Csend telepedett a tájra, a kopár síkságot vér és élettelen testek borították be. Halál és pusztulás uralta a vidéket. Messze a magasban sötét fellegek tornyosultak, a felhők közt megbújó fehér deragor szomorú morgására halk morajlás futott végig az égbolton. Lovasával csendben figyelték a tájat, a rhailgir ajkait mély sóhaj hagyta el, levetette hófehér sisakját és rátámasztotta társa taralyos hátára. Szemeiben könnyek csillogtak, egy makacs könnycsepp végig gördült porcelán simán arcán. Nem törölte le, hagyta hogy leguruljon álla vonaláig és onnan cseppenjen alá az ölében tartott sisakra. A deragor kérdőn hátra pillantot mikor lovasa lágyan megsimogatta a fejét, páncélos ujjaival mélyen beletúrva a lény sörényébe. A férfi arcára halovány féloldalas mosoly kúszott, ezúttal a deragor pikkelyes nyakát paskolta meg finoman, vigasztalóan. A lény csendben nézte őt sárga szemeivel,  de a lovag nem szólt semmit ezúttal sem. Kezeit megemelte, hogy ki tudja bontani hófehér tincseit abból a szoros kontyból, amit a sisak miatt viselnie kellett. Most már nem volt értelme a hajviseletnek, nem fognak csatába menni. Hosszú hullámzó tincsei aláomlottak vállaira, még egyszer utoljára visszanézett a tájra. A szíve sajgott, a lelke mázsás kő volt, ami a mélységbe akarta őt húzni, a szemét könnyek szúrták. Umesis nem ezt ígérte nekik... Fényt és dicsőséget... nem pedig halált és vérben úszó testeket. Megingatta a fejét, nem ezt ígérték nekik. A deragor morgására ismét felmorajlott az ég is, a felhőkből apró vízcseppek hullottak alá. Csendben kopogtak az elesett harcosok páncéljain, míg a kopár földön apró porfelhőt vert minden csepp. Lágy, friss szellő futott végig a tájon, a fekete felhők egy részét tovább fújta a kastély irányába is.

– Fang... – sóhajtott fel a rhailgir lemondóan. Társa ismét felnézett rá, tekintetében haloványan pislákolt a remény, hogy elesett társaik még fel fognak éledni az eső hatására. De a lovas csupán a fejét ingatta. – Menjünk... – szólt halkan.

A deragor beletörődően bólintott, még egyszer utoljára végig nézett a tájon, a tetemeken, amikről a csendes eső próbálta lemosni a vért, végül hátat fordított a Sötétség Birodalmának és a felhőkben megkapaszkodva kelet fele vette az irányt. Tudta, hogy a lovasa nem akar visszatérni Umesis mellé, és ő maga sem akart többet a Fény Birodalmában tartózkodni. Fogalmuk sem volt, hol keresnek majd új otthont, szívükben mégis ott élt a remény, hogy amikor majd rátalálnak a helyre, tudni fogják, az otthont jelenti majd számukra.

~*~

A szél halkan sustorgott a kastély falai közt. A betört ablakokon szökött be a lágy szellő, ami néhány vízcseppet is magával hozott, amelyek a földön heverő szilánkokon és az ablakpárkányon kopogtak. Worglath remegve húzta össze magát a földön, könnyei, akár a falakon alácsorduló esőcseppek, patakokban folytak alá arcán. A csend és az eső zaja ezerszer félelmetesebb volt számára, mint a csatározások közben hallott hangok. A lélegzetét visszafojtotta, csendesen szipogott, abban reménykedett, hogy hallani fog valamit... akármit. Egy aprócska kis zajt, amiből tudni fogja, vissza fognak jönni hozzá. Nem akart egyedül maradni. Halkan felzokogott, amikor az eső kopogásán és a szél zúgásán kívül semmit sem hallott.

