Mindenhol pánik uralkodott, az utcán fejvesztve rohangáltak az emberek. Elléptem az ablaktól, ahol eddig leskelődtem, mert arra a következtetésre jutottam, hogy ez nem lesz hosszú életű. Mármint az emberiség. Amerikában már rég átvették a hatalmat az élő halottak, ahogy Afrikában és a környező országokban is. Gondolkozva fordultam édesanyám felé, kinek szemében ezernyi érzelem tükröződött. A tévében egyedül a híradót adták, ahol folyamatosan nyomták a „csak semmi pánik!" dumát. Természetesen akárhányszor hallja ezt az ember, annál jobban pánikol.

-Szerinted meddig bírjuk majd?-kérdeztem szaggatottan. Nem féltem. Őszintén szólva eddig nem is nagyon hittem benne, hogy tényleg zombi apokalipszist indított egy bomba robbanása. Pontosan addig, ameddig édesapám be nem toppant hozzánk szétszaggatott felsőben, hörögve, és a halál bűzével körülvéve. Meg kellett ölnöm... véglegesen. Akkor tudatosult bennem, hogy ez mennyire komoly. Hogy ezek sokszorozódnak, és valamilyen csoda folytán folyamatosan éhesek. Megeszik a tetemeket, felássák a temetőket. Én az összes élő, és mozgó lényt átváltoztatják. Azt hittem, hogy ez csak a filmekben létezik. Nagyon úgy néz ki, hogy én is belecsöppentem egy ilyen filmbe. Aminek nem lehet happy end a vége.

-Nem tudom.-rázta meg a fejét tanácstalanul. Le tudtam olvasni az arcától, hogy próbál minél pozitívabban gondolkodni. Reménykedik, hogy le fogom tudni élni normálisan az életem, nem lesz probléma a mutánsokkal, találnak gyógymódot. Csak senki sem tudja, hogy kik... Az összes orvos agyzabálóvá változott.

-Nem szeretném, hogy téged is úgy kelljen lássalak, mint apát.-törtem meg, mikor visszagondoltam egy héttel ezelőttre, mikor az ominózus gyilkolás történt. Átrohantam a lakás másik felébe anyukámhoz, aki magához ölelt.

-Akkor nagyon bátor és erős voltál.-suttogta a fülembe, mire még jobban sírni kezdtem. A hátam simogatta, miközben halkan énekelte nekem azt a dalt, amire kiskoromban minden este elaludtam. Lassan ugyan, de a sírásom lecsillapodott, mikor magam elé képzeltem apát. Mosolygott, mint mindig, mikor velünk volt. Szemeiben boldogság csillogott, és azt mondta nekem, hogy ne sírjak miatta, már egy sokkal jobb helyen van, ahol nem akarja felfalni a szerettei agyát. Felnevetett. A fejemben mindig mindenki boldog. Minden világos, és csodálatos, olyan, mint egy tündérmese.

-Nem tudom felfogni, hogy megöltem őt.-szipogtam, mikor átszeltem a ködfelhőt, ami leszállt a tudatomba, ezzel behomályosítva minden emlékem, ami valamilyen fájó pillanatot tartalmaz. Újra tisztán éreztem a maró fájdalmat, de próbáltam magam visszafogni, és nem teljesen kiborulni. Tudtam, hogy anyának is éppen annyira fáj, mint nekem, talán jobban is. Nem vehetem el tőle a gyászt, neki is szüksége van rá.

-Már halott volt. Ha nem ölöd meg, ő öl meg téged. Jegyezz meg valamit, kislányom-tolt el kissé magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Letöröltem könnyeim, hogy rendesen lássam édesanyám gyönyörű arcát, amit mindig is csodálva figyeltem-ezekben a helyzetekben nincs idő gondolkodni, érezni, vagy szeretni. Vigyázz magadra, és élj túl. Fiatal vagy, előtted az élet. Hiszek benned. Ha valaki, akkor te biztosan képes vagy harcolni. Különleges vagy.-kezei közé fogta arcom, és nyomott egy lágy puszit a homlokomra, mint mindig, mikor éppen rossz kedvem volt, vagy csak vágytam egy kis szeretetre. Elmosolyodtam, viszont valahol legbelül motoszkálni kezdett az a bizonyos emberi tulajdonsághoz vezető inger, ami kimondtatja veled, hogy nem hiszed el, amit mondanak neked.

