Tog'druxin szívét félelem töltötte meg, amikor a fellegek közül alárepülő harcosokat megpillantotta. A szárnyas, pikkelyes lények üvöltésébe beleremegett a táj. Hatalmas hullámként csaptak le, hogy elsöpörjék a föld színéről Edrena gyermekeit. A rarnenalok hiába álltak ki bátran az ellenséggel szemben, nem volt esélyük.
A deragorok gyorsak voltak, erősebbek, pikkelyes testüket nem tudta felsérteni a rájuk támadó lények hegyes csőre és karmai. Hatalmas bőr szárnyaikat is csupán felkarcolta egy-egy rarnenalok.

Northur az élre tört, mellkasán a pikkelyek felizzottak, a fényár végig futott a deragor hosszú nyakán mielőtt a lény szájából pusztító tűzviharként lecsapott volna a sötétség katonáira. Dhalgur vicsorogva figyelte, ahogyan a rarnenalok porrá égtek a lángok közt. Argogron hitetlenkedve ingatta meg a fejét, az ifjú Tog'druxin remegve kapaszkodott meg barátja hátán. Látta már a deragorokat messziről, akkor még nem tűntek számára veszélyesnek, nyomába sem értek Deoghûrnak vagy Dhalgurnak, és most mégis minden porcikája remegett a látványuktól. A két legnagyobb lény alig lehetett vele egy magas, a lovasaik a derekáig érhettek volna fel. Sokan voltak... és még sosem harcoltak ellenük. A levegőben füst és vér szaga keveredett. Edrena teremtményei menekültek, Brurdrud remegett, tüskés farkát két hátsó lába közé húzta, fülei lekonyulva tapadtak fejére. Argogron lepillantott rá, amikor az etrohaki felnyüszített, vörös szemeiben rettegés lakozott.

– Takarodj! – zavarta el magától őt Argogron. Az etrohaki felnézett gazdájára, de nem mozdult, míg a navrien meg nem ismételte magát kiabálva. – Takarodj innen!

Brurdrud menekült, akárcsak a többi társa. Dhalgur vicsorogva fordult testvérei után majd eget rengető üvöltés szakadt fel a torkán, csatára hívta Umesis lényeit, akik közül Tyrian válaszolt először a kihívásra és csapatuk élére tört, míg Northurt visszarántotta a lovasa. A vörös deragor nem értette mit akar a rhailgir, de nem mert ellenkezni neki, egyhelyben lebegett, szárnycsapásaira forró, száraz levegő csapott fel. Társai követték Tyriant.

Argogron elmormolt egy varázsigét, páncélkesztyűje ujjai kéken felragyogtak, majd a magasba hajította a mágiát. Több tucat ragyogó üstökösként szállt a levegőbe a varázslat, hatalmas robbanások közepette zilálták szét a támadók alakzatát. Egy-két lovast kilökött a nyeregből a mágia, míg pár deragor az éles hangok hatására vesztette el az irányítást a teste felett.

– És te képes voltál egy ilyennel együtt hálni! – csattant fel Wradlack dühében.

Egy intésére vörös lándzsák szelték keresztül az eget, de hiába érték el a támadó csapatot, a fegyverek visszapattantak mind Tyrian, mind a többi deragor testéről. Wradlack szíve kihagyott egy ütést, Dhalgur is meghátrált egy pillanatra. Nem akart hinni a szemének. A navrien lenézett remegő kezére, elfogyott volna az ereje? Lehetetlen. Több tucat asrantelt és rivviant ölt már meg ugyan ezzel a varázslattal, a fegyverek még Dhalgurt is halálra tudták volna sebezni. A deragorok bőrén mégsem fogott, fel sem karcolta pikkelyes testüket.

– Egy ilyennel sosem hálnék együtt! – válaszolta Argogron miközben kilőtt egy nyilat a feléjük tartó kosszarvú lényre, akinek mellkasa felizzott és száját nagyra tátotta. A nyíl célba talált, de a varázslat ezúttal sem ejtett sebet a deragor bőrén, csupán felbőszítette Tyriant. – Átkozott!

