- Megjött a pi-- Mo..mo? Te meg mit keresel itt? - hervadt le arcáról a mosolya.

- Oppa...! 

A barna szemekbe nézve nem bírtam tovább és könnyekkel keretezett arccal ugrottam bátyám nyakába. Végre biztonságban érzem magam. Reméltem, hogy most már igazi család közé tartozhatok, akik hatalmas hibám ellenére is szeretni és vigyázni fognak rám. Nem kell mondanom, hogy bátyámra teljesen ráijesztettem. 

- Úristen, Momo! Mégis mi történt? Miért vagy itt? Anyuékkal történt valami? - kérdezte, de képtelen voltam bármilyen értelmes szót kinyögni, ezért csak karjaiba kapott és valamelyik barátjának szólt, hogy hozza be a cuccom. - Kicsi húgocskám, semmi baj, itt vagyok. - hallottam nyugtató szavait, de képtelen voltam bármi megnyugtatót közölni vele. 

Otthonra emlékeztető hatalmas kezei után meleg, puha dunyha között találtam magam. Szeretettel teli simogatásait lassan már nem éreztem, mert az álmok világa magába szippantott, hogy minden, amit átéltem a múlt hónapban felszínre törhessen. Láttam a sötét alakot, aki azon a bulin megerőszakolt - mert amikre emlékszem belőle arra utal, hogy nagyon nem élveztem -, anyáék reakcióját, amik összetörték a szerető család képét és végül Jihyot is láttam, ahogyan hátat fordít nekem. Nem maradt másom, csak a bátyám, Jinyoung. 

Felébredve az ismeretlen szobában kissé megijedtem, de azután rájöttem, hogy Juniornál vagyok, ezért nem kell félnem. Ő megvéd, bármi legyen is... Ugye? 

Kimászva a biztonságos takaró alól indultam megkeresni Oppát. Sötétkék falak vettek körül. A berendezés harmonikusan volt elrendezve, minden a helyén, egyetlen egy galacsin, vagy egy szemétdarab sem volt a szobában. A polcokon családi képek sorakoztak, amiken én is ott voltam, így már biztosan tudtam, hogy Jinyoung szobájában vagyok.  Bizonytalanul mozogtam a házban, hisz nem tudtam mi hol van, de annyira sikerült rájönnöm, hogy az emeleten kötöttem ki. Lesétálva a lépcsőn kerestem egy emberi lényt, egy ismerős arcot, tekintetet, amit a konyhában meg is leltem. Bátyám éppen a reggelijét készítette. A konyha ajtajából figyeltem és éreztem szemeim ismét megtelnek könnyekkel, ezért szipogva egyet-kettőt indultam meg testvérem felé. 

- Oppa... - suttogtam elhaló hangon, mire az említett személy megfordulva fogadott karjai közé. - Annyira hiányoztál... Oppa... Nekem csak te maradtál! - mondtam meg neki az igazat, mert ez az volt. 

- Momo, nyugodj meg, jó? Itt semmi baj sem történhet veled, rendben van? - kérdezte tőlem szemeimbe nézve, mire én csak aprókat bólintva mondtam el neki a bulit, hogy Jisoo milyen kétszínű igazából és hogy anyuék kitagadtak a családból. 

- D-de hát.. Mégis miért tették ezt anyuék. Biztos nyomós okuk volt, vagy félre értettek valamit? - Nem tudta hova tenni szülei viselkedését, de én megértem miért kételkedik. Anyu és Apu nagyszerű emberek; megértőek és náluk kedvesebb szülőt nem is ismerek. 

- Hova tetted a táskámat Oppa? - kérdeztem, mire csak hitetlenkedve nézett rám. 

- Ne tereld a témát Momo! Miért tagadtak ki?! - akadt ki. Megértem, hisz nem válaszoltam kérdésére, de ez akkor is megrémisztett, még ha tudom is, hogy nem bántana.

- Nem látod, hogy szegény lány így is ki van borulva? Még te is ijesztgeted? - kérdezte egy mély hang mögülem, amit meghallva ijedten fordultam meg, hogy egy sötétbarna szempárral találjam szembe magam. Bevallom nem csak, hogy a hangja kellemes csengése borzongatott meg, de szemeiben rejlő kedvesség és barátságos fény is nyugodtsággal töltött el. 

- Jaebum, nem épp a legjobb az időzítésed. Menj és szunyálj tovább! - hunyta le szemeit Jinyoung ,de meglátva a borítékot az újonnan érkezett kezében - ami egyébként kitagadásom okát tartalmazta - ijedten siettem oda, hogy kivegyem a kezéből, ám mielőtt megkaparinthattam volna felemelte, hogy még véletlenül se érjem el. 

- Megnézted? - kérdeztem pólóm aljába markolva, hogy elrejtsem kezeim remegését. Féltem a választól. 

- Igen, meg. Jinyoung neked pedig végig kéne hallgatnod, mielőtt ok nélkül ráhozod a frászt. - közölte lakótársával, majd mint aki jól végezte dolgát, magunkra hagyott. A borítékot még a kezembe nyomta, mielőtt elhagyta a helyiséget, így most félve nyújtom át testvéremnek a bizonyítékot tartalmazó papírt. 