Hosszú órák teltek el, a navrien könnyei elapadtak, nem tudott többet sírni. Szörnyen rosszul érezte magát, a szemei bedagadtak, nehezen lélegzett, a fejét egy láthatatlan erő akarta összeroppantani. A hideg kőpadló és az ablakon befújó szél egy kicsikét enyhítették fájdalmait, de megszűntetni már nem tudták. Szipogva nézte a sötétségbe burkolózó szobát. Amikor kint leszállt az éj, és felbukkantak a csillagok, mindig fény égett a szobájában és sosem volt egyedül. Mellkasát olyan érzelmek töltötték meg, amiket nem értett, és mégis könnyeket csaltak ezek az érzelmek a szemébe. Nem volt ott a helyén az a kis barátságos vörös láng, ami minden éjjel ott táncolt az ajtó mellett felszerelt vasból kovácsolt tányérban. Az ifjú navrien halkan felzokogott, sötét volt, éjszaka volt és ő egyedül maradt. Tudta, hogy Wradlack minden éjjel mellette volt, halkan beszélt hozzá, néha megigazította a takaróját, nagyon ritkán még a fejét is megsimogatta. Az mindig jó érzés volt számára... de most nem volt mellette és ez nem volt jó érzés. Szipogva húzta össze magát, amikor szeméből könnyek szöktek ki, nem akart sírni, fájt neki, de nem tudott gátat szabni érzelmeinek.

~*~

Az Éjszaka csendben járta az eget, két kerekű harci szekerét hat zeberin húzta, amikor elérték a Sötétség földi birodalmát, megállította szekerét. A zeberinek csipogó hangokkal feleltek gazdájuk parancsára. Hatalmas tollas szárnyaik mellett testük eltörpült, gömb szerű fejükön két óriási éjfekete szem helyezkedett el aprócska orruk felett. Homlokuk közepén csillagfényű ékkő ragyogott, fejükön két kis agyancs tört az ég felé, a hosszú, mellkasukig lelógó lándzsahegy alakú füleik mellett. Testüket szőr fedte, négy rövid lábuk patában végződött. Az egyik kis zeberin felkapta fejét, pisze orrával a levegőt szagolta, szemei még nagyobbra tágultak, száját halk csipogó hang hagyta el. Erre felfigyelt másik öt társa is, mind egy irányba néztek miközben fejüket oldalra billentve egy helyben lebegtek a lepusztult táj felett, messze a magasba. Zodis, az Éj Ura nem fordított nagy figyelmet a szárnyas egharod hátán érkező Littara, akinek ruházatát milliónyi kis fénypont ékesítette. Nem úgy mint az Éjszakáét, akinek ruházata és fogata, a lényekkel együtt egybeolvadt az őket körülvevő sötétséggel. A Csillagképek Ura ezúttal nem bolondozott, ragyogó tekintete a távolban elvesző tájat kémlelte, a szárnyas egharod halkan felnyerített, megrázta hosszú, lobogó sörényét. A lény testét is milliónyi fehér ekkő ragyogása fonta körbe, míg sörénye és farka hullámzó fényár volt, patája nyomán csillagpor terítette be az égboltot. Sötét, tollas szárnyain viszont csupán egy-két foltocska fénylett. Littar felkapta a fejét, Zodis unottan fordította fejét abba az irányba, amerre társa nézett, messze a távolban egy csillag hullott alá az égből.

– Ezúttal vajon mégis melyik ígéretét szegte meg? – mordult fel az Éjszaka. A zeberinek bosszúsan csipogtak a hullócsillag láttán, aki eltűnt az éj sötétjében. Littar nem felelt, számba sem merte venni, hány phatia zuhant már le az égből.

– A halandók azt hiszik, szerencsét hoz... – sóhajtott fel szomorúan – mert ritkák a hullócsillagok, és mikor látnak egyet, elmondják kívánságaikat. Úgy vélik, Umesis meghallgatja őket, és teljesíti a vágyaikat.

– Valóban így lenne? – fordult feléje Zodis, de Littar csupán a fejét ingatta.

– Ugyan, dehogy... – sóhajtott fel ismét, tekintete az eső mosta, véráztatta vidéken elterülő testeket kutatta. – Úrnőm... kérlek vigyázz a kis csillagaimra... nem ezt a sorsot érdemlik.

~*~

Dhalgur szemeiben halovány fény pislákolt megtörve a tájat beborító éjszaka sötétjét. Mellette Argogron, törött páncélzatban, mozdulatlanul hevert a földön. A navrien sisakja megrepedt, feje alatt vérfolt sötétlett. Nem messze tőlük a lezuhant Tog'druxin feküdt az oldalán, a vörös szemű  deragor porrá égett teste mellett. A lovag páncélja alól csepegő fekete vért – még az esőzés után is – mohón szívta magába a talaj. Fejét már nem borította sisak, hosszú tincsei rendezetlenül terültek el a földön, sebhelyes arcán a friss hegeket alvadt vér borította be. Halkan lélegzett, ujjai és szemhéjai néha alig láthatóan megrándultak, amikor Dhalgur szemében is megpróbált fellobbanni a zöld láng.

