Az egharod üvöltése ragadta ki a harc hevéből. A csatatéren vörös lángok robbantak fel Argogron körül, és végig söpörtek a véráztatta földön ezzel kiszabadítva őt három kralik és rivvian fogságából. A mágus ledöbbenve kapta fel a fejét, a vörös lángokat figyelte, amik messze a magasba törtek. A hófehér, szőrös lények vijjogva próbáltak menekülni, de túl későn emelkedtek volna fel a lángok elől. Szárnyaikba belekapott a tűz és elemésztette őket a mágia. Páncélos lovasaikkal együtt porrá égve hullottak alá a földre. Argogron arcára mosoly ült ki a sisakja alatt, amikor meglátta társát az óriási patás lény hátán közeledni. Érzelmek közt tétovázva nem tudta volna megmondani, hogy dühös-e vagy örül annak, hogy Wradlack csatlakozott mellé. Egy kralik égtelen visító hang közepette vetette rá magát ismét a navrienre, akinek kezében a hatalmas buzogány ezúttal egy lándzsa alakját vette fel. Könnyű szerrel döfte le a szárnyas lényt, majd ijedten hajolt félre, amikor Brurdrud átugratott a feje felett és nekiesett a megsebesült hat szárnyú éginek.

– Argogron! – ugratott melléje Wradlack, amire ismét felkapta fejét.

A maszkot viselő nagyúr körbe pillantott, hátasa a földet kaparta. A magasban rarnenalok küzdöttek a betolakodókkal szemben, hosszú éles karmaikkal és tűhegyes fogaikkal tépázták meg a hófehér lényeket. A rarnenalok harcra edzett testét koromszín bőr fedte, nyakukat vastag szőrzet borította be, egykori hat darab tollas szárnyuk helyett immár csak négy volt, tollaik mind vékony fémből kovácsolva. Agancsaik helyett ugyancsak hegyes, kovácsoltvas szarvakat alkotott rájuk Argogron, görbe csőrüket és megnyúlt koponyájukat fémlapokkal erősítette meg. Alakjuk beleolvadt a sötét égboltba, míg ellenfeleik ragyogóan tündököltek a magasban. Az egyik rarnenalok szemei felizzottak, homloka kellős közepén ragyogó kék minta világított át bőre alól. Argogron büszkén figyelte, ahogyan a teremtménye mélykék lángokat fújt egy kralikra, akinek tollai felperzselődtek és ő maga a mélybe zuhant.

Az egharod ismét felüvöltött majd két lábra ágaskodott. Wradlack a tájat fürkészte, tekintetét a magasban gomolygó sötét fellegekre szegezte. Érezte a lény nyugtalanságát, aggodalmát, a veszélytől való félelmét.

– Hol van Ienar? – nézett le végül társára miközben páncél kesztyűje ujjai pattogva markolták a kantárt és próbálták féken tartani a tomboló hátast.

– Valamire készül az átkozott – mordult fel Argogron a kérdés hallatán.

Kezében újabb lándzsa öltötte alakját, amit a magasba hajított, kék fény robbant fel belőle, ami elpusztított az ellenségeik közül párat. Umesis harcosainak élettelen teste aláhullott az égből, elsodorva figyelmetlen társaikat.

– De mégis mire készül? – suttogta maga elé Wradlack, ismét körbe nézett, tekintetével az eget kutatta.

~*~

A kastély belerázkódott a kinti robbanások erejébe. Tog'druxin sietős léptekkel szelte át a csarnokot, csizmájának csattogását elnyomták a kinti zajok. Dhalgur a csarnok közepén elhelyezkedve, a földön fekve, fejét a magasba emelve figyelt. A kidőlni készülő oszlopokat tartotta szemmel, néha nemtetszően felhorkantott, amikor fejére por hullott a plafonról. Újabb robbanás söpört végig a tájon, egy-két oszlop, melyekben kék vények lüktettek most ragyogó fényárba vonták a csarnokot. Az ifjú megállt egy pillanatra, a kövek közt világító mágiát figyelte, ami egy újabb robbanás után ismét felizzott. Szeme sarkából azokra az oszlopokra pillantott, amikben vörös fény égett, ezek is felragyogtak, amikor a távolban egy csapatnyi kralik halálsikolya felhangzott.