-Ezeket csak ezért mondod, hogy megnyugtass-nevettem fel erőltetetten. Tudtam, hogy semmi különleges nincs bennem. Annyira átlagos vagyok, mint egy kavics az út szélén, amibe néha belerúgnak, mert jó móka.

-Nem, azért mondom...-a végét már nem hallottam, mert a csengő vonyításra emlékeztető hangja kettéhasította a levegőt. A fülsiketítő zaj mellett dörömbölést hallottam, és kétségbeesett kiabálást. A bejárathoz szaladtam és kinéztem a kukucskálón. Nem sokat láttam a jövevényből, de azt megállapítottam, hogy nagy bajban van. Kitártam az ajtót, amin szinte beesett, majd bezártam mögötte. A földön ült, és a lábát szorongatta. Megérintettem a vállát, mire felnézett rám.

-Te?-kérdeztem kissé hátra hőkölve, mikor felismertem. Tetőtől talpig végig mértem, és magamban elismerőn biccentettem, hogy mennyit változott kilenc év alatt. Helyes arcán néhol a rászáradt vér rajzolt mintákat keresztbe szelte egy-egy kosztfolt, a ruhája kissé szakadt volt, a haja pedig egy merő kócból állt.

-Te?-kérdezett vissza, mikor ő is rájött, hogy ki vagyok. Nem mondanám, hogy jobban néztem ki nála, attól függetlenül, hogy én már egy hónapja nem mentem sehova. Közönséges barna hajam fel volt kontyolva, mackónadrágot, és egy bő pulcsit viseltem unikornisos mamusszal. Akár csak egy ovis. Sóhajtottam egyet, és eltekintve attól, hogy legszívesebben visszadobtam volna őt a zombik közé, felsegítettem a földről. Mikor lábra állt, szisszent egy hangosat, és belém kapaszkodott, nehogy visszaessen. Anya ekkor lépett be az előtérbe.

-Minden rendben?-kérdezte, holott látta, hogy nem, semmi nincs rendben. Biccentettem egyet a hívatlan vendég lába felé, amiből ömlött a vér.

-Ha zombi harapás, kidoblak innen!-figyelmeztettem, de csak egy csúnya nézést kaptam anyától, aki eddig aggódva figyelte a reakcióm Axel érkezésére, de én semmi érzelmet nem mutattam ki. A srác is rám emelte rikítóan zöld szemeit, amikből, akár csak az enyémekből, lehetetlen volt akármit is kiolvasni. Sosem mutatta ki, hogy mit érez. Leginkább irántam. Motyogott valamit, amit nem értettem, de úgy gondoltam, hogy inkább elmegyek a közeléből, még mielőtt felképelném. Óvatosan leemeltem kezét a nyakamból, majd egy székhez segítettem és elindultam a konyha felé. Az ajtóban mégis megálltam, és visszanéztem. Anya már elővette az elsősegély dobozt, és vizes ronggyal elkezdte kitisztítani a sebeit. Mikor Axel rám nézett, fénysebességgel fordultam meg, és vissza sem nézve mentem az eredetileg eltervezett helyiségbe.

-Aurora!-hallottam meg nem sokkal később a nevem. Kidugtam a fejem az ajtón, és kérdő tekintettel vizslattam anyát-hozz kötszert!-mutatott a szekrénybe, ahol egy fél kórházat rejtettünk el. Elővettem egy tekercset, majd leülve a földre odaadtam anyának, és én is vetettem egy pillantást a sebre. Nagyon mély volt, szinte csontig ható, és tele volt kosszal, aminek a kitakarítása biztos nagyon fájt.

-Mi történt?-kérdeztem pár perc hallgatás után, mikor felnéztem a fiúra.