– Dhalgur! – kiáltotta el magát Wradlack miközben megragadta társát és felrántotta maga mögé az egharod hátára. Megsarkantyúzta a hátast és a kastély irányába indult el vele vágtában. Argogron elképedve pillantott hátra a válla felett.

– Mégis miféle szörnyetegeket teremtett ezúttal Umesis? – suttogta maga elé miközben karjai szorosan ölelték át Wradlackot, aki ismét megsarkantyúzta az egharodot, hogy még sebesebb vágtára ösztökélje. Nem tudott válaszolni, a szívét félelem mardosta. Mi van ha nincs esélyük? Mi van, ha nem tudja megvédeni a társait? A gondolat a szívébe mart, mi van ha megszegi az ígéretét? Ha nem tudja betartani a szavát? Nem. Ez nem fordulhat elő vele még egyszer. Kell lennie egy módnak, amivel fel tudják venni a versenyt Umesis katonáival szemben.

Dhalgur szájából zöld lángok törtek fel, amik mérgező felhőként telítették be az égboltot. A fekete deragor kitért a tűz elől, a többiek hátra hőköltek, Tog'druxin ezt jól látta. A lovag felhajtotta sisakrostélyát, hogy jobban megnézhesse ellenfeleit. Mikor elültek a lángok a rajból ismét rendezett formációban csaptak le a rhailgir katonák. V alakban repültek a deragorok, a légellenállás nagy részét Tyrian vette magára. A lovag zöld szemei végig cikáztak a kisebb sereg minden tagján. A fekete deragort tartotta a legveszélyesebbnek és a vöröst, aki visszamaradt vésztartaléknak. Ujjai erősebben szorítottak rá Dhalgur hátára.

"Szét kell zilálni őket" mordult fel Dhalgur hangja a gondolatai közt.

"Ha elég közel érnek, szétnyílnak és körbevesznek minket" felelte az ifjú. "Ha ez megtörténik... esélyünk sincs. El fogják vágni a menekülési útvonalat."

"A saját földemen sosem futamodok meg!" üvöltött fel Dhalgur.

"Lássuk mit reagál a bőrük erre..." mosolyodott el magában és lehajtotta sisakrostélyát. Ujjai között a fekete füstben zöld villámok cikáztak keresztül.

Northur messziről figyelte a támadást, hangos morgás közepette ellenkezett lovasának, aki nem engedte harcolni őt. Tyrian eközben ismét az élre tört, szájából lángok csaptak fel, de mielőtt a tűz elérhette volna a két menekülő mágust, kék védőfal öltötte fel alakját mögöttük, ami felfogta a támadást. A deragor a magasba emelkedett, hogy elkerülje az ütközést a fallal, lovasa kezében tűzgömb gyúlt, a vágtató egharod elé akarta hajítani, amikor a levegőt zöld fény szelte át és éles lövedékként csapódott bele Tyrian vállába. Ugyan ebben a pillanatban a többi deragor hirtelen a magasba emelkedett, hitetlenkedve nézték végig, ahogyan társuk lezuhant és végig szántotta a kopár síkságot.

Tog'druxin felmordult dühében, elvétette. A lény ugyan a földbe csapódott, de túlélte a csapását. Wradlack megállította Dhalgur mellett a hátasát és visszafordította az ellenség irányába, Argogron leugrott a lény hátáról, a földön vonagló, üvöltő szárnyast nézte, aki maga alá temette a lovasát. Wradlackban új remény gyúlt, van rá mód... van rá mód, hogy megállítsák őket. Arcára széles mosoly ült ki, amit nem láthatott a maszk miatt Tog'druxin, amikor a navrien feltekintett rá. Büszke volt az ifjúra, akinek ő maga most a válláig érhetett fel. A lovagnak furcsa volt, hogy le kellett néznie arra a személyre, akit mindig is tisztelt és akire mindig is felnézett. Sisakja alatt elmosolyodott, habár nem tudta volna megmondani miért járta át szívét a melengető érzés csupán attól, ahogyan mestere felnézett rá. A pillanatnyi zavart kihasználta Argogron is, felnézett társára.

