A kezdetek kezdetén nem létezett más csupán a mindent elnyelő Sötétség. Elveszve létezett, alakot sem öltött soha, nem volt rá szüksége. Sokáig egymaga volt csupán, élvezte a magányt és a csendet, ami körbe vette őt. Birodalmát mégis egy idegen veszélyeztette. A semmiből érkezett, ragyogó fehér fényáradat vette körbe alakját. A Sötétség félt tőle, de nem mert rátámadni, nem találkozott még hozzá hasonlóval, fogalma sem volt mire lehet képes. A Fény, nemes lélekként fordult feléje, próbálva barátságot kötni vele. Megtörni a magányát, amiben addig létezett. Nem fogadta el a barátságot, megtűrte maga mellett az idegent, de nem kedvelte. Fénye beragyogott mindent, ez bántotta őt mindenek közt a legjobban. De ugyanakkor kedvére volt az idegen lágy dallamos hangja, ha hozzá szólt.

Umesis. Így nevezte magát az idegen, ő volt a Fény. Azt mesélte neki, hogy messziről érkezett, azért küldték, hogy ne legyen egyedül. A Sötétség nehezen hitte egy szavát is az idegennek, nem volt soha szüksége senkire, de mégsem akarta magára haragítani, mert Umesis a nővérének tekintette őt. Mivel újdonsült öccse nem tágított mellőle, így bele nyugodott a helyzetébe és bemutatkozott neki. Edrena hangja nyomába sem ért annak a fenséges dallamnak mely testvére szavait töltötte meg. Hangja mély volt, rekedt, fogcsikorgató morgás minden szó, ami elhagyta száját. Umesis először megijedt tőle, ezzel sikerült megbántania nővérét, aki magába fordult és többet nem akart tudomást venni róla.

A sötétségből ekkor két alak bontakozott ki. Egy gnóm, akinek göcsörtök vonták be eltorzult testét, szájából agyarak nőttek ki, sovány meggyötört alak volt, mindent elnyelő fekete szemekkel, amiben apró zöld láng égett. Négy lábon járt, gerince végéből tüskés farok nőtt ki. Vicsorogva húzódott Edrena mellé és fogát csattogtatta Umesis irányába. Grurdro volt az, a Harag. Mellette pedig egy elvesző alkat, akinek nem volt szilárd teste, mégis felbukkantak rajta észrevehető törések, mikor arrébb libbent alkata. Ha kinyitotta száját jajveszékelés és eltorzult nyögések hangzottak fel. Sley volt a neve, a Fájdalom. Ők ketten kísérték Edrenat, mikor maga mögött hagyta öccsét. Észre sem vették, de a nyomukban megbújva ott koslatott már akkor Rharos, a Magány.

Umesis mégsem hagyta el őt, és többször kért tőle bocsánatot, minthogy azt bármelyikük is számon tudta volna tartani. Nem adta fel, ki akart találni valami olyat, ami kiengesztelheti majd nővérét. Maradandóvá akarta tenni mindazt, amit mondott neki, hogy Edrena belássa, igenis megbánta, ahogyan viselkedett. Fényéből apró darabokat szakított le, és a Phatia-kat, más néven csillagokat küldte nővéréhez. Messziről követte nyomon a kis fényeket, immár egy fénylő szárnyas lény társaságában, akit Ieyr-nek hívtak, Reménynek.

Edrena-t meglepte a sok kis pislákoló fény, ami lassan megtöltötte az üres teret. Milliónyi apró ragyogó folt táncolt körülötte. Nem tudta mire vélni őket, sem azt, hogy öccse halk tompa hangját hallja bennük visszacsengeni. A bocsánatáért könyörgött neki minden pici fehér fény. Csodálva nézte őket, ahogyan vibrálnak a sötétben, körbe ragyogva őt. Tetszett neki a látvány, amiért nem volt olyan durva a fényük, mint Umesisek.

Visszahívta öccsét, aki ezúttal nem riadt vissza nővére hangjától. Edrena megbocsájtott neki, és ekkor bontakozott ki Tatuna alakja, aki magában hordozta a testvérpár vonásait, haja és tekintete ragyogó fényben játszott, de ruházata már-már elveszett a sötétben. Onnantól kezdve egyre többen és többen bukkantak fel az Isaldin testvérek mellett, némelyikük messzire vándorolt majd visszatért később, de volt olyan is, aki végig mellettük maradt. Megszületettek Edrena kedvencei, az Éj Ura Zodis, majd a párja Thara a Hold, aki szívesen töltötte ideje nagy részét a bohókás Littar társaságában, aki a csillagok felett uralkodott és különböző alakokat rajzolt ki belőlük, hogy mulattassa a többieket.

