Nappal és éjszaka követte egymást, folytatódtak a végeláthatatlan harcok. Dhalgur és ifjú barátja véres háborúkat vívtak meg a Fény seregével szemben. Sok asrantel esett áldozatul az ütközetekben, az a kevés túlélő, akik súlyos sebeik begyógyítása érdekében feladták hatalmukat, halandóként éltek tovább a földön. A Sötétség harcosai, Argogron parancsának eleget téve sosem lépték át birodalmuk határát, nem pusztítottak azokon a földeken, ahol Umesis letaszított teremtményei éltek békében. Míg Dhalgurt nehezen lehetett meggyőzni, hogy ne pusztítsa el a védtelen halandóvá vált ellenségeit, addig Tog'druxin egyetértett mindennel, amit a vár urai mondtak számukra. A saját otthonuk védelme volt a céljuk, semmi más.

Teltek a napok, a hónapok, az évek... de mintha semmi nem akart volna változni. Mindig újabb és újabb támadások értek a Sötétség földjét, míg a messzi földeken békesség honolt a halandók világában. Dhalgur türelme a végét járta, bosszút akart, felégetni mindazt, amit a halandók felépítettek az évszázadok alatt. El akarta pusztítani a kastélyokat, az otthonokat, a családokat. Azt akarta, hogy vérben ázzon a föld és minden a lángok martalékává váljon. De Wradlack parancsának nem mert sosem ellent mondani. A navrien átlátott mindenen, jól tudta, hogy Umesist milyen álszent célok vezérlik, ezért sem engedte, hogy Dhalgur - vagy bárki más a népükből - a határaikon kívülre merészkedjen. Nem adhattak indokot arra, hogy az Fény harcosai és a halandók katonái egyesült erővel támadják meg otthonukat.

~*~

Tog'druxin ajkait mély sóhaj hagyta el mikor levette behorpadt sisakját. Ébenfekete tincsei aláomlottak vállára, egybefolyva palástja vonalával. A tükör előtt állva, fejét oldalra billentve vette szemügyre a homlokán tátongó sebhelyt, amiből fekete patakként csordult alá vére. Sisakját félre tette a tükör mellett álló asztalra majd levetette páncélkesztyűit is. A mellette álló szolgálóhoz fordult, aki mohazöld köpenyt és csuklyát viselt, ami eltakarta arcát. Csontsovány ujjai közt egy vizestálat tartott, alkarjára egy kendő volt terítve. A lovag kézbe vette a kendőt és belemártotta a tálba.

- Van valami hír Wroglathról? - kérdezte lemondóan.

Hosszú idő telt el azóta, hogy a kastélyba hozta a phatiat, aki azóta mélyálomba zuhant és félő volt, hogy soha többet nem ébred fel. A harcos szíve összeszorult valahányszor eszébe jutott a csillag. Aggódott érte és szörnyű bűntudat mardosta a lelkét. Mi van, ha rosszul döntött? Mi van, ha csupán kínt és szenvedést fog a csillag számára jelenteni az az élet, amit kapott? Lopva felpillantott szolgálójára, aki csendbe burkolódzott. Igaz is, Wradlack tett róla, hogy a szolgálók ne tudjanak fecsegni. Ez a megkínzott lélek nemrégen még egy hozzá hasonló égi harcos volt. Egy rivvian, nem volt szárnya és nem is volt oly erős vagy nemes, mint egy asrantel katona. A hozzá hasonlók, a kralik hátán érkeztek a birodalmukba.

A kralik megtermett lények voltak, feleakkorák lehettek, mint Dhalgur. Négy lábuk volt és hat tollas szárnyuk, kristálytiszta, hófehér szőrös testük ragyogott a sötétben. Könnyű célpontok voltak az éjszakában. De veszélyessé váltak, ha testközelből támadtak, erős lábaikon éles karmok voltak, amelyek keresztül tudták vágni a páncélzatot. Megnyúlt fejükön kampós csőr helyezkedett el, benne tűhegyes fogak sorakoztak. A fejükön apró füleik közt agancsok nőttek, amivel felnyársalhatták azt, aki nem volt éber. Tog'druxin gyűlölte a kralikat, leginkább azért, mert Dhalgur sok sebet szerzett miattuk az elmúlt időkben. De nem ölhette meg őket, csupán akkor, ha nem volt más választása. Élve kellettek a Fény katonái. A fogságba esett rivvian harcosokból szolgálókat neveltek a vár urai, míg a kralikat átformázták és betörték, hogy aztán a csatározásokban hasznukat vegyék.