– Az a két nagyobb példány – mutatott a vörös majd a fekete deragor irányába. – Ilissa szerint a legrosszabbak, Tyrian és Northul.

– És gondolom a szeretőd véletlenül sem említette, hogyan lehet megölni őket! – kaffogott oda neki Wradlack.

– Ilyeneket nem beszélgetnek meg a szeretők!

– Dhalgur meg tudja sebezni őket... – suttogta maga elé Tog'druxin, amire barátja üvöltéssel felelt.

A távolból több tucat kacagó sikoly hangzott fel, Dhalgur mély, rezgő kuncogással nézett fel a tétovázó lényekre. Villás nyelvével végig nyalta száját, tüskés farkát csavargatva karcolta fel mélyen a köves talajt.

– Valami hasznát is vesszük végre azoknak a dögevőknek! – mosolyodott el Tog'druxin.

A fellegekből ragyogó fényár ereszkedett alá, akinek láttán Dhalgur felmordult. Ieanar szemei szikrákat szórtak mikor meglátta a földön heverő Tyriant, aki a testét égető méreggel próbálta felvenni a harcot. Az asrantel megfújta kürtjét, amire a sereg ismét rendeződve támadásba lendült, de Northult ezúttal is visszatartotta lovasa.

"Nem tudnak maguktól dönteni" szólalt meg ismét Tog'druxin hangja a barátja gondolatai közt.
"Ziláljuk szét őket!"

Dhalgur ismét méregzöld lángokat fújt, amik beborították az eget. Éles villanás, mindent elvakító fényár szakította fel a lángokat és a sötétséget. Ienar varázslata erősebbnek bizonyult Dhalgur erejénél, aki ennek hatására hangos üvöltéssel felelt a támadó lények csatakiáltására. Argogron felmordult, ismerte az asrantel erejét, és tudta jól, hogy amíg Ienar jelen van, csekély esély van a győzelemre. Felpillantott Wradlackra, aki ismét tétovázott, nem tudott dönteni, hogy elég ereje van-e ahhoz, hogy végezzen az asrantel katonával.

- Wradlack! - mordult fel a navrien.

– Vissza! – kiáltotta el magát válaszul. Nem akart kockáztatni a csatatéren. A palota gyenge védelmi varázslatában Ienar ugyan kárt tett, de ha Argogronnal fel tudják húzni a legfőbb védelmi vonalakat, akkor nem fog kár esni bennük.

Az ifjú lovag remegve nézte a közeledő lényeket, akik szétváltak, hogy körbe tudják keríteni ellenfeleiket. Ujjai görcsösen markoltak bele Dhalgur tüskés hátába.

– Ezúttal nem hibázok... – szisszent fel Tog'druxin, erősen megkapaszkodott barátja hátán mikor az óriási lény felágaskodott, hogy újabb tüzet fújjon ellenségeire.

– Tog'druxin! Dhalgur! – csattant fel Wradlack. Vörös szemei felizzottak, de a páros már nem figyelt szavaira.

Két deragor hamuvá válva hullott alá az égből. Dhalgur alig ért földet mikor hatalmas ugrás közepette lökte barátját a magasba, akinek alakja fekete füst képében oszlott szét. Egy aranyszín deragor szélsebesen elhúzott a két navrien felett, a rhailgir kezében éles tüske öltötte fel alakját, amit az ellenség felé hajított. A tüske több tucat kisebb darabbá robbant szét röptében. Wradlack védőfalat emelt maguk köré, ami felfogta a támadást majd hatalmas robbanás képében taszította vissza a közelükben elrepülő egy-két deragort.

– Túl vastag a bőrük – szisszent fel a navrien dühösen.

– Használd az én erőmet – fordult feléje Dhalgur majd a férfi tenyerébe fújt egy apró zöld lángot.

– Ne csináld! – fordult feléje Argogron.