Northur halk morgás közepette szuszogott az oldalára kiterülve, sérült szárnyai elfedték teste nagy felületét. Wradlack mágiája nem ejtett benne nagy kárt, szárnyait ugyan megtépázta a tűzvihar, de pikkelyes testét egy karcolás sem borította. A feje zúgott és nehezen kapott levegőt, de amikor eleredt az eső, felgyúlt benne a remény, hogy a társa majd eljön értük, hogy segít majd rajtuk. De csalódnia kellett, először haragudott a hófehér, szárnyatlan deragorra, aztán egy belső hang mégis azt mondta neki, a fajtársa nem észlelhette olyan messziről, hogy életben vannak. Fang távozása után minden erejével arra törekedett, hogy felgyógyítsa magát a sebeiből.

Ienar is ott hevert a földön, erejét vesztve, megtörve, szárnyai elégtek és az asrantel minden fénye elveszett. Ragyogó, aranyszín tócsában feküdt, oldalából saját lándzsájának egy darabja állt ki. Sisakja megrepedt, hosszú aranyszín tincseit bemocskolta a fekete föld és a talajt borító többi lény vére.

Brurdrud halk nyüszítés közben oldalgott elő az egharod társaságában, a hatalmas hátas a földet szagolva, halkan horkantgatva sétált míg az etrohaki kétségbeesetten kutatott a testek között a gazdája után. Vörös szemei felcsillantak és vidáman felvakkantott, amikor szagot fogott, két ugrás közepette kikerülte egy kralik maradványait majd ismét halkan nyüszítve, tüskés farkát csóválva lépett közelebb a földön heverő alakhoz. Orrával aprót bökött a páncélos navrien testén, de az nem mozdult. Brurdrud újra próbálta, ismét meglökte a maszkot és koronát viselő alak fejét, de nem kapott reakciót a gazdájától. Az etrohaki hangosan felvakkantott, két mellső lábával egyszerre lökte meg a földön heverő Wradlackot. Látta egyszer Argogront, ahogy felrázta álmából a férfit. Úgy vélte neki is sikerülhet. Hangos vakkantások közepette lökdöste őt.

A mély reszelős hangok hallatán Northur morogva nyitotta fel sárgászöld szemeit. Óvatosan felemelte fejét, hogy körbe nézhessen, éles fájdalom akarta beroppantani koponyáját, füleit halk köhögés hangja ütötte meg. Szárnyait szétnyitotta és lenézett a mellkasához szorított törékeny páncélos alakra. Mélyet sóhajtott miközben óvatosan elengedte a rhailgirt, hogy az esetlenül a földre guruljon. A lovag köhögve tolta fel magát, ujjai ügyetlenül próbáltak megszabadulni díszes sisakjától. Hosszú tűzvörös tincsek omlottak alá vállaira, amikor sikerült megszabadulnia a páncél darabtól, félre dobta azt és ismét felköhögött. Northur halkan morogva hajolt oda hozzá, amire a lovag elmosolyodott és megpaskolta a lény orrát.

– Kvittek vagyunk, nagyfiú? – kérdezte lágyan csengő rekedtes hangon. A deragor halk morgással felelt neki, tekintetét egy pillanatra sem fordította el a rhailgir szépséges arcáról és sárgászöld színben tündöklő íriszeiről.

– Ne nézz így rám... – tolta el magától Northur fejét játékosan. – Egy halandó erre már azt mondaná, hogy belém vagy habarodva...

– Az én erőm a te erőd, az én életem a te életed... az én szemem a te szemed... és a te szíved az én szívem... – szólt halkan a deragor. A lovag a szemét forgatta mindezen.

– Beütötted a fejed, nagyfiú... más bajod nincs szerencsére... – sóhajtott fel majd körbenézett a lepusztult tájon, a fejét ingatta a földön heverő testek láttán.

– Mi értelme ennek? – sóhajtott fel lemondóan.

– Csak halkan, kislány... – szólt rá figyelmeztetően a deragor. – Umesis vagy Deoghûr nehogy meghallja mindezt – tette hozzá majd szárnyával eltakarva a lovagot átfordult a hasára és fejét a földre hajtotta ismét. – Feküdj... Ienar kezd magához térni – suttogta. A rhailgir félve nyelt egyet és amennyire tőle tellett, hangtalanul kúszott előre, hogy Northur szárnya alól egy kevéske rálátása legyen az asrantel harcosra.