Lemondóan felsóhajtott és kicsavarta a kendőből a vizet, majd letörölte az arcát borító vért. Zöld szemeit fájdalom sötétítette el mikor a tükörképére pillantott. A szobára telepedő csendet halk kopogás törte meg. Tog'druxin kérdőn a vaskos fekete faajtó irányába fordult, ami nyikorogva nyílt ki. A lovag legnagyobb meglepetésére maga Wradlack állt az ajtó túloldalán. Fejbiccentéssel köszöntötte a vár urát, aki beljebb sétált, páncélozott csizmája éles csikorgás közepette súrolta a vaskos fekete kövekből kirakott padlót.

- Készíts fürdővizet az uradnak - fordult a szolgálóhoz a navrien. A csuklyás biccentett majd a tálat letette az asztalra és távozott. Az ifjú értetlenkedve ingatta meg a fejét és félre tette véres kendőjét.

- Minek köszönhetem a látogatást?

- A legkiválóbb harcosom néha megérdemelhet egy köszönetet, nemdebár? - billentette oldalra a fejét Wradlack majd kezében vörös füst csapott fel és egy sötét üvegű fiola alakját öltötte fel. Odanyújtotta a döbbenten pislogó lovagnak, aki hálásan biccentett egyet mielőtt magához vette volna az üveget. - Ez segít, hogy gyorsabban felépülj - tette hozzá, majd lassú megfontolt léptekkel sétált a szoba másik oldalán nyíló aprócska ablakhoz, aminek vaskos üvege mögött rálátás nyílt a kietlen tájra.

Csend telepedett közéjük, Wradlack nem szólt többet, a tájat fürkészte. Tekintete a távolban elvesző széles, tengervízzel töltött csatornát figyelte, ahol Edrena lényei éltek és végeztek azokkal, akik hajóval át akartak volna kelni a Sötétség Birodalmába. A túlparton élő halandók a Rémálmok csatornájának nevezték a sötét vízzel elöntött árkot. A férfi ajkait halk sóhaj hagyta el, amit elnyelt magában az arcát fedő maszk. Nehéz munka árán sikerült elérnie, hogy otthonukat ez a sziklákkal szabdalt kanális elválassza a túloldaltól. Reménykedett abban, hogy a halandók belátják, nem érdemes kockáztatniuk az átkeléssel. Fejét jobbra fordította, a Birodalom délnyugati csücskében elhelyezkedő területet nézte, amiben beletorkollott a csatorna. A szárazföldön hegyeket emelt és közéjük hatalmas vaskaput építtetett, olyat, amin még Dhalgur is nehezen tudott volna átmászni. Meg akarta óvni Edrena gyermekeit, tartozott ennyivel Úrnőjének, aki befogadta és sajátjaként szerette.

Tog'druxin a kezében tartott fiolát morzsolgatta, mellkasa majd szét pattant a fel nem tett kérdésektől. Tudni akarta, hogy van a csillag, de nem mert kérdezni. Torkában fojtogató érzés gyúlt, kezei izzadni kezdtek. Ajkait szólásra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán. Bizonytalanul pillantgatott az ablaknál álló páncélos alakra. Meg merje kérdezni? Talán nem lesz belőle gond. Hosszú idő telt el és sosem kérdezett a phatia felől. Argogron és Wradlack nem beszéltek róla soha. Hirtelen elhatározásból kihúzta magát, de amilyen magabiztosnak érezte magát, olyan bizonytalanul csendült fel remegő hangja.

- Wroglath?

- Javul az állapota - felelte nyersen, majd válla felett visszapillantott Tog'druxinra, aki zavarában lesütötte a tekintetét. - Aggódsz érte. Ha nem a csatatéren vagy, akkor körülötte forognak a gondolataid. Igazam van?