Umesis társasága egészen különböző volt, szívének legkedvesebb Ezbium volt, a Nappal és a párja Nadella az örökfényű Nap, aki éjszakánként megvilágította fényével barátnője Thara gyönyörű ruházatát, ami ezüstös fényével ragyogta be a csillagos eget. Míg Umesis társai mind szemet kápráztattak szépségükkel, addig Edrena gyermekei közt egyre gyakrabban bukkantak fel elcsúfult alakok, akiket ő maga gyönyörűnek tartott, de öccse társai iszonyodtak tőlük.

Hosszú idő telt el mikor Umesis ismét felkereste nővérét. A férfi ragyogott, jobban mint valaha, ahogyan izgatottan mesélte el legújabb barátját, aki nagyon különbözik a többiektől. Edrena-t hidegen hagyták a szavak addig, míg az említett elő nem bújt Umesis mögül. A Sötétség döbbenten pislogott vissza a hófehér pikkelyes lényre, akinek hosszú nyaka volt, négy lába, a hátán pedig szárnyak. Furcsa hangokat hallatott a lény, szájában hegyes fogak sorakoztak, fején tüskék futottak, amik végig tűzdelték egész gerincvonalát, míg farka egy lándzsában nem végződött. Umesis boldogan mesélte, hogy olyan lényt akart, aminek Edrena is örülne, próbált ihletet meríteni nővére barátaiból így hozta létre Deoghur-t, az elsőt a fajtájából, amit Deragor-nak nevezett el. Végül arra kérte nővérét, hogy teremtsen egy társat Deoghurnak, hogy ne érezze egyedül magát a többiek közt.

Edrena boldogan fogadta el a kihívást. Be akarta bizonyítani, hogy tud ő is olyat alkotni, sőt talán még jobbat is, mint az öccse. Segítségül hívta a barátait, hogy kikérdezze őket, hogyan képzelnének el egy Deragor-t. A Félelem óriásnak akarta őt látni, nagy fogakkal, éles karmokkal, a Rémálmok, akik Umesis segédeit zaklatták olyan képet festettek le róla, amiben fekete volt a lény pikkelyes bőre, szemében zöld tűz égett, farka pedig éles lándzsában végződött. Edrena így teremtette meg végül Dhalgur-t, aki hamar kedvencévé vált s a többiek is csodálva fogadták.
Dhalgur-nak magas, törékeny, csont sovány teste volt, de jóval erősebbnek bizonyult, mint amilyennek látszott. Hosszú nyaka volt, keskeny, hosszú feje melyet nem borított bőr és fehér koponyája tisztán kilátszódott. Szemében zöld tűz égett, szájában pedig hústépő fogsor húzódott. Mellső lábain óriási karmok sorakoztak, hátsó végtagjai jóval rövidebbek lettek, mint az elsők. Hátán apró csökött bőrszárny lifegett. Bordáira rátapadt bőre, hasa beesett volt. Testét zöldes árnyalatban úszó szőrzet borította, ami alól foltokban felbukkant fekete pikkelyes páncélzata. Farka pedig éles lándzsában végződött, pont úgy, ahogyan a Rémálmok kívánták. Umesis és a társai elszörnyedtek a lény láttán, Térasnak gúnyolták, a Szörnyszülöttnek. Edrena oltalma alá vette ifjú kedvencét, nem engedte többé sem Deoghur, sem a Fény többi gyermekének közelébe.

Egy születő Világ sorsa pecsételődött meg azon a napon, ugyanis Edrena ezúttal megfogadta, hogy sosem bocsájt meg az öccsének és meg fogja védeni a gyermekeit Umesis társaitól. A Rémálmok segítségével olyan lényeket teremtett, akik végül Dhalgur családjává váltak, mindegyikük szörnyszülött volt a Fény gyermekeinek szemében. Kettészakadt a Világ és egy sosem szűnő ellenséges kapcsolat bontakozott ki a Sötétség és a Fény között.