Wradlack ajkait halk sóhaj hagyta el és öklébe zárta a lángot, karján végig futott a zöld fény, ami végül kiterjedt páncélja minden díszítő mintájára. A maszkjára mintázott szemekben és koronáján ragyogó ékkőberakásként izzott fel a varázslat. Fogait összeszorítva fojtotta magába a testén végig száguldó fájdalmat. Dhalgurnak és Tog'druxinnak oly pusztító erőt adományozott Edrena, ami felett ő maga is tudott uralkodni, de annak ára volt. Testét belülről akarta összeroppantani a mágia. Wradlack alakja megremegett, torkán könnyekben elfulladó nyögés szakadt fel. Argogron azonnal melléje lépett, bal kézzel az egharod kantárját markolta meg, hogy féken tartsa a lényt, míg jobbjával társát támasztotta meg, aki lefordult volna a nyeregből.

– Ne add fel! – szólt rá kétségbeesetten, amikor a férfi zihálva hördült fel.

Az egharod éles nyerítés közepette ágaskodott fel ledobva lovasát, akit Argogron magára rántott, hogy ne essen nagyot a fájdalomtól félájult társa. Elvesztette egyensúlyát, Wradlackot szorosan magához ölelve esett hátra a kemény talajra. Az egharod menekült, szélsebesen vágtatott társai után, akik közül Brurdrud egy pillanatra megtorpant és nyüszítve nézett hátra földön heverő gazdái irányába.

Éles üvöltés hangzott fel, Ienar arcáról lefagyott a gúnyos mosoly, amivel eddig a két mágust figyelte. Az egyik katonája egyszer csak holtan zuhant le az égből, az asrantel nem tudta mire vélni mindezt. Mindeközben Dhalgur támadásba lendült ismét, felágaskodott és zöld lángokba fonta az eget. Újabb harcosok estek áldozatul a tűzviharnak. Egy ezüstszín deragor lecsapott az égből, a földön ülő Argogront célozta, aki vonagló társát próbálta a karjai közt lefogni. A rhailgir kezében éles lándzsa öltötte alakját, amit a figyelmetlen navrien felé hajított volna.

Egy fekete árny vetette magát rájuk a semmiből, a lovas még láthatta a hosszú, lenyúzott koponyát, a lény szemgödreiben égő zöld lángokat, az éles fogakat és a fekete csapkodó nyelvet, mielőtt a lény állkapcsa a fején nem csattant. A megtermett, szőrös négylábú lény magával rántotta nem csak a rhailgir holttestét, de a deragort is, aki így lezuhant az égből. A koponyás szerzet szájában a lovag fejével bucskázott tovább, míg társai vihogva vetették rá magukat a földön heverő ezüst pikkelyes szárnyasra.

– Jó fiú! – nevetett fel Argogron.

A lovag fejét letépő lény széles vigyorral a pofáján kiköpte szerzeményét, majd vihogva vágtatott tovább, hogy újabb áldozat után kutasson. A navrien egy intésére óriási sziklák törtek fel a földből, a tömzsi alkatú torz lények vihogva vágtattak fel a sziklákon, hogy onnan vessék rá magukat a felbolydult rajra.

Újabb deragor halálsikolya hangzott fel a magasból, amikor holtan zuhant le lovasával együtt. Ienar fogcsikorgatva nézett a páros után, akiket egy fekete dárda nyársalt fel. Az asrantel felmordult dühében, tekintete az eget pásztázta, keresve a láthatatlannak tűnő erőt, ami legyilkolta a katonáit. Épphogy csak a szeme sarkából láthatta, ahogyan Tog'druxin egy pillanatra alakot ölt az egyik deragor hátán és egy zöld villanás közepette végez a szárnyas lénnyel, aki egy üvöltés közepette zuhant le. De amire az asrantel oda fordulhatott volna, egykori társa ismét eltűnt a szeme elől.

– Gyáva féreg! Mutasd magad, Nuraus!

Az égzengő hang hallatán Wradlack felhördült, társa azonnal elengedte őt, hogy a navrien a hasára fordulhasson. Maszkja köddé vált és a férfi vért köhögve támasztotta meg magát alkartámaszban. Remegve lélegzett fel, a fájdalom lassan szűnni kezdett testében. Jobb kezével letörölte szájáról a vért, mielőtt arcát ismét elfedte volna maszkjával. Kezeit ökölbe szorította, úgy tolta fel magát a földről, Argogron is talpra állt. A két mágus a fejét forgatva nézett körbe, próbálva átlátni a káoszt, ami körülvette őket.