- Igen - szólt a reszketeg, halk válasz. Wradlack feléje fordult, hiába viselt maszkot, a lovag úgy érezte, hogy a vár ura megvetően méregeti őt. Csalódást okozott volna számára?

- Fürödj meg, ölts tiszta ruhát és meglátogathatod - szólt ismét ridegen a férfi.

Az ifjú szíve hatalmasat dobbant a hír hallatán és felkapta tekintetét, zöld szemei felragyogtak. Wradlack gúnyosan elmosolyodott a maszk alatt és közvetlen a lovag elé sétált. Jobbjával átkarolta Tog'druxin nyakát és szorosan magához húzta, hogy az ne láthassa őt, amikor bal kezével levette maszkját. Arcán gúnyos mosollyal hajolt a füle mellé.

- Ha fel tudod ébreszteni... a tied lehet - suttogta mély duruzsoló hangon, amitől a harcos testén remegés futott végig. Wradlack visszavette maszkját és elhátrált tőle, a fiatal férfi kipirosodott arcát és a vágytól elsötétült szemeit fürkészte.

- Mond meg Dhalgurnak, hogy két nap pihenőt kaptok - fordult sarkon és az ajtó fele vette az irányt. - Ki akarom próbálni mennyit érnek a rarnenalok éles ütközetben.

- Úgy véli már készen állnak? - fordult feléje kíváncsian, amivel megállásra késztette urát. Tudta, hogy Argogron régóta dolgozik a kralik átalakításán, de nem hitte volna, hogy már csatában is be akarják őket vetni.

- Ha nem állnak helyt akkor magam intézkedek - felelte ridegen majd visszapillantott a válla felett és hangja meglágyult. - Pihenjetek, szükségetek lesz az erőtökre.

- K-Köszönjük! - szólt meglepetten, zavarában meghajolt. Wradlack biccentett egyet magában, majd távozott.

A sötét folyosóra kilépve lopva körbepillantott, de mivel senkit nem látott sem közel, sem távol így megengedett magának egy mély sóhajt. Levetette fekete koronáját, ami fekete füstté vált ujjai közt, páncélkesztyűje hegyes karmaival átmasszírozta fejbőrét mielőtt tovább indult volna. Hosszú, sötét folyosók és széles lépcsősorok labirintusában vezetett az útja. A kastély falai csupán páncélcsizmája zaját visszhangozták. A lények többsége a föld alatt mélyen volt elszállásolva, Dhalgur a csarnokban kapott helyet, kényelmesen elfért és biztonságban volt a vaskos falak között. A vár urai, a két ifjú és a szolgálók a kastély felsőbb szintjein laktak. Mikor elérte szobáját, Wradlack egy pillanatra megtorpant majd a tőle jobbra eső, távolabbi, szomszédos ajtó irányába pillantott. Maga sem tudta volna megmondani miért, de tovább indult és háta mögött hagyta szobáját.

A vaskos faajtó előtt megállva kopogásra emelte kezét, de alig ért volna hozzá a fekete fához, mikor az ajtó köddé vált előtte. Maszkja alatt elmosolyodott és besétált a tágas helységbe, háta mögött ismét alakot öltött az ajtó. A szoba közepén hatalmas kerek asztal állt, hegyek és völgyek szabdalták keresztül, néhol ragyogó kék árnyalatban úszó vízfoltok tündököltek a plafonról alálógó csillár sárgás fényében. Argogron az asztal fölé görnyedve támaszkodott, alakja néha fekete köddé válva veszett el a félhomályba, míg máskor felvillant csuklyája alól sápatag bőre. Messze mögötte a vastag kőfalon három, vékony ablak adott rálátást a szokatlanul nyugodt tájra. Az ajtó melletti sarokban, egy széles ágyon, egy megtermett, vörös szemű etrohaki feküdt, aki kérdőn felemelte megnyúlt fejét. Szájában éles agyarak villantak fel mikor mély, rezgő hangon rávakkantott az érkezőre. A szoba beleremegett a négylábú, fekete szőrős teremtmény hangjába. Wradlack odasétált a lényhez és megvakarta a fejét, amin kifakult sebhelyek futottak keresztül-kasul.