– Nem megyünk sehova – szólt Dhalgur éles hangja. Barátja nemtetszően felhorkantott.

– Nem bírnak velük – erősködött a lovag, amikor ezúttal a vörös és kék mágia vakító fénye beragyogta a nagy csarnokot. – Túl sok energiát használnak fel, szükségük van ránk...

– Wradlack azt mondta, hogy maradjunk – erősködött a lény. – Rossz előérzetem van...

– Ienar kürtje?

– Azóta sem hallottam, és nem érzékelem az erejét – felelte suttogva, tekintete körbe pásztázta a csarnokot majd hirtelen ugrott talpra, és ragadta fogai közé barátját a palástjánál fogva. Mire Tog'druxin kettőt pisloghatott volna, Dhalgur messzire ugratott vele. Égtelen robbanás rázta meg a kastélyt, a lény lábai összecsuklottak és a földre zuhant. Több oszlop is kidőlt a helyéről, köztük azok is, amik mellett még az imént védtelenül beszélgettek.

– Emlegetett féreg... – mordult fel Dhalgur, barátja remegve kapkodott levegő után. – Vedd a sisakod... asrantelt akarok ölni – tette hozzá miközben vicsorogva feltolta magát a földről. Tog'druxin a földön heverő törött oszlopokat nézte majd felpillantott barátjára, aki türelmesen várt rá.

– Ez a beszéd – bólintott egyetértően és feltolta magát a földről.

Ujjai közt fekete füst öltött alakot egy kűrt formájában. Mély levegőt vett majd belefújt a hangszerbe, ami csatába szólította a kastély lakóit. Több tucat lény, kicsi és nagy, visítva és ordítva érkezett meg az alagsorból. A lovag felkapaszkodott Dhalgur hátára és onnan nézett végig a szörnyekből álló seregen, a három nipathu vihogva rebbent fel az egyik oszlop fejezetére. Fejüket ide-oda csavargatva visítva nevettek, megtépett tollas szárnyaikat csapkodták, Dhalgur rájuk mordult, amire ijedten rebbentek szét majd visszaszálltak az oszlop díszes, faragott fejezetére és halkan, csattogó hangon tárgyaltak tovább a saját nyelvükön.

„Hívott. Sosem hívott. Kellünk. Hús. Szaftos kralik. Öljük meg. Vér. Enni, enni!" Dhalgur üvöltése vetett véget a nipathuk eszmecseréjének, amire a sovány lények visítva rebbentek szét ismét.

– Csend legyen! – csattant fel Tog'druxin. Zöld szemei felvillantak, akárcsak a mágia, ami a törött oszlopokban lüktetett. Az egykori asrantel katonák állkapcsaikat csattogtatták az irányába. – Ti hárman, segítsetek a rarnenaloknak. Taszítsátok le az égből a rivvianokat és a kralikat!

„Hús! Hús! Szaftos kralik!" ujjongtak, amire egy-két nagyobbacska lény is felmordult. Dhalgur halk, rezgő hangon kuncogott a többiek viselkedésén, Tog'druxin csupán a szemét forgatta mindezen, igyekezett elfojtani mosolyát.

– Ti pedig... – fordult a többi lényhez. Az etrohakik kérdőn oldalra billentették fejüket, villás nyelvükkel látványosan végig nyalták szájukat, jelezve, hogy ők is csatlakoznának a nipathukhoz és szívesen lakmároznának Umesis teremtményeinek húsából.

– Tépjétek agyon őket... – szólt halkan, amire egy nagydarab, három szemű, hat lábú lény felágaskodott két hátsó lábára, míg a másik néggyel széles mellkasát verte egy ordítás közepette. Rövid, tömzsi fején hatalmas száj nyílt ki, amiből bogarak ezrei szálltak ki.

