sokáig, a hátam mögé nézve ijedten felpattant, magával húzva engem is. Mire kapcsoltam, mar hangos csapódással törtek szét az üvegszilánkok a padlón, amit horrorisztikus, hörgő hang követett. Anyának igaza volt, ezek a rohadékok mindenre képesek. Megfordultam, majd előrántottam a fegyvert és egy pillanat alatt fejbe lőttem a jövevényt. Axel meglepetten, kissé sokkos állapotban pislogva nézett hol rám, hol pedig a zombira, akinek a fejéből fekete vérféleség csordogált patakként a frissen felmosott padlóra. Ennek nyoma fog maradni...

-Így még sose lett vége egy romantikus pillanatnak sem, aminek szemtanúja voltam.-állapította meg végül, majd az ajtó felé kapta a fejét, ahol anya jelent meg a konyhakéssel a kezében. Haja zilált volt, és nem hinném, hogy a krumpli pucolástól.

-Lövést hallottam, mindenki rendben van?-szaladt felém, majd keze közé vette az arcom, és alaposan végigmért. Mikor megállapította, hogy az ijedtségen kívül semmi egyéb problémám nincs, lenézett a padlóra, ahol szép tócsa fekete vér gyűlt össze a holttest legholtabb verziója mellett. Anya Axelt is tüzetesen megvizsgálta, de hamar konstatálta, hogy egyedül az ablak, és a fénykorában élőhalott járt pórul.

-Mi a teendő ilyenkor?-utalt a testre Axel, miközben befogta az orrát. Mi is követtük a példáját, ugyanis olyan szintű dögszag keringett a szobában, hogy az ájulás szélén álltam.

-Mivel fejen lőtted, valószínűleg nem fog újraéledni, ezért ki kéne dobnunk valahogy.-tanakodott anyu. Bólintottam egyet, majd egy ismeretlen eredetű bottal megpiszkáltam a biztonság kedvéért a néhai zombit. Biccentettem egyet Axel felé, aki megragadta a két karjánál, nekem hagyva a lábát, mert az a rész talán kevésbé veszélyes. Lassan felemeltük, majd egy nagyobb lendületet véve kihajítottuk a kitört ablakon. Végignéztem, ahogy zuhan, majd három agyzabáló pajtására esik. Ha most nem rágott be ránk a fél alvilág, akkor soha.

-Telibe.-néztem vissza anyáékra, akik a morbid pillanat ellenére nevetve lepacsiztak. Egy ideig figyeltem, ahogy a három idegen szaglássza az áldozatunkat, de egyik sem volt olyan elvetemült, hogy szerencsét próbáljon. Vállat vontam és átsétáltam az üvegszilánkokon, amik ropogtak a mamuszom kemény talpa alatt.

-Be kell deszkázni az ablakokat, hogy ilyen többet ne forduljon elő. Hihetetlen, hogy eddig jutott a világ...-mondta anya, és bár az utolsó mondatot szinte suttogta, mindketten tisztán hallottuk.-Axel, te addig aludj Auroraval, ameddig nem lesz biztonságos ez a szoba.-vad ellenkezésbe kezdtem, hiszen a nagy háló üresen áll, de mikor anya rám nézett, és elkezdte húzogatni a szemöldökét csak egy „fujj"-al reagáltam, és fejrázva elhagytam a helyiséget. Mindig is szerettem anyát, de néha ki tud készíteni. Tudja jól, hogy mindig is oda meg vissza voltam Axelért és hogy az insta kamuprofilommal folyamatosan azt néztem, hogy milyen jó az élete a világ másik felén.

-Imádom anyukádat.-tette hatalmas tenyerét a vállamra Axel, mire egy kicsit megugrottam. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar utánam jön.

-Én néha nagyon nem.-morogtam az orrom alatt, majd végleg otthagyva őt bementem a szobámba, és az ablakba ülve bámultam ki, ahol hihetetlen gyorsasággal vágtatott ki az erdőből egy terepmintás jármű. Megjöttek a katonák.