– Maradj itt – biccentett magában Wradlack halk lihegés közepette. – Védd meg Dhalgurt, ha szükség lenne rá – tette hozzá, amikor a lény ismét felágaskodott nem messze tőlük és elkapott egy deragort, akit kettéroppantott állkapcsával, majd messzire hajította az élettelen hulláját.

– Mert valóban ő a legvédtelenebb – horkantott fel Argogron, amikor a náluk kétszer nagyobb lény üvöltve fordult körbe majd zöld lángokat fújt a magasban repülő harcosok irányába.

– Igen, ő – bólintott egyetértően Wradlack.

A navrien egy intésére vörös fények csaptak fel alakja körül, ahogyan a magasba rugaszkodott. Egy, a társainál kicsivel nagyobb ezüstszín deragor hátára érkezett meg, akinek lovasát egy pillanat alatt felnyársalt egy tőrrel. A szárnyas lény felüvöltött, próbálta ledobni hátáról a mágust, aki elvesztette egyensúlyát, ijedten kapaszkodott meg az utolsó pillanatban mielőtt a mélybe vetette volna őt a deragor. Felhúzta magát a lény hátára szerelt nyeregbe, baljával erősen kapaszkodott míg jobb kezét vörös és zöld mágia fonta körbe és mindezt a lény nyakába vágta. Éles üvöltés szakadt fel a pikkelyes teremtmény torkán, szemei előtt elködösült a táj, elméje felett a navrien ereje vette át a hatalmat. Wradlack ajkait mély sóhaj hagyta el, amikor a deragor megadta magát, a lény alakja megnőtt, már-már Dhalgur erejével vetekedhetett volna. Ezüst pikkelyei feketébe fordultak át, bőre alatt vörös lávafolyamként izzottak fel erei, szemei vörösen lángoltak és száját eget rengető ordítás hagyta el. Wradlack elmosolyodott, a lény immár az övé volt, éles fordulatot vettek a levegőben, és a deragor száját méregzöld fény töltötte be. Tűzvihar borította be az eget, elnyelve egy-két harcost, akik halál sikoly közepette zuhantak alá az égből.

– Ezért mondtam, maradj... – szólt halk lágy hangon a rhailgir, Northur dühösen felmordult, amiért nem szállhatott csatába, de meg tudta érteni a lovasát. Fogalmuk sem volt, hogy Edrena harcosai milyen módon próbálják megnyerni ezt a csatát.

– Öljétek meg őket! – csattant fel Ienar, aki mindeddig tétlenül figyelte, ahogyan katonái közül egyre többen zuhannak le az égből. Umesis azt ígérte, hogy könnyű szerrel győzni fognak. Kezében lándzsa öltötte alakját és elhajította a levegőbe.

– Tog! – szakadt fel a kétségbeesett kiáltás Dhalgur torkán, amikor barátja alakja felbukkant az egyik deragor hátán.

A lovag már túl későn vette észre a ragyogó fegyvert, ami őt vette célba. A lándzsa keresztül szelte páncélját és fényes robbanás közepette taszította a mélybe a rahilgir lovassal együtt.

– Kölyök!

A navrien kétségbeesett hangját hallva Ienar gúnyosan felkuncogott, de arcáról lehervadt a mosoly, amikor Wradlack és a vörös szemű lény a szélnél is sebesebben szelte át az eget, hogy el tudják kapni lezuhant társukat.

– Ostoba... – suttogta maga elé az asrantel. Nehezen tudta megérteni azokat az érzelmeket, amik Wradlackot arra késztették, hogy a társát mentse. Sokkal több elszántságot látott a navrienben, amikor a társai kerültek veszélybe. Az asrantel szemei felcsillantak, rájött, hogyan fogja elpusztítani Wradlackot.