– Tépjétek agyon azokat, akik a földre hullanak! – kiáltotta el magát Tog'druxin, karját a magasba lendítette és ujjai közt egy lándzsa öltötte fel alakját, a lények egyöntetűen ordítottak fel. – Nem kellenek a foglyok! Védjétek meg a hazátokat az ellenségtől!

A nipathuk visítva, kacagva rontottak ki a csarnokból, nyomukban a többi lénnyel. A lovag testén alig észrevehetően remegés futott végig, szaporán vette a levegőt, szíve vadul dobogott. Mikor érezte ő utoljára mindezt? A vágyat, hogy a harctéren legyen, hogy bizonyítson. Dhalgur felborzolta a szőrét, amibe a férfi mélyen belemarkolt és leeresztette karját, amiben a fegyvert tartotta, lábai szorosan fonták körbe a lény testét. Barátja a nyakát csavarva halk morajló hangon felkuncogott, éles lándzsában végződő farkával végig karcolta a padlót, ami felszikrázott.

– Vessünk véget ennek a pokolnak... – mordult fel Dhalgur, a lovag szemei felvillantak, amikor vágtában ugrattak előre, hogy társaik nyomába eredjenek.

~*~

Messze a felhők felett, távol a küzdő harcosoktól egy páncélos szárnyas alak nézte a földön folyó eseményeket. Büszke, nemes alakját ragyogó fényár fonta körbe, kőkemény arcvonásai nem mutattak érzelmeket, hosszú aranyszín hajába és hófehér tollas szárnyaiba belekapott a hideg szél. Üveges tekintettel figyelte, ahogyan a rivvian harcosok és hű társaik kitartóan küzdöttek a rarnenalokkal szemben. Szemei felvillantak, amikor Argogron varázslata végzett a katonáival, vagy amikor nem sikerült egy lovagnak elérnie a fekete mágust. Amikor meghallotta az egharod nyerítését kérdőn fordult a hang irányába, Wradlack láttán, az asrantel szívét gyűlölet és bosszúvágy töltötte meg. Alakja megremegett az érzelmektől, ujjai pattogva szorultak rá dárdája nyelére. Nem szabadott volna éreznie... de Téras egyszer megsebezte őt, apró karcolás volt csupán, mégis tönkre tette őt.

Elluin mentette meg a hosszú karmok közül... az emlékek hatására felmordult. Elluin az életét adta azért, hogy ő menekülni tudjon. A vezére ott maradt, felvette a harcot Wradlackkal szemben, aki végzett vele... Ienar vicsorogva figyelte, ahogyan a navrien mágiája újabb harcosokkal végzett. A háta mögül, a gomolygó felhőkből halk morgás hangzott fel és egy sárga szempár felizzott a sötétben.

– Csendet! – mordult fel az asrantel.

Hátra fordult a fellegek közt megbújó sereghez. Több tucat deragor várt türelmetlenül, fogcsikorgatva a parancsára. Köztük az egyik legnagyobb, egy ében fekete példány volt, sárga szemekkel, csavart szarvakkal. Pikkelyein felcsillant a navrien testéből áradó fény, a deragor lovasa a lény hátára szerelt nyeregben ülve, halk szavakkal próbálta nyugtatni társát. A hátas vicsorogva morgott, hatalmas bőr szárnyait csapkodta, a fekete páncélos rhailgir kezében lángcsóva öltötte alakját.

– Mégis mire várunk még? – fordult Ienarhoz, miközben összezárta öklét, a lángok kialudtak tenyerében. Sisakja alól mély, reszelős hang tört fel. Szavai hallatán egy-két deragor helyeslően felmordult, míg lovasaik bólogattak. Egy vörös pikkelyes példány csendben figyelt, szeme sarkából néha hátra pillantott vékony lovasára, aki megpaskolta tüskékkel szabdalt nyakát.

– Nem támadunk, míg Téras és az az áruló Nuarus elő nem kerül – felelte az asrantel morogva. A fekete lovag aprót bólintott így társa is kelletlenül visszahelyezkedett előző pozíciójába.