- Szervusz Brurdrud... - szólt lágyan a navrien, mikor a lény beledöntötte fejét a páncélkesztyűbe, a férfi megvakargatta az etrohaki hegyes füleit is.

- Elkényezteted - horkantott fel Argogron majd fellökte magát az asztalról, mikor a lény morgó hangon, kinyújtott villás nyelvével fetrengett az ágyon, próbálva átfordulni tüskés hátára, hogy Wradlack megvakarja a hasát. - Ha ölebet akarsz, menj keress magadnak egyet Eirleanothban, a piacon biztos találsz magadnak... Hogy is nevezik őket az ashiexek?

- Kutya? - kérdezett vissza Wradlack miközben helyet foglalt a lény mellett az ágy szélén, társa egyetértően bólintott.

- Az. Keress magadnak egy kutyát, Brurdrudot pedig hagyd békén - tette hozzá morogva.

- Akkor majd keresek egyet magamnak - szólt gúnyosan miközben levette maszkját és félre tette. Vörös szemei felcsillantak és arcára pimasz mosoly kúszott mikor a csuklyás alakra pillantott, aki visszagörnyedt az asztal fölé. - Csak nem újabb szerető után kutatsz? - kérdése hallatán a navrien felmordult.

- Nem kutatok szeretők után.

- Hát persze. És Tog'druxin sem szerelmes - tette hozzá szemforgatva majd megvakarta az etrohaki fejét. Argogron ismét felmordult.

- Beküldted hozzá? - pillantott az ágyon ülő férfi irányába, aki aprót bólintott, habár arcizma sem rezzent közben.

- Ennyit megérdemel, nemdebár? Téged is kiengedtelek, hogy meglátogasd a hegység túloldalán élő kis szeretődet.

- Csak nem féltékenységet hallok a szavaidban, Wradlack? - kérdezett vissza gúnyosan, amivel egy felvillanó vörös szempárt érdemelt ki magának.

A férfi nem szólt semmit a kérdésre, maszkját magához vette majd hanyagul a másiknak dobta, aki fél kézzel elkapta azt. Argogron hátra hajtotta csuklyáját mindezzel felfedve hosszú, aranyszín tincseit és arcát, ami egy lecsiszolt, sápatag gömbnek hatott, fejére illesztette a maszkot. Alakja immár egésszé vált, mikor az álarc egybeolvadt bőrével, kiegészítve hiányos megjelenését. Wradlack csendben figyelte, ahogyan a másik átmozgatja arcizmait és állkapcsát majd rendezi ruházatát, ami nem oszlott már el fekete füstté.

- Ezek szerint nem áll szándékodban sehova menni - mosolygott rá Argogron, kék szemei pimaszul felcsillantak.

- Nemhogy hálás lennél amiért néha napján visszaadom a randa pofád - horkantott fel sértetten.

- Pedig apánk szerint az egyik legtökéletesebb műve lett ez a randa pofázmány - kuncogott fel magában és végig simított álla vonalán, de Wradlack nem értékelte a megjegyzését. Argogron ajkait mély sóhaj hagyta el és egy szemforgatás közepette beletúrt aranyszőke tincseibe. - Rendben van csillagom, mondd el mi bánt.

- Nevezz még egyszer csillagomnak és megesküszöm Edrena nevére, hogy ezúttal darabokra téplek téged Elluin - mordult rá fenyegetően, habár szavai nem keltettek félelmet az egykori asrantel hadvezér szívében.

- Most jön az a rész, hogy meg kellene ijednem? - kérdezett vissza gúnyosan, majd felkuncogott. - Vagy netán megsértődni amiért az elfeledett nevemet használtad?

Mikor Wradlack elfordult tőle, egy pillanat alatt megbánta mindazt, amit mondott. Mély sóhaj hagyta el ajkait és társa mellé sétált. Nem tudta mire vélni, hogy barátja megsértődik ilyen apró kis csipkelődéseken. Lágyan ráfogott a vállára és magához húzta míg a férfi feje neki nem koccant a hasának. Lemondóan megingatta a fejét és végig simított az éjfekete tincseken. Nagyon ritkán látta őt ilyennek.