Miután kibontotta és realizálta mi van benne rám emelte szomorúságot tükröző tekintetét. 

- Te... terhes vagy? - kérdezte leejtve kezeit. Én sajátjaim hasam elé emeltem és bólintva, lehunyt szemekkel vártam kiakadását. - Terhes... a húgom... - még valamit motyogott az orra alatt, de azt sajnos nem hallottam. - Ezek szerint megtartod? - kérdezte, amire csak helyeslően bólogattam. - És az apját ismered? - jött az újabb kérdés, amire félve ráztam meg a fejem. - MI AZ HOGY NEM?! 

Összerezzenve szorítottam össze szemeim és karjaim védelmezőn fontam hasam köré. 

- N-ne haragudj rám! Nem emlékszem semmire arról az éjszakáról! Nem ittam sokat, de szerintem bedrogozott. Anyáék nem hallgattak meg és... és... - egy nagyot sóhajtva jött végül oda hozzám és karjai közé zárva nyugtatott meg. 

❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤

Azóta eltelt pár hét és a srácok is teljes mértékben elfogadták a jelenlétem és ők is tudják, hogy mi történt velem. Ha választanom kell, akkor talán Yugyeommal alakítottam ki a legszorosabb baráti köteléket. Nagyon megértő és aranyos srác, de ahogy észrevettem Jaebum ezt nem nagyon díjazza. Mintha féltékeny lenne, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Ha már megemlítettem, akkor ő se valami könnyű eset, meg kell hagyni. Van, amikor kedves, segítőkész úriember, de vannak olyan napjai, amikor egy bunkó paraszt, akitől falra tudnék mászni. 

Az első vizsgálatra megkértem Jinyoungot, hogy kísérjen el. Sokat kellett nyaggatnom és sok hisztit is csaptam, mire végül beadta a derekát, így most itt ülünk és arra várunk, hogy sorra kerüljünk. 

- Nem hiszem el, hogy elrángattál ide... Mást nem lehetett volna? Ott volt Jaebum, sőt Yugyeom! Miért nem őket hívtad? - kérdezte szenvedve bátyám, ahogy térdeimre támaszkodott. 

- Azért, mert te vagy a bátyám. És mert anyával akartam eleve jönni, de most... 

- Héé, oké. Semmi baj. Itt vagyok, jó? - kérdezte magához ölelve és hátam simogatva. 

Pár perc után sikeresen bejutottunk a vizsgálóba, ahonnan végül egy ultrahangképpel kilépve, boldogan hagytam el a kórházat. Otthon boldogan mutogattam a srácoknak kisbabámat és ők rögtön elkezdték sorolni mit fognak vele csinálni. 

- Én biztosan megtanítom hogyan kell kickboxolni.- vigyorgott Jackson, de mikor villámokat szóró szemekkel néztem rá, rögtön kijavította magát. - Önvédelem céljából, természetesen! És a vívás sem maradhat ki. Ő lesz a legjobb!!

- Én pedig megtanítom, hogyan csajozzon. - kontrázott Gyeom. 

- Az angol tudását majd nekem köszönheti! - szólt közbe a társaság legidősebb tagja.

- Közlöm veletek, hogy egyikőtök sem tanítja meg semmire. Én faragok belőle egy tehetséges b-boyt. - vágott közbe Jaebum, mire​mindenki meglepődve figyelte a fiút.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a fiam, vagy a lányom az engedélyem nélkül nem fog ilyen veszélyes táncot űzni - közöltem ezt az egyszerű tényt.

Nem is kell mondanom, hogy milyen vita alakult ki ebből a beszélgetésből, amit végül Jinyoung zárt le.

- Mindenki nyugodjon le! Nem kell aggódni, majd figyelünk rá - mondja nekem. - Majd a gyerek eldönti mit szeretne. Oké?

- Oké... - egyeztem bele végül, ha nem is szívesen.

❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤

A kis vitánk után pár nappal megkerestem Jaebumot, hogy bocsánatot kérjek tőle. Nem volt nehéz megtalálni, mert a szobájában alkotott valamit. Bekopogva vártam az engedélyt a belépéshez, majd magam mögött becsukva az ajtót hajoltam meg.

- Ne haragudj, hogy a múltkor annyira kiakadtam. Nem akartalak megbántani. - mondtam ki amire tényleg gondoltam.

- Semmi baj sincs. Természetes, hogy félted. De ha meg szeretné tanulni, akkor nem fogod visszatartani, ugye?

- Dehogy. Szeretném, ha olyat tanulna​, amit élvez és szeret. Ha ő egy b-boyt akar lenni, akkor legyen. - mosolyodtam el kedvesen majd ezzel el is hagytam a szobát.

Na itt is lenne a kövi rész. Azt szeretném tudni, hogy zavarna-e titeket, ha néha-néha közbe szúrnék egy-két képet? 

Ha tetszett, jelezzétek felém. Addig is csók!