Eközben Dhalgur figyelmetlenségét használta ki a földön heverő, sérült Tyrian. A magasba lökte magát és onnan csapott le a nála kétszer nagyobb lényre. Sikerült a földre döntenie ellenfelét, akinek szemei felizzottak és állkapcsa a másik után kapott. Éles villanás szakította fel a sötétséget, egy fénylő lándzsa robbant Dhalgur koponyáján, aminek erőhulláma Argogront is messzire taszította. A navrien zilálva tolta fel magát és próbált védő falat emelni sérült társa fölé, amikor Tyrian ismét feltűnt és vörös lángokkal terítette volna be őket. A fekete mágus pajzsot emelt maga elé, hogy felvegye a harcot a lángokkal szemben. Szeme sarkából Wradlackot kereste, akinek sikerült elkapnia a sebesült Tog'druxint.

A navrien arcán alágördült egy könnycsepp a maszk alatt, amikor lenézett. Dhalgur mozdulatlanul hevert a földön, Argogron pedig keserves erővel próbált úrrá lenni a helyzeten, miközben Tog'druxin az ő karjai között vérben ázott. A rhailgirek újult erővel csaptak le immár Northur vezetésével. Wradlack egy dárdát hajított Tyrian irányába, a zöld lángok közt izzó fegyver láttán a lény ijedten ugrott félre majd vicsorogva emelkedett a magasba, hogy eltűnjön a felhők felett. Argogron amint kiszabadult a lángok közül falat emelet a sérült Dhalgur köré, a kék falról visszacsapódtak a rhailgirek varázslatai. A férfi alakján remegés futott végig, nehezen kapott levegőt a sisak alatt, és úgy tűnt számára, a mellvértje össze akarja roppantani őt. Ienar lándzsája ezúttal a menekülni próbáló Wradlackot vette célba, a hatalmas, vörös szemű deragor viszont kitért a fegyver elől, egy-két társa a nyomába eredt próbálták elérni, letaszítani az égből.

– Lássuk, akkor is menekülni fogsz-e, ha közben ők is veszélyben vannak... – mosolyodott el magában az asrantel. A testét körbeölelő ragyogás ereje nem volt már oly tiszta és makulátlan mint egykoron. Szívét megmérgezte Edrena teremtményének ereje. Ienar nem tudhatta, hogy Umesis ezért küldte őt egy olyan csatába sok másik társával együtt, amit sosem nyerhetnek meg. A Fény nem tartotta már méltónak őket. Pusztulniuk kellett...

Az asrantel ezúttal Argogront vette célba, a védőfalon felrobbanó erő hatására a navrien térdre rogyott, de kitartóan tartotta magát ennek ellenére is. Vicsorogva nézett fel egykori társára, akinek kezében újabb fegyver öltötte alakját, amivel ismét Wradlackot célozta meg. A dárda a levegőben robbant fel mellettük, kis híján letaszítva a mágust a nyeregből. Northur utánuk vetette magát, lovasa kezében lángoló íj öltött alakot, de a nyilat már nem lőhette ki, mert éles fordulattal tértek ki a navrien zöld, lángoló varázslata elől. Ienar újabb fegyvert dobott el, ami ezúttal a fölből emelt sziklákat robbantotta apró darabjaira, hogy a torzszülött lények ne tudjanak a deragorok közelébe férkőzni, akik felbátorodva, újult erővel csaptak le ellenfeleikre a magasból. Az égbe ragadták a szőrös lényeket és a levegőben tépték őket apró darabokra. Vér és holttestek cafatjai hullottak alá a magasból. Wradlack könnyei patakokban csordultak alá arcán, egy intérésre vörös kötél csavarodott rá Tog'druxin testére és szorosan lefogta a deragor hátára. Ienar újabb lándzsát hajított a védőfalnak, a robbanás hatására a mágikus fal megrepedt, Argogron teste összeroppant, remegve próbált kitartani, de tudta, hogy egy következő csapást már nem fog tudni kivédeni.

– Tartsd őt életben – szólt Wradlack halkan majd két lábra lökte magát és leugrott a lény hátáról.