– Harlahir, induljon a következő csapat, sebezzétek meg azt a kettőt, csalogassátok elő a férgeket... – sziszegte fogai közt Ienar majd visszafordult a lent dúló csata irányába.

Éles kűrt hangja szelte át az eget, nem messze tőlük, újabb csapat kralik emelkedett a magasba majd vetette magát alá a fellegekből, visítva estek neki egykori társaiknak, akiket a felismerhetetlenségig csúfítottak fekete mágiával. A felhőkből alá szálló csapat láttán Argogron felszisszent, míg az egharod ismét felágaskodott.

– Mégis mire vársz?! – csattant fel a navrien, szavait az ég irányába kiáltva.

Ienar nem felelt a kérdésre, dühtől remegve figyelte a két mágust. Wradlack kezében vörös íj öltötte alakját, tekintetét a gomolygó fellegekre szegezte felajzotta az íjat, fekete füst képében egy nyíl öltött alakot a fegyveren. A húr hangos pattanás közben csapódott előre és lőtte ki a nyilat, ami messze a magasban robbant fel. Vörös lángnyelvek söpörtek végig a felhők alatt, elpusztítva minden élőt, aki túl közel került a mágia erejéhez.

– Öljétek meg őket! – adta ki a parancsot Ienar. A fekete deragor ismét fészkelődni kezdett, de lovasa visszafogta őt. Társaik felbolydultak, de az asrantel egy kézintésére ismét csend telepedett a seregre.

– Támadjuk meg a kastélyt... – szólt halkan a vörös pikkelyes lényen ülő lovag.

A magabiztos, mégis vékony hang hallatán Ienar kérdőn feléje fordult, végig mérte a deragort majd a lovasát végül egy éles mozdulattal a kastély irányába fordult. A kezében tartott fegyvert a magasba emelte, majd a fekete palota felé hajította. Elégedetten figyelte, ahogyan a fegyver keresztül szeli a palota elött megjelenő vérvörös védőfalat majd hatalmas robbanás kíséretében üt rést a kastély oldalán.

– Úgy tűnik Wradlacknak ma rossz napja van – mosolyodott el elégedetten az asrantel, miközben a fekete kastélyból alá hulló kőtörmeléket figyelte. – Gyerünk te áruló... ezt nem hagyhatod szó nélkül...

Dhalgur üvöltését hallva újabb mosoly kúszott arcára. A deragorok szárnyaikat csapkodva mordultak fel. Az égi harcos leintette a tomboló lényeket, fejébe húzta díszes sisakját, és kezébe újabb lándzsa öltött alakot.

– Készüljetek... – szólt halkan. A vörös páncélos rhailgir ismét megpaskolta társa nyakát, a lény hátrapillantott rá a szeme sarkából. Sárgászöld íriszeivel a sisakot viselő lovag tekintetét kereste, de nem láthatta sem a szemeit, sem az arcát. Nem szóltak semmit, a deragor szavak nélkül is megértette lovasát. Aprót bólintott majd megrázta fejét, szemei felizzottak és fogcsikorgatva pillantott ezúttal sötét pikkelyes társa irányába.

– Nyugalom fiúk – szólt rájuk a fekete lovag, amire a vörös deragor fenyegetően felmordult és álla vonalán rövid, tüskés bőrlebeny nyílt szét, ami miatt még nagyobbnak tűnt tüskékkel szabdalt feje, amin két hegyes szarv helyezkedett el a koponyája hátsó részén. – Tyrian... viselkedj – paskolta meg hátasát, akinek orrábol lángok törtek fel, amikor vicsorogva szembe nézett a vörössel.

– Northur... elég – szólt rá a deragorra a lovasa.