- Két nap pihenőt rendeltem el nekik - sóhajtott fel Wradlack fáradtan. - Szükségem van rarnenalokra... képesek lesznek helytállni erre a kis időre?

- Reményeim szerint igen - felelte halkan, amire egy apró bólintás volt a válasz. - Kimerültnek tűnsz, mennyit beszélgettél az Úrnőnkkel?

- Sokat... - Mély sóhaj hagyta el ajkait, az etrohaki halkan felnyüszített és fejét ráfektette Wradlack combjaira, aki fáradtan elmosolyodott és megvakarta a lény feje búbját. - Nem kérek sokat... csupán azt, hogy egy kis időre békesség legyen - suttogta elhaló hangon miközben szemei lecsukódtak.

- Csak Dhalgur vagy az a bolond kölyök meg ne lásson téged ilyen állapotban - ingatta meg a fejét Argogron, majd óvatosan befektette társát az ágyba. Brurdrud szorosan melléje feküdt és addig ügyeskedett míg fejét be nem tudta csúsztatni a férfi karja alá. Gazdája arcára halovány mosoly kúszott és megsimogatta a lény fejét. - Vigyázz rá... - szólt halkan, amire az etrohaki megcsóválta tüskékkel teletűzdelt farkát.

Visszasétált az asztalhoz, amely világuk térképét formázta meg. Tekintete végig futott az északon elhelyezkedő hófedte földeken és fagyos vizeken majd saját birodalmukat vette szemügyre. Az északnyugati sarokban álló kiszáradt erdőséget, ahol Gilnuvog lakott egy barlang mélyén, majd szemei végig vándoroltak a hatalmas kopár síkságokon míg a délkeleti csücsökbe nem ért, ahol egy lápos, mocsaras területen Mornega tanyázott a csatorna partjától nem messze. Aztán a zöldellő mezőket nézte, amik a túlparton terültek el, majd a földrész délén elhelyezkedő erdőséget, amitől nem messze egy város helyezkedett el. Tekintete elfutott keletre, ahol színpompás kastély állt és egy város ölelte körbe a palotát. Ajkait mély sóhaj hagyta el, amikor a térkép keleti szegletén álló kisebb-nagyobb szigetcsoportokat vette szemügyre. Tekintete akaratlanul is megakadt az egyik déli sziget csücskében álló tengerparti viskón.

- Már megint azt a kölyköt figyeled... - szólt Wradlack halk, suttogó hangja. - Miért?

- Mert az én kölyköm - szólt morogva. Az ágyon fekvő navrien bágyadtan felnyitotta szemeit, kíváncsian fürkészte az asztal fölé görnyedő társa minden mozdulatát. Argogron ajkait mély sóhajt hagyta el, fejét lehajtotta, hogy tincsei eltakarják arcát.

- Arenisz...

- Tudod jól, hogy nem szeretem, ha a gondolataim közt kutatsz! - szisszent fel mikor fellökte magát, kék szemei felvillantak, amikor az ágy irányába fordult.

- Csupán próbálom megérteni, hogy miért követtél el ekkora hibát... - felelte lágyan, amivel egy újabb mordulást váltott ki társából.

A távolban éles kürtszó csendült fel, amire válaszul a fekete kastély mély kürtje válaszolt. Wradlack lemondóan felsóhajtott és lehunyta szemeit míg Argogron íriszei felizzottak, csuklyáját a fejébe húzta, hogy eltakarja arcát. Kezében fekete füst csapott fel, amiből egy tüskés buzogány öltött alakot. Egy intésére alakját fekete páncélzat és sisak borította be. Két lépéssel az ágy mellett termett, Wradlack felnyitotta a szemét mikor ismét felhangzott az ellenség kürtszója.

- Maradj itt. Pihenj...

- Ez Ienar kürtje... Add a maszkot... veled tartok - tolta fel magát, de alakja megremegett a testét kínzó kimerültségtől.

- Azt mondtam maradj itt - mordult rá Argogron, a férfi megadóan lesütötte szemeit és az etrohakit átölelve keresett magának támaszt, mielőtt ismét fel nem nézett volna társára.