Northur utána akarta vetni magát, hogy végezzen vele, de a lovasa ismét visszafogta, éles dárda szelte keresztül az eget, a vörös deragor orra előtt repült el a fegyver, ami végzett volna vele, ha a rhailgir nem figyel. A lándzsa ezúttal betörte volna a kék védőfalat, ami előtt egy vörös burok keletkezett és azon robbant fel a fegyver. Wradlack nem messze társától érkezett meg a földre, páncélos alakját vörös fény fonta körbe, ujjai közül méregzöld mágia csapott ki, halálra sebezve a hozzá legközelebb eső ellenséges harcosokat.

– Próbálj meg még egy lándzsát elhajítani, és Edrena nevére esküszöm, megöllek, Ienar! – kiáltott fel az asrantelnek, aki gúnyosan felkacagott. Argogron remegve, zihálva nézett fel Wradlackra. Nem fogja tudni tovább tartani a falat. Újabb fegyver öltötte alakját Ienar kezei között, amit dobásra emelt.

– Ezt... Elluinért... – suttogta az égi majd elhajította a ragyogó lándzsát.

A deragorok ijedten szálltak a magasba, amikor mindent vakító vörös fény borított be. A robbanás hatására vörös és zöld lángok söpörtek végig a tájon, elnyelve Argogron védőfalát, a lángnyelvek a magasba törtek, éles fogakként kapaszkodtak bele a menekülő deragorok testébe és rántották őket vissza a biztos pusztulásba. Northur és a Tog'druxint védelmező lény egyre magasabbra törekedtek, reménykedve, hogy a felhők közt védelmet lelnek majd. Ienar ragyogó alakja eltűnt a tűzvészben, és a lángok elemésztették a két utolsó deragort is, akik üvöltés közepette zuhantak alá az égből.

~*~

Wroglath az ágyon összekuporodva, tenyereit a fülére tapasztva, zokogva próbálta kizárni a csata zajait. Nem akarta hallani a halálsikolyokat, a vérben elfulladó hörgéseket, a robbanásokat, vagy a lények üvöltését.

"Wroglath..."

A lágy dallamos hang hallatán ijedten kapta fel a fejét. Hiába nézett körbe, egyedül volt a sötét szobában, aminek keskeny ablakain beáramlott a kint tomboló csata fényei. A felvillanó vörös színek  hátborzongató látványt festettek a bútorokra és a falakra.

"Figyelj most rám, kölyök..." sóhajtott fel ismét a hang. A férfi nem tudta mire vélni, hogy nem látja azt, aki beszél hozzá. Lila szemei a vaskos kövekből épült szobát pásztázták, aminek egyik falán díszes kárpit lógott alá.

– Wradlack? Hol vagy? – kérdezte halk, remegő hangon. Könnyei elapadtak, miközben tanácstalanul nézelődött.

"Ha nem élném túl... tudd, hogy nem maradsz egyedül. Edrena vigyázni fog rád... ahogyan rám is vigyázott egykoron... Sajátjaként fog szeretni... Mert igenis szeret minket, a megszegett ígéretek ellenére is... a csillagokat tartja a legnagyobb becsben. Ezért segített rajtam és rajtad is... mert becses vagy számára... becsesebb mint hinnéd – sóhajtott fel ismét a hang. "Nincs mitől félned, nem fogsz egyedül maradni... Ne várj ránk, lehet... hogy sosem fogunk visszatérni a kastélyba."

– Wradlack!

Hirtelen lökte fel magát és az ablakokhoz lépett. A vastag üvegablakon túl, messze a távolban, mindent elnyelő, hatalmas vörös és zöld fény robbant. A föld megrepedt, néhol hatalmas hasadékok keletkeztek a tájon végig söprő varázserőtől. Amikor a mágia elérte a kastélyt, a falak megremegtek, az ablakok betörtek. Wroglath a földre esett, körülötte több száz apró szilánk csilingelve hullott a kövekre. Az ifjú navrien felüvöltött a félelmtől és ismét remegve húzta össze magát. Zokogva tapasztotta le tenyerével a füleit.