Tudta, hogy Ienar sosem kedvelte őt. Más volt, mint a többi lovas, meg mert kérdőjelezni dolgokat, el mert gondolkozni a parancsokon. Alacsonyabb volt, egy kicsivel talán gyengébb is, a hangja vékonyabb, a mellkasán két domb, amit nem értett soha, mert a többieknek nem ilyen alakja volt. Látott magához hasonló lelkeket a halandók világában. És Northur kislánynak nevezte őt, ami mindennél jobban bosszantotta, ez is más volt benne... voltak érzelmei, nagyon haloványan, de voltak.

Csendben figyelte, ahogyan az asrantel halkan felmordul majd megpróbálja maga alá húzni a karjait, de az oldalába nyilalló fájdalom miatt inkább mozdulatlanul hever tovább hosszú percekig. A feje zúgott, mindene fájt és úgy érezte elevenen el fog égni a teste. Szemeit lassan nyitotta fel, homályosan látott, messziről tompa hangokat hallott. Brurdrud még mindig fáradhatatlanul próbálta felkelteni Wradlackot miközben az egharod megtalálta Argogront és őt piszkálta, próbálta felébreszteni. Az asrantel előtt lassan tisztult a kép, hunyorogva nézett körbe, ajkait halk sóhaj hagyta el. Oldalában összpontosult ezúttal a mindent elnyelő fájdalom, halk reszketeg sóhaj közepette remegő kézzel nyúlt az oldalában levő fegyverhez. Megpróbált ráfogni, de ereje kevés volt hozzá és a fájdalom hullámai elsöpörték minden akarat erejét is.

Tehetetlenül hevert a földön, próbálva felidézni, hogy mi történt. Látta a vörös fényeket, a lángokat, amiben a fekete páncélos navrien alakja tűnt csupán fel előtte. Az is haloványan... Fáradtnak érezte magát, szívet mégis új erővel töltötte el a gondolat, hogy látni akarja ellenségeit holtan heverni. Fogait összeszorítva tolta fel magát a földről, majd kirántotta a lándzsát az oldalából. Ujjai görcsösen markoltak rá a sebre, próbálva lefogni a vérzést. Vicsorogva nézett körbe a rarnenalok és kralik tetemein, szemei végig futottak a többi lény hulláján is. Tekintete megakadt Brurdrud alakján, ahogyan az etrohaki ugatva ugrált, máskor nyüszítve került körbe egy alakot. Ienar minden erejét összeszedve feltolta magát a földről, a négylábú nem vett róla tudomást, amikor az asrantel egy vörös dárdát vett fel a földről és sebét leszorítva lassú ingó léptekkel indult el az etrohaki irányába. Northur leszorította a szárnya alatt fekvő lovagot, nem engedhette, hogy közbe avatkozzon. Szeme sarkából a nem messze fekvő Tog'druxin irányába pillantott, akinek ujjai meg-meg rándultak és nagyon halkan, de lélegzett még.

Dhalgur szemében pislákoló zöld láng is egyre élesebben kivehető volt, de még messze nem tért vissza a lény minden ereje. Az asrantel lassú léptekkel közeledett, tekintetét le nem véve a földön heverő, hátán fekvő, fekete páncélos alakról. Alig pár lépés választotta el Brurdrudtól, amikor a szőrös lény felkapta a fejét és fogcsikorgatva fordult az égihez, akinek szárnya maradványai még a hátán lógtak. Rárontott a harcosra, aki a lándzsával az etrohaki fele ütött. A fején találta el a lényt, aki összecsuklott a lábai előtt. Ienar oldalába nyilallt a fájdalom, lábai megremegtek, de a szívében lakozó gyűlölet elég erőt adott neki ahhoz, hogy Wradlack mellé lépjen. Szemei felizzottak, légzése gyorsult mikor a földön heverő navrienre tekintett, élt még, és ő fogja megölni. Alig pár méterre tőlük Tog'druxin teste megremegett, ajkait sóhaj hagyta el, amikor remegő szemhéját felnyitotta. Látott egy elmosódó alakot, akit sötét gondolatok vettek körbe.

"Végezni akar vele..." Dhalgur hangja megtörve, erőtlenül csengett fülében. A lovag szíve nagyot dobbant, íriszei felizzottak, amikor szemei előtt kiélesedett Ienar alakja.