- Képes leszel rá? Végezni tudsz majd vele egyedül? - kérdezte halkan.

Argogron nem felelt a kérdésre, minden további szó nélkül távozott, kétségek közt hagyva társát, aki a szoba közepére állított asztal fele pillantott. A térkép felett gomolygó felhők közül több tucat kisebb és nagyobb alak jelent meg, ahogyan sebesen szálltak alá, hogy megrohamozzák otthonukat. Wradlack szemei felizzottak a haragtól, amely elöntötte szívét, hirtelen lökte fel magát az ágyból, Brurdrud utána ugrott mikor a navrien feltépte az ajtót és döngő léptekkel indult el a sötét folyosón. Zsebéből egy apró tárgyat húzott elő és belefújt, a síp nem adott ki hangot, mégis egy felhördülő nyerítés volt rá a válasz, amelybe beleremegett a kastély. Száját elégedett mosolyra húzta és zsebre vágta sípját, egy intésére vérvörös füstből koronájával díszített sisakot formált a fejére, hogy eltakarja arcát. Rámarkolt a mellette haladó lény hátára, akinek feje a mellkasáig ért fel, alakjuk fekete füst képében foszlott szét. A kastély csarnokában öltöttek ismét testet, Dhalgur eget rengető üvöltéssel fogadta a vár urát, aki egy kézmozdulattal leintette.

- Maradj! Sokan vannak - szólt az ellentmondást nem tűrő parancs.

- Éppen ezért...

- Azt mondtam, hogy maradj! - csattant fel Wradlack és hangja végig söpört a termen.

Dhalgur nemtetszően felmordult és visszafeküdt helyére, amikor a csarnok végében feltűnt egy másik hatalmas lény, aki vágtában indult el gazdája irányába. Wradlack a feléje közeledő egharod irányába fordult, akinek erőteljes vágtaugrásaiba beleremegett minden oszlop. Erős, vaskos teste volt, négy lábon járt, kőkemény patái szikrákat szórtak a padlózatot alkotó köveken. Fekete pikkelyes teste felcsillant az oszlopokban világító zöld repedések fényében. Rubintvörös szeme volt, orrából vörös lángok törtek fel mikor fejét megcsavarva, fújtatva lépett gazdája mellé. Száját nagyra nyitva nyerített fel ismét, kivillantva éles fogazatát. Homlokán két éles szarv szegeződött előre, míg tüskés farka lándzsahegyben végződött. Wradlack egy intésére kantár és nyereg került a lényre. Az egharod mély, rezgő hangon felüvöltött, szemei felizzottak és a nyakán levő tüskék közül lángnyelvek csaptak fel, lábait ugyancsak lángok ölelték körbe, mikor felágaskodott. A navrien a kantár után kapott és visszarántotta a földre a tomboló hátast, aki megrázta lángokból álló sörényét, mielőtt a vár ura nyeregbe szállhatott volna. Páncélkesztyűivel erősen rámarkolt a kantárra és a lényt a sértődött Dhalgur irányába fordította.

- Ienar harcosai közelítenek. Nem engedhetlek ki közéjük - szólt nyugodtan, amire egy nemtetsző morgás volt a válasz, de Dhalgur nem vitatkozott vele többet. Túl sokszor sebesítették meg őt az asrantelek lándzsái.

- Ha mégis szükséged lenne ránk...

- Ha oda fajul a helyzet, hívni foglak. Addig viszont ne mozdulj innen. Gyűjts erőt - tette hozzá majd egy éles mozdulattal a távolba vesző ajtó irányába fordította hátasát és megsarkantyúzta.

Az egharod nyerítve ugratott előre, nyomában Brurdruddal, aki vonyítva vágtatott utánuk. Dhalgur egy halk morgás közepette a földre hajtotta a fejét, orrából zöld füst tört fel, a szemgödreiben lobogó lángok apró pislákoló fénnyé sötétedtek el. Nem figyelt a külvilágra, barátja gondolatait fürkészte, aki egy kis szobában, az ott levő ágy szélén ülve figyelte az alvó csillag minden rezdülését.