A vörös a fejét ingatva mordult fel, majd elfordult társától. Szeme sarkából a felhők közt fel-felbukkanó hófehér pikkelyes testet figyelte, ami kígyó módjára tekergett körülöttük. Néha felbukkant egy-egy rövid láb, vagy egy hosszú, tarajos hát vonala, máskor két szürke agancsot látott a felhők közt feltűnni, vagy egy bőrlebenyben végződő farkat. Halkan felmordult, egy mennydörgésre emlékeztető hang válaszolt neki és egy pillanatra felbukkant a kígyó testű deragor hosszú pofája előtte, ahogyan sárga szemei átvilágították a gomolygó felhőket. Egy szemvillanás erejéig láthatta őt, mielőtt társa ismét el nem tűnt volna a fellegek közt. Nemtetszését morgással fejezte ki, de ezúttal nem felelt neki a társa. A vörös páncélos rhailgir megpaskolta Northur nyakát.

– Nem kell őt kedvelned, ha nem akarod. – A deragor válaszul dühösen fújt egyet majd tekintetét a fekete kastély irányába fordította, ahonnan visító hangokat fújt feléjük a szél.

~*~

Dhalgur üvöltését hallva a két navrien felkapta a fejét. Wradlack hátasa ismét felágasodott, a férfi próbálta nyeregben tartani magát, de ő maga is egyre nyugtalanabbá vált a lény miatt. Hálát adott amiért maszk fedte arcát, így nem láthatták kétségbeesett vonásait, ahogyan körbe tekint a tájon. A távolban feltűntek Edrena teremtményei, míg a fellegek közt a három nipathu száguldott feléjük. A rivvian harcosok kapitánya éles vezényszóval hívta újabb támadásba társait. Egy-két kralik zuhanó repülésben szállt alá, hogy rátámadjon a két mágusra, karmaikat előre szegezve, csőrüket nagyra nyitva, vijjogva estek volna neki a két navriennek. Argogron egy kézintésére kék lángok csaptak a magasba, az égi harcosok kitértek előlük, de már nem tudták elkerülni a vörös mágiával való találkozást. Wradlack több száz nyilat lőtt a levegőbe, vörös felhőként borították be az eget. A kralik nem tudtak menekülni.

– Átkozott! – szisszent fel Ienar.

Lándzsájával lesújtott az alattuk elrepülő nipathuk egyikére. Az egykori asrantel visítva zuhant alá, míg két másik bőrszárnyú, lenyúzott bőrű társa a magasba emelkedett, hogy megbosszulják társuk halálát.

Brurdrud nyüszítve szaladt gazdája mellé, Argogron magához vonta a rémült etrohakit, Wradlack hátasa ismét felágaskodott. A lények elhallgattak, Tog'druxin és barátja megálltak, pedig nem voltak már messze a két navrientől. Idegesen nézett körbe Dhalgur is, tekintetét az égre emelve, ahonnan csupán a két nipathu halálsikolya hangzott fel, amikor éles villanás szakította fel a sötét fellegeket. Az egharod toporzékolt, Brurdrud halkan nyüszített, a többi lény az eget kémlelve, félve hátrált meg a kastély irányába.

– Mégis mire készülsz? – suttogta maga elé Tog'druxin. Ujjai görcsösen markoltak bele Dhalgur hátába, szabadon maradt kezében fekete füst gomolygott készen arra, hogy fegyverként öltsön alakot.

Ienar elégedetten nézett végig rémült lényeken és a tanácstalan harcosokon. Argogron néha félve felpillantott társára, aki a toporzékoló hátast próbálta helyben tartani. Tudta, hogy Wradlack habozik, habár nem értette, miért. Az egharod orrából lángok törtek fel, újabb kört tett a tengelye körül miközben lovasa a felhőket kémlelte. Pár életben maradt rarnenalok halk vijjogás közepette körözött az égen. Feszült csend telepedett a tájra, amit Tyrian üvöltése szakított fel.

– Rhailgirek! – kiáltotta el magát Wradlack.

~*~*~

~ Tyrian : A Sárkányvér sorozatban megjelenő Tyrannos, Ignis apja. Az évezredek során megváltozik majd a neve.

~ Northur : A Sárkányvér sorozatban megjelenő Nótos, Ace Hunter apja. Az évezredek során megváltozik majd a neve.