– Remélem, hogy hallasz most engem... – sziszegte a fogai közt Ienar. Lándzsája hegyét beakasztotta a navrien álarcába. – Remélem hallasz és tudni fogod, hogy Ienar... az asrantelek parancsnoka... Elluin tanítványa fog téged most elpusztítani.

Éles mozdulattal rántotta le a fekete mágus arcát elfedő maszkot, Wradlack feje éllettelenül oldalra billent. Az asrantel szemei kikerekedtek a döbbenettől és egy pillanatra elvesztette egyensúlyát is, amikor visszahőkölt. Úgy mesélték, hogy Wradlack egy csúf szörnyeteg, egy korcsfajzat lény, akárcsak a Banya a mocsárban, vagy a Bábmester az erdőben. De Wradlacknak nem volt agyara, sem kidülledő szeme, sem pedig nyúzott bőre. Hosszú fekete haja volt, porcelán sima, sápadt bőre, gyönyörű vörös szemei, amik most élettelen fénnyel néztek a semmibe, puha ajkainak szélén fekete vér csordult ki.

– Mégis miféle szörnyeteg vagy te? – nézett végig rajta hitetlenkedve. Úgy mesélték, hogy a navrienek gonosz lények, akik képesek akár szépséges alakot is ölteni, mint a csatornában élő halfarkú szörnyek. Elcsábítják a tudatlant és élve felfalják. Ujjai ropogva szorultak rá a lándzsára. – Megölted őt... – sziszegte ismét. – És én megfogadtam, hogy nem nyugszom, míg nem végzek azzal, aki elpusztította Elluint.

Lándzsáját döfésre emelte, szíve mélyén remélte, hogy a navrien feléje tekint majd. Hogy látni fogja a fényt kialudni a szörnyeteg szeméből. De Wradlackot nem érdekelte, hogy mi történik körülötte, a földön heverő Argogront és a mögötte elterülő Dhalgurt nézte. Szeme sarkán kicsordult egy könnycsepp, ajkai megremegtek. Megszegte a szavát... nem tudott vigyázni rájuk. Ienar lesújtott, a navrien beletörődve sorsába, várta a pusztulást, remélve, hogy Edrena kegyes lesz hozzá, és megbocsájt neki mindezért. De a fegyver nem érte el őt, mellkasától alig pár centire állt meg. Ienar maga sem értette mi történt, hiába próbálta ledöfni ellenséget, nem bírt a fegyverrel. A lándzsa hegyén zöld fény gyúlt majd szikrázva kapott lángra, az asrantel ledöbbenve figyelte, ahogyan a fegyver a lángok martaléka lesz a kezei közt.

Tog'druxin remegve tartotta meg magát, félig elhasalva, alkar támaszban. Jobb kezével igyekezett kimerült testét tartani míg baljával az asrantel irányába nyúlt, ajkait vérben elfulladó imák hagyták el. Imák kegyelemért és erőért, hogy meg tudja menteni azt, aki őt egykoron befogadta. Teste kínok közt vergődött, zöld szemeiben csupán pislákolt a fény, az ereje végén járt, de nem adhatta fel. Vérző remegő ujjaival próbálta elérni a tőle messze álló alakot, megfogni a fegyvert, amit ölésre emelt. Mikor Ienar lesújtott, érezte a fájdalmat, amit okozott volna az asrantel Wradlack számára. A mellkasa megroppant, belsejét melegség töltötte el, vért köpve tartotta meg minden erejével a fegyvert nehogy kárt tegyen a navrienben. Keserves küzdelem volt minden pillanata, de nem adhatta fel. Nem most, amikor tőle függött Wradlack élete. Látta, ahogyan Ienar arcára kiül a döbbenet, ahogyan a porrá égő fegyvert nézi majd lassan feléje fordult. Hitetlenkedve, elszörnyedve nézett végig egykori testvérén, aki remegve rogyott össze és vért köpött a fekete talajra.

– Áruló... féreg... – ingatta meg a fejét.

Alig tett meg egy lépést az ifjú irányába, amikor éles suhogó hang szelte keresztül a levegőt. Ienar teste megremegett, amikor hátát átdöfte egy vérvörös dárda, aminek hegye a harcos mellkasán bukkant ki. Az asrantel térdei megrogytak és a földre rogyott, tehetetlenül nézte a mellkasánál felbukkanó fegyvert. Szíve keservesen dobogott, próbálta őt életben tartani. Mellette Wradlack remegő keze körül ismét kialudtak a vörös fények, szeme sarkából a térdelő harcosra pillantott majd a gomolygó sötétségre, amiből ismerős alak bukkant fel.

– Apánk elárult minket... – szólt egy halk remegő hang, amire az asrantel felemelte a tekintetét. Levegő után kapkodva remegve nézett szembe Argogronnal, aki a semmiből tűnt fel előtte.

– Apánk? – kérdezett vissza az égi fogcsikorgatva. A fekete mágus bólintott, fején köddé vált a sisak, aranyszín haja a vállaira omlott, égszínkék szemeiben fájdalom tükröződött. Ienar hirtelen kapott levegő után, ezüst fényben ragyogó szemeibe könnyek szöktek.

– E-Elluin... – szólt reszketeg sóhaja.

– Én döntöttem így, Ienar... – sóhajtott fel, társa a fejét ingatta míg Tog'druxin kikerekedett szemekkel bámulta a halottnak hitt asrantel harcost. – Apánk elárult minket... nem csak engem vagy téged... vagy azokat, akiknek ma meg kellett halnia... elárulta Nuarust is, akinek volt annyi esze, hogy a háta mögött hagyja apánk birodalmát... elárulta Wroglatht is... ő phatia volt... de ezt te is tudod... És tudod kit árult el mindannyiunk előtt? Azt, akit te most meg akartál ölni... Wradlack... ő volt az első, aki lezuhant az égből... az első, akit Edrena befogadott.

– Az nem lehet... – ingatta meg a fejét a harcos. – Téras végzett a csillagokkal. Az összessel.

– Kettő életben maradt, és az Úrnőnk adott nekik egy esélyt, hogy hűek maradjanak magukhoz, az ígérethez, amit apánk mondott ki. Neked is ad egy esélyt, ha úgy akarod... mert Umesis nem fog téged megmenteni...

– Nem leszek szörnyeteg!

– Már régen az vagy... – szólt suttogva Wradlack. – Mi rosszat tett valaha is Edrena, mit vétettek a gyermekei? Mit vétettünk mi, akik csupán ígéretek voltunk, amiket megszegtek? Mit tettünk, amivel azt érdemeljük, hogy Umesis el akar minket pusztítani? Mondd meg, Ienar! Milyen bűnt követtünk el valaha is? – kérdezte könnyektől elfulladó hangon. Argogron szíve összeszorult, sosem látta sírni őt, oly sok év telt el és Wradlack sosem sírt, sosem tört össze.... de most mégis megtört, gyenge volt és kimerült.

– A döntés a te kezedben van, Ienar... – sóhajtott fel Argogron. – Fogadj hűséget Edrenanak vagy válaszd a pusztulást.

– Nem leszek áruló... – szisszent fel az asrantel és megpróbálta feltolni magát a földről. Wradlack szemei felizzottak, keze ökölbe szorult, újabb lándzsa szelte keresztül az égi testét. Ienar visszarogyott a porba, vért köhögött fel, amikor testét égető fájdalom telítette meg. Páncélja alatt erei vörösen izzottak fel, de az asrentel torkán egy hang sem jött ki, a fájdalom oly erős volt, hogy már nem tudott felüvölteni sem.

– Hagyd őt! – fakadt ki Argogron, szemeiből alágördült egy könnycsepp.

Egykor az életét adta volna, hogy a társa... a barátja menekülhessen. És hiába váltak ellenfelekké... sosem tudta volna megölni az utódját. Elfogadta, hogy Wradlack végezni fog Ienarral, de nem ilyen módon. Az asrantel zokogva lélegzett fel, amikor a testében megszűnt a kínzó fájdalom. Még egyszer utoljára felnézett egykori vezérére, aki a könnyeit nyeldesve nézett vissza rá, könyörögve, hogy gondolja meg magát. De Ienar nem ingott meg hitében, alig észrevehetően megingatta a fejét. Éles vörös fény robbant a harcos háta mögött, ez taszította el lelkét a túlvilágra. Egy szemvillanás volt, fel sem fogta a fájdalmat, csupán élettelen teste hullott a földre. Argogron hirtelen kapott levegő után, szemeből újabb könnyek gördültek alá arcára. Több tucat testvére halálát nézte már végig az évek alatt, voltak olyan társai is, akiket ő maga kínzott és formált felismerhetetlen alakra. De Ienar túl közel állt a szívéhez ahhoz, hogy ne érintse meg őt a halála. Tog'druxin lassan hajtotta le a fejét, emlékei közt visszaidézte azokat a korokat, amikor még az égi harcosok egyike volt, Ienar és... Visszanézett a fekete páncélos, arany hajú navrienre. Amikor még Ienar és Elluin szárnyai alatt tanulhatott.

Wradlack morogva tolta fel magát ülő helyzetbe, remegő kezekkel tartotta meg magát, amikor teste erőtlenül összecsuklott volna. Argogron melléje akart sietni, hogy segítsen, de elég volt egy felvillanó vörös szempár ahhoz, hogy a férfi meggondolja magát. Wradlack dühös volt, a tekintete elevenen égette volna el őt, Umesissel és minden teremtményével együtt. Az egykori asrantel visszahátrált, bocsánatkérően lesütötte szemeit mielőtt visszanézett volna a földön ülőre. A navrien zihálva lélegzett, vörös íriszeiben pulzálva lüktetett a fény, szája szélén újabb vércseppek gördültek alá. Fejét lassan fordította Tog'druxin irányába, aki kikerekedett szemekkel nézett vissza rá. Az ifjú már nem tudta volna megmondani, mi döbbentette le jobban. A tudat, hogy Elluin életben volt és navrienként az Argogron nevet viselte immár. Vagy az, hogy Wradlack... a sokak számára hírhedt és rettegett fekete mágus, a Sötétség Birodalmának ura... nem más... mint egy phatia.

– Menj... a kölyökért – intette le Wradlack a melléje lépő Argogront.

– A büszkeséged fog a sírba vinni – szisszent fel sértetten majd sarkon fordult és Tog'druxin mellé sétált, aki remegve nézett fel rá.

– A-Argogron... – szólt remegő hangon a lovag, a navrien féloldalas mosolyra húzta a száját és letérdelt mellé a földre. Kezét kék fény ölelte körbe, amit az ifjú oldalán tátongó sebre nyomott. – Argh!

– Meg fogsz gyógyulni... – sóhajtott fel, amikor Tog'druxin remegve terült el a földön, miközben arcán könnyek gördültek alá és fogait csikorgatta a testét elöntő fájdalmak miatt. – Dhalgur is helyre fog jönni... – tette hozzá majd felpillantott a kiterült vörös deragorra. – Titeket pedig szívesen látunk...

– Oh ugyan nem kell! – pattant fel a rhailgir Northur szárnya alól, mindezzel felriasztva hátasát is. – Semmi szükség rá! – tette hozzá zavarában. – Már itt sem...

– Hallgass, némber! – szisszent fel Wradlack, amivel belefojtotta a szót a lovagba.

Lihegve támasztotta ki magát, amikor kezei megremegtek. Szeme sarkából a halkan felnyüszítő Brurdrud irányába pillantott, aki lassan megemelte fejét majd megrázta. Dhalgur orrából zöld lángok törtek fel és szemgödreiben is ismét fellobbant a fény. A lény földrengető morgás közepette tolta fel magát a földről, hogy végig nézhessen földön heverő társain. Tekintete egy egy hosszabb pillanatig elidőzött Argogron alakján, akinek feje egy részén vér mocskolta be aranyszín tincseit. Aztán Wradlackhoz fordult, aki remegve nézett vissza rá. Félt, hogy Dhalgur mit fog szólni mindehhez, hiszen sosem osztotta meg senki ezeket a titkokat a lénnyel. Tog'druxin arcára halovány mosoly kúszott, amikor barátja is elmosolyodott ezzel kivillantva éles szemfogait, aminek láttán Northur látványosan közelebb húzta magához a lovasát. Dhalgur halk, rezgő morgás közepette tolta fel magát annyira, hogy utána a földön elterülve ismét, fejét Wradlack kötvetlen közelébe hajtsa a földre. A navrien megkönnyebülten lélegzett fel majd a lény orrárra borult.

– Tényleg úgy vélted, hogy Edrena sosem említette, hogy kik voltatok valójában? – kuncogott fel magában Dhalgur.

– Haragszol? – nézett fel rá Wradlack bűnbánóan. A lény ismét halkan felmordult.

– Nem haragszom. Edrena szerint egy család vagyunk... jelentsen ez bármit is – felelte lágyan, amivel mosolyt csalt az arcukra.