-Menekültem egy zombi elől. Meglepően gyorsak, el sem hinnéd-rázta meg a fejét szórakozottan, mintha az előbb nem is akarták volna felfalni-a lábam beleakadt egy bokorba mikor nem figyeltem, és elestem. A rohadék a hosszú körmeivel belemart a lábamba. Na, akkor azt hittem, hogy ott halok meg. De egy öregember megmentett, mert fejbe lőtte. Rám zuhant, ezért vagyok tiszta ragacs. Mikor sikeresen kiszedett a zombi és a bokor alól, megláttunk egy nagyobb csapatot, ezért azt mondta, hogy fussak, az erdő szélén lesz egy ház. És itt vagyok.-tárta szét karjait, amin a póló ugyanolyan szakadt volt, mint a nadrágja. Elkínzott arcán kiültek a fáradtság jelei, és a késői félelem, amit az adrenalin löket kiűzött belőle a támadáskor.

-Nagyon félelmetesek?-kérdeztem, mintha nem láttam volna még zombit. Holott láttam. Meg is öltem...

-Az attól függ, hogy honnan nézzük. Félelmetesen büdösek.-vont vállat, mire halkan felnevettem. Anya válla is kissé megrázkódott, miközben visszaadta nekem a kötszert.

-Miért kellett idehoznom, ha nem használtad?-néztem rá kérdőn, a kezemben forgatva a tekercset.

-Nem szerettem volna, hogy elbújj a problémáid elől. Főleg nem a konyhába, most raktam rendet.-rázta meg a fejét sértődötten, ezzel oldva a feszültséget, ami lassan ránk telepedett megint. Egy mérges pillantást vetettem rá, majd feltápászkodtam a földről.

-Problémák, persze.-motyogtam az orrom alatt, ameddig elpakoltam a fáslit, és az elsősegély dobozt. Visszafordultam anya felé, aki Axelt segítette fel a székről.

-Menj nyugodtan a fürdőbe, de vigyázz, a sebet ne érje víz!-mutatott a folyosó végén található fürdőre, ahova a fiú lassan elbicegett. Végignéztem, ahogy megfogja a kilincset, lassan lenyomja, majd a szemembe nézve csukja be maga után az ajtót.

-Keress neki valamit apád szekrényében!-igazított el engem is, hogy ne csak szerencsétlenül bámuljam az ajtót, ami mögött életem megkeserítője áll éppen. Komótosan indultam el az emelet felé. A második ajtón belépve, egyenesen a gardróbba mentem, ahol kerestem valami kevésbé retró ruhát. Apa mindig is a régi, nyolcvanas évekbeli ruhákért volt oda, amik nagyon is jól álltak neki. Egy könnycsepp szántott végig az arcomon, amit hagytam lecsöppenni az éppen kezemben tartott ing mellkasi részére. Keserédes mosollyal az arcomon tettem vissza a helyére a ruhadarabot, s tovább kerestem, mialatt végig a saját magamnak kreált „most már jobb helyen vagyok" mondat csengett a fülemben.
Végül egy fekete bő pólót választottam egy ősrégi farmerrel, amit szerintem sosem láttam apán. Lerobogtam a lépcsőn, és a pultra raktam a darabokat.

-Már azt hittem, hogy felfaltak a ruhák!-próbálta oldani a rendíthetetlen fájdalmat bennem anya több-kevesebb sikerrel. Hamiskásan elhúztam a szám, ami inkább hathatott grimasznak, mintsem mosolynak, és újra tanácstalanul kezdtem nézni az ajtót.

-Most mit...-kezdtem volna el a szokásos „na, akkor most mit kezdjek magammal" fajta szenvedésemet, de anya csak felemelte a kezét, hogy fejezzem be, még mielőtt valóban elkezdtem volna.

-Először is szedd össze magad, de nagyon gyorsan. Nem vagytok már nyolc évesek. Axel sokat változott. Attól még, hogy nem volt valami szép az elválás, nem kell ugyanott folytatni. Ameddig nem hárul el a veszély, addig itt marad. Végül is nem hinném, hogy van hova mennie. Legyél vele kedves, próbáld meg rendezni a dolgokat. Mindketten tudjuk, hogy szoros a kapcsolatotok. Ne hazudj magadnak. És fésülködj meg-fejezte be a monológját a fejemen nyugvó madárfészek felé biccentve. Őszintén felnevettem, majd kirántottam a hajgumim, és lehajolva összeborzoltam a hajam.

-Most jobb?-kérdeztem cinikusan, majd az egész alakos tükörbe néztem, ahonnan egy oroszlán lesett vissza rám. Elejtettem egy halvány grimaszt, mikor anya felnevetett mellőlem és a kezembe nyomott egy fésűt, amit mellesleg már egy hónapja kerestem. Összehúzott szemmel, rosszallón megráztam a fejem, de végül megfésülködtem.

-Így határozottan jobban festesz. Tudod, nem olyan szerencsétlen a fejed-bólogatott elismerően. Anyával mindig is nagyon jó viszonyom volt, szinte a legjobb barátnőmnek mondhattam. Sose volt túl szigorú, csak mindig annyira, amennyire kellett. Odaléptem hozzá, és átöleltem, ezzel köszönetet mondani neki, hogy még ilyen nehéz helyzetben is fel tudja oldani a hangulatot.

-Nagyon szeretlek-suttogtam, miközben a mellkasába fúrtam a fejem, akár csak régen, mikor még minden rendben volt, és nem állt a feje tetején a fél életem. Végigsimított a hajamon, majd eltolt magától, így láttam, hogy könnyben úsznak szemei.

-Nekem is fáj. Hiszem ő volt túlzás nélkül életem szerelme. De már halott volt-ismételte meg fél órával ezelőtti mondandóját a maga megnyugtatására, mintsem az enyémre. Letörölt az arcáról egy fájdalmas könnycseppet, s még egy pillanatra magához szorított.

-Öhm, esetleg valami ruhát kaphatnék?-zavarta meg a pillanatot Axel, aki kidugta fejét a gőzben túltelített helyiségből. Haján néhol vízcseppek csillogtak, arcán már semmi nyoma nem volt a támadásnak, csak kisebb hegek emlékeztettek a halál közeli állapotra. Egy ideig bambán bámultam a fiút, majd mikor anya meglökött megráztam a fejem, s kiűztem onnan az összeesküvés-elméletek.

-Egy pillanat!-kapkodtam összevissza, majd a pultról felnyaláboltam a ruhákat, és a kezébe nyomtam. Rám mosolygott, és visszavonult a fürdőbe. Erőltetetten fújtam ki a levegőt, amit eddig bent tartottam, majd a fal mentén lecsúsztam a földre.

-Te is a legjobbkor leszel szerelmes.-rázta meg méltatlankodva a fejét anya, majd letelepedett mellém. Egy ideig csak kérdőn, de leginkább felháborodva mustráltam, de végül csak megadón sóhajtottam.

-Utálom Axelt. Tudod jól, hogy mennyit szenvedtem miatta. Erre most, hogy itt van a világvége, én pedig már szépen felépültem, itt terem egy másik kontinensről? Ez nekem bűzlik.-húztam fel a vállaim mikor kirázott a hideg, ahogy a fiúra gondoltam. A fiúra, akitől történetesen csak egy fal választ el, és valószínűleg itt lesz még egy darabig. Úgy körül-belül a világ végéig.

-Tudod drágám, az utálatból lesz a legszebb szerelem. Nem akarok most azzal jönni, hogy apád meg én... Azzal nem segítenék semmit. Inkább csak azt mondom, hogy hallgass a szívedre. Ki tudja meddig élünk még. Minden napot úgy élj meg, mintha az lenne az utolsó.-elgondolkodtam, hogy ha ez lenne az utolsó napom, mit tennék. Arra jutottam, hogy nem lennék semmiben bizonytalan. Mindent megcsinálnék, bármekkora őrültség is. Ki szeretném élvezni az életem akkor is, ha már csak egy napig tart.

A mellettem nyíló ajtóra pillantottam, amin kilépett Axel. Körbenézett, s mikor megpillantott minket a földön, megjelentek a kis gödröcskéi a szája sarkaiban. Gondolom az egész jelenet lejátszódott a szeme előtt, ahogyan én a